Nagyjából négyévesen kezdett el hobbifotós anyukájával fényképezni, segített a negatívok előhívásában is, de alapvetően újságírónak készült – 16 évesen a dunaújvárosi Penta rádióban már műsort vezetett. „Az első zenekar, akivel interjút készítettem, az Ektomorf volt, akik utána a Napalm Recordshoz szerződtek, most pedig a kiadó egyik legígéretesebb bandáját fotózom – ez számomra igazi full circle élmény.”

Már gimnazistaként komolyan foglalkoztatta az országváltás gondolata, és 21 éves volt, amikor Londonba költözött, mindössze 400 fonttal a zsebében, minden háttértámogatás nélkül. „Mint ahogy a korosztályom többi tagjának, nekem sem volt fogalmam az életről. De volt bennem egy égető késztetés a saját utam megtalálására – úgy véltem, ehhez London jó helyszín lehet. Az is volt, de ez nem az a terep, ami azonnal átölel és befogad, viszont kiváló a karakterfejlesztéshez és az önfelismeréshez. Azt pedig már régóta éreztem, hogy az álmaim megvalósításához nekem Magyarország kicsi lesz. Londonban bébiszitterként kezdtem, közben megtanultam annyira a nyelvet, hogy megcsináljam az IELTS-vizsgát, amely az angliai egyetemi felvételi alapja. Dolgoztam bárokban és kávézókban, recepción, adminisztrátorként, és közben megszereztem az alapdiplomámat újságírásból, majd a mesterit marketingből. Utána marketingesként, majd marketingvezetőként dolgoztam egy luxusutazásokkal foglalkozó cégnél, közben pedig autodidakta módon megtanultam fotózni, és elindult a saját vállalkozásom.”

Eleinte utazásaira vitte magával fényképezőgépét és igyekezett dokumentálni a látottakat, főként street fotókon keresztül, később ebből alakult ki teljesen organikusan saját stílusa. „A Dystopian Romanticism egy általam létrehozott vizuális és filozófiai irányzat, amely a modern nagyvárosi lét elidegenedését, magányát és belső feszültségeit vizsgálja egy stilizált, filmes képi nyelven keresztül. Jung kollektív tudattalanjának árnyrétegeihez kapcsolódva a képeim azokat a tudattalan érzelmi állapotokat és belső szorongásokat hozzák felszínre, amelyeket a városi lét és a folyamatos túlterheltség generál. Foucault gondolatai mentén pedig azt kutatom, miként válik a városi tér a megfigyelés, kontroll és láthatatlan hatalmi struktúrák színterévé, ahol az egyén fokozatosan veszít az autonómiájából és intimitásából. 

Munkáim nem pusztán dokumentálnak, hanem érzelmi és társadalmi lenyomatokat teremtenek: a romlásban rejlő szépséget, a magány költészetét és az emberi jelenlét törékeny reményét egy fragmentált, szabályozott világban. Nem alkalmazott fotográfusként működöm, hanem olyan alkotóként, aki saját vizuális világot épít, és azok a márkák, művészek és zenekarok találnak meg, akik ehhez a világhoz valóban kapcsolódni tudnak.”

Jövő a jelenben 

De vajon hogy lehet a művészektől, kreatív szakemberektől hangos Londonban kiemelkedni a zajból? „Londonban nem az a kérdés, hogyan tűnsz ki a zajból, hanem, hogy mennyire vagy önazonos. A legtöbben trendeket követnek, én inkább egy vizuális univerzumot építek. Végtelenül szerencsésnek érzem magam, mert tíz évvel ezelőtt, amikor egyetemi marketingasszisztensként dolgoztam, megismerkedtem dr. Gillian McIverrel, aki később a mentorommá, majd a lakótársammá vált, és szó szerint a szárnyai alá vett. 

Gillian nemzetközileg is elismert író, filmkészítő, oktató és vizuális művész, aki két egyetemen is tanít filmezést, médiát és fotográfiát. Az Art History for Filmmakers: The Art of Visual Storytelling című könyv szerzője, amely a vizuális történetmesélés művészetét vizsgálja filmes alkotók számára. Emellett kurátorként is aktív, többek között a National Galleryben vezet művészeti beszélgetéseket és szakmai programokat.

Négy évig éltem nála, és minden este munka után leültünk teázni, miközben rendkívül magas szintű, személyes oktatásban részesültem. Soha nem mondta meg, mit csináljak. Ehelyett abban segített, hogy jobban megértsem a saját világlátásomat és alkotói hangomat, és hogy belülről találjam meg azt, amit képviselni szeretnék. Időnként kiküldött az utcára fotózni, majd visszatérve részletes, őszinte visszajelzést adott a képeimről – nem irányított, hanem finoman terelt. Emellett számos művészfilmet nézetett meg velem, és rengeteg könyvet olvastatott el, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy mélyebb, tudatosabb vizuális és gondolati világ alakuljon ki bennem.

Tőle tanultam meg, hogy olyan tartalmat kell készíteni, amit nem tudnak nem észrevenni. Sokáig «dopamin shot»-oknak hívtam a fotóimat, mert a közösségi médiás tartalmaimra is gyakran jött ez a visszajelzés. És szép lassan kiépült a Dystopian Romanticism, amely mögött komoly branding van, elvégre mégiscsak marketinges vagyok. Kísérletezéssel indult, mert kíváncsi voltam, milyen kontentekre harap a közönség – és ez a fajta vízió bejött, de mások kezdték el rá a Blade Runner vagy Edward Hopper jelzőket ragasztani.”

Első komoly megbízását a Jägermeistertől kapta: a Covid idején Máltán fotózták a pandémia által érintett művészeket segítő alapítvány Save the night globális kampányát. Itt kimondottan arra kérték, hogy a saját stílusában készítse el a képeket. Ezt követte egy Adobe felkérés, majd Londonban elindította saját brandjét, a Cyberpunk Photoshootot, amelyet exkluzív élményként pozícionált. Nagy meglepetésére ügyfelei jelentős része a Szilícium-völgyben dolgozó technológiai szakemberek közül került ki. Megfordult nála egy Google-nél dolgozó csapat is, akik egy belső prezentációhoz kértek tőle cyberpunk stílusú csapatfotót, valamint az Apple iPhone kameradesignere is, aki kifejezetten az általa megteremtett vizuális világban szerette volna elkészíttetni portréját.

„Úgy érzem, hogy amit én csinálok, nagyjából öt évvel megelőzi korunkat, és ezt a brandek most kezdik észrevenni. Dolgozom fesztiválokkal – például a Dark Maltával –, de én fotóztam három évig a Soho Christmas Lightsot is. Járnak hozzám művészek és DJ-k, és ma már olyan márkákkal és felkérésekkel találkozom, amit alig tudok felfogni, míg a zenészeknek sokszor a saját személyes márkaépítésük szempontjából van szükségük erősebb vizuális tartalomra a közösségi médiában.”

Tünde az elmúlt években tanított a London School of Photographyn, vendégelőadóként a vizuális történetmesélésről beszélt a University of Roehamptonon. „Olyan művész vagyok, aki csak a saját maga által kidolgozott világgal foglalkozik – szerintem, ha valakinek ennyire erős az esztétikája, az nem is csinálhat mást. Műtermi fotózást általában nem szoktam vállalni, bár őszintén szólva szeretnék kísérletezni, hiszen minden alkotó fejlődik és változik. Jelenleg van néhány új, cinematikus vizuális ötletem, amely különösen izgat, és amit nem mindig tudok az utcai környezetben megvalósítani, ezért ezekhez tudatosan beltéri térre van szükségem.”

Nyár elején jött a Sony felkérése az Alpha Female programba. „Rám találtak, mert az ő fényképezőgépüket használom, szerintem éjszakai fotózáshoz az a legjobb. A program kizárólag női alkotókkal – filmkészítőkkel és fotósokkal – foglalkozik, de még ők sem tudnak engem hova tenni, mert még csak most kezd igazából beépülni a köztudatba, hogy nem csupán naplementét vagy stúdióportrékat lehet fotózni, hanem egy saját világot is. 

A Dystopian Romanticism mögött kemény társadalomkritika van: a valóságot mutatja meg, amelyben nagy szerepe van a magánynak és az elidegenedésnek, ami a nagyvárosokban nagyon szembetűnő. 

Úgy érzem, a disztópia már nem a jövő, hanem a jelen valósága – a Blade Runner nem egy távoli vízió, hanem a mostunk metaforája. És míg a fotósok többsége azt mutatja be, amit lát, én azt, amit érzek az éjszakai utcákat járva, nagyjából úgy, ahogy Edward Hopper is ábrázolja a magányt. Itt ráadásul nincs Photoshop, csak Lightroom, ami nem tud jelentős változásokat vinni a képekre. Nálam nem a színekről, hanem azok használatáról és harmóniájáról van szó, és így lesz egy egyszerű utcai fotóból álombeli jelenet. Az éjszakai utcai fényekhez agysebészhez hasonlóan stabil kéz kell, mert nem használok tripodot, de erre is kifejlesztettem már a saját technikámat.” 

A megvalósuló álom

Nyáron kereste meg a Tailgunner klasszikus heavy metal zenekar, amelynek a producere K. K. Downing, a Judas Priest egyik alapítója, kiadója a fentebb már említett Napalm Records. „Amikor megkaptam az e-mailjüket, még nem fogtam fel, hogy valójában mekkorára nőheti ki magát ez a projekt. Ők épp a nyolcvanas évekbeli Blade Runner-cyberpunk esztétikához kerestek fotóst. Én alapvetően street fotósnak tartom magam, de ott van mellette a street portrait, mert az embereknek nagyon tetszik, ahogy a neonfények játszanak a képeken. Szóval a bandát is kivittem a Sohóba, a Banksy Tunnelbe és a Chinatownba, és ott készült róluk az a sorozat, amellyel most világszerte promózzák őket – többek között a Metal Hammerben, abban az újságban, amit kamaszkoromban csak úgy engedhettem meg magamnak, ha félretettem az ebédpénzemet. Mindig is szerettem volna ide bekerülni, igazából ezért lettem újságíró, és a Napalm Records is már régóta beleégett a retinámba, szóval ez az igazi beteljesülés. Novemberben jött ki a kislemezük, most épp ismét együtt dolgozunk, februárban érkezik a nagylemez, miközben a kiadó iszonyú erősen tolja őket minden létező újságban és platformon – főként az én fotóimmal. A srácók sorra nyerik a díjakat, egyre nagyobb nevekkel lépnek fel, és sokak szerint ők a mostani generáció Iron Maidenje – szerintem gyorsan be fognak futni.”

Tünde néha koncertfotózást is vállal, de az számára sokkal inkább munka, hiszen embereket kell kerülgetni, és nagyon gyorsan le kell adni az anyagot, míg a street fotó a szórakozás – bár fesztiválokon szívesen használja fényképezőgépét. Ugyanakkor nem szívesen kuncsorogja be magát sehova, inkább kivárja, hogy felkeressék, mert akkor ő alakítja a feltételeket, és valóban szívvel-lélekkel tud dolgozni.

Bakancslistája első helyén a Martens szerepel, nagyon reméli, hogy egyszer felfigyelnek a munkásságára, zenei vonalon pedig a Toollal szeretne együtt dolgozni. „Alex Grey és a Tool együttműködésénél szebbet még nem láttam, és nagyon remélem, hogy én is megtalálom a saját hasonló összefonódásomat – talán épp a Tailgunnerrel.” Ez utóbbira komoly esély van, hiszen február elején hivatalosan elindult a Tailgunner új albumkampánya, amelyhez KK Downinggal dolgozik együtt vizuális alkotóként, az első fotók már láthatóak az Instagramon. 

2026-os tervei között pedig egy három hónapos ázsiai utazás is szerepel: végigfotózná a vietnami éjszakai életet, Kambodzsát, Bhutánt, visszamenne Nepálba, és megnézné Kínában az emeletes városnak is nevezett Csunkingot. 

Nemrég egy kriptomilliomos szerette volna szponzorálni a munkásságát, de nagyon hamar kiderült, hogy az együttműködés olyan kompromisszumokra kényszerítené, amit nem akar bevállalni. „Nekem ez a lelkem, és ezt nem adom el. És tudom, hogy ezt egyedül is meg tudom csinálni, úgy, ahogy nekem meg van írva.”

Borítókép: Banksy Tunnel

A Cikk először a Kreatív 2025 11-12. számában jelent meg