A Kreatív új sorozatot indít Mi lett vele? címmel, amelyben olyan szereplőket kérdezünk meg, akik a kommunikációs ipar aktív szereplői voltak, de ma más területen, vagy más országban tevékenykednek. Grexa Liliána közel húsz évig dolgozott a vállalati oldalon, a TV2-nél, a MOL-nál és az MTVA-nál töltött be vezető pozíciókat. Most az ukrán nemzetiség parlamenti szószólója.

A közösségi médiából jól láttam, hogy a kislányod születése után nem a médiába tértél vissza látványosan, hanem nemzetiségi vonalon lett egyre erősebb a jelenléted?

Igen, jól láttad. Ugyan én az MTVA-tól mentem el szülési szabadságra egy fél éves vezetői feladat elvállalása után 2016-ban, de ezt követően már sokkal hangsúlyosabbak voltak az ukrán nemzetiségi szerepvállalásaim.  

2014-ben lettem a Fővárosi Ukrán Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, amikor még a MOL-ban dolgoztam, és úgy éreztem, tudnék többet is tenni a nemzetiségi kultúráért, hagyományokért, oktatásért, ezért úgy döntöttem, hogy a következő választásokon jelöltetem magamat az országos önkormányzatba. 

2019-ben voltak a választások, amikor a kislányom két és fél éves volt, és meg is választottak az Országos Ukrán Nemzetiségi Önkormányzatban képviselőnek a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület jelöltjeként. A választásokat követően félig viccesen azt mondtam, hogy ha az embereknek tetszik a képviselői munkám, akkor 2022-ben indulok a nemzetiségi szószólói pozícióért.

Ebben a kijelentésben csak viccelődés volt, vagy volt benne némi komolyság?

Nem arról van szó, hogy nem gondoltam komolyan, hiszen a parlamentben nemzetiségi szószólónak lenni nagy dolog, de akkor épp az Országos Önkormányzatban kisebbségben volt a frakciónk, szóval egy ilyen mondat enyhén szólva is merész volt. 

Az említett kijelentésemet egy közösségi médiás poszt végére, utóiratként tettem oda egy kacsintós mosoly emojival kiegészítve, a választóknak mondott köszönetemben azzal, hogy ha tetszik a munkám országos képviselőként, akkor két év múlva irány a parlament. 

De már akkor sokan komolyan vették ezt a mondatomat, meglepődve kérdezték, hogy tényleg így tervezem? Ezekre azt feleltem, hogy nem tudom, hogy mi és hogy fog zajlani a következő két évben, mit sikerül elérnünk, de igyekszem magamból kihozni a maximumot, és ha ezt képviselőként szerintük is megteszem, alkalmasnak találnak a képviseletükre, akkor miért is ne indulnék? 

Én úgy szerettem volna szószólóvá válni, hogy arra úgymond a közösségtől kapok felhatalmazást, és nem fordul elő az, ami az előző választáson, 2018-ban történt, hogy a közösség iránt kevéssé elkötelezett ember kerül ebbe a szerepkörbe.

Amikor készültél a szószólói megbízatásra, még az ukrán-orosz háború előtt voltunk, majd a kinevezést követően egy teljesen más világpolitikai helyzet állt elő. Befolyásolja a munkádat?

De jure nem kellene, hogy a háború következményei hatással legyenek a szószólóra, hiszen a nemzetiségi szószóló azokat a magyar állampolgárokat képviseli, akik egy adott nemzetiséghez vallónak tartják magukat. Tehát nekem nem az összukránság képviseletét kell ellátnom, hanem azoknak a magyar állampolgárokét, akik különben ukrán nemzetiségűnek vallják magukat. 

Viszont de facto ez nem így működik, mert egyrészt alapvető emberi hozzáállás, hogy segítünk a bajbajutottakon. Másrészt, ha már az ember ukrán származású, akkor nem kérdés, hogy még többet próbál segíteni az Ukrajnát sújtó háború idején, mint azok, akiknek nincsen semmiféle kötődésük Ukrajnával. 

Bár meg kell jegyezzem, hogy nagyon sok magyar ember ukrán kötődés nélkül is, együttérzésből bizonyította a segítőkészséget: például már a háború első napján elkezdett szerveződni egy menekülteket segítő Facebook-csoport, önkéntesek jöttek a pályaudvarokra, ajánlottak fel adományt, szállást, befogadtak menekülteket és még sorolhatnám. 

Tehát nekem, mint nemzetiségi szószólónak törvény alapján más a feladatom elsődlegesen, de most mégis a miniszteri meghallgatásokon a felszólalásaimban, illetve a miniszterjelöltek felé feltett kérdéseimben a hangsúly áttevődött a jelenlegi háborús helyzetre, a menekültekre, illetve a Magyarország Ukrajnának nyújtott támogatására. 

Nem szabad elfelejteni azt, ami valóban a szószóló feladata: az adott nemzetiség képviselete a parlamentben a magyar kormányzat és a többségi társadalom felé.

Milyen programmal vágtál neki a szószólói megbízatásnak?

Még tavaly októberben – tehát azelőtt, hogy kvázi jelöltek volna – közzétettem a programomat. Nem akartam zsákbamacskát árulni, azt gondoltam, hogy leírom, milyen fontos dolgokat szeretnék képviselni, ugyanis úgy láttam, hogy az utóbbi időszakban a szószólói pozíció ukrán nemzetiségi viszonylatban sajnos stratégia nélküli üres fogalommá vált. 

Én három jelszó köré csoportosítottam a programomat: nyitottság, összefogás és fejlődés. Ha egy közösségben nincs nyitott kommunikáció, vagy nincs összefogás, akkor fejlődés sincs. 

Ezeken túl megfogalmaztam hat pontot, köztük kiemelten az anyanyelvi oktatás fejlesztését. Ma Magyarországon nagyon sok nemzetiségnek van saját nemzetiségi nyelvoktató iskolája, de az ukrán nemzetiségi iskolarendszer nincs kiépítve. 

A másik fontos terület a programomban az anyanyelvi hitélet és annak feltételeinek a megteremtése. 2016 óta él Magyarországon egy Ukrajnából származó atya a családjával, ő az, aki az ukrán nemzetiségű hívekkel foglalkozik, és egyre nő a misére járók száma, de mivel nincs saját templomunk, így mindig szinte be kell kéredzkednünk valahova. A háború kitörése után igény lett arra, hogy minden nap legyen mise, és nehéz volt például olyan időpontot találni, hogy azoknak is jó legyen, akik dolgoznak, és a templomban is legyen erre szabad kapacitás. 

Ezek a nagyon komoly feladatok eléggé motiváltak téged ahhoz, hogy az üzleti életet hátra hagyd?

Igen, ezek miatt vállaltam el a szószólóságot. Én úgy gondoltam, hogy van még számomra jövő az üzleti szektorban, később terveztem az ukrán nemzetiség ügyeivel komolyabban foglalkozni. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy az a közösség, amihez tartozom, oly módon kapjon képviseletet, ahogyan megérdemli. 

Amikor főiskolás voltam, nagyon virágzó ukrán nemzetiségű közösségi élet volt Budapesten, például akkoriban hoztuk létre az első nemzetiségi ifjúsági énekegyüttest a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület égisze alatt, és alapító tagja voltam az első ukrán ifjúsági Nemzetiségi Táncegyüttesnek is. A nemzetiségi fesztiválokon más nemzetiségi fiatalokkal találkoztunk, szerepeltünk, és az anyanyelvi táborok, a hagyományokhoz kapcsolódó ünnepek mind olyan események, amiket sosem fogok elfelejteni. 

Az anyukám ukrán, az apukám magyar, nekem természetes volt, hogy már a kilencvenes években felvettem a vyshyvankát, az ukrán népviseletet, és így mentem keresztül a városon, büszkén mutatva ezzel, hogy hová tartozom. 

A vyshyvanka köré már régóta szervezel látványos programokat. 

Már ötödik éve szervezünk flashmobot a vyshyvanka napján Budapesten. Egyébként most, amikor háború van, és Ukrajna a nemzeti függetlenedésére törekszik, a vyshyvanka mondhatni divat lett. Az önkifejezés egyik jelképe. De amikor még nem volt ilyen széles körben „menő”, például a ’90-es években, én már akkor is annak tartottam, és büszkén hordtam, mert az őseim kultúráját jelentette számomra.

Rengeteg ukrán dalt és verset tudtam kiskoromtól fogva anyukámtól, teljesen belém ivódott ez a kultúra, és ezzel nagyon jól tudtam Magyarországon élni úgy, hogy nem volt kirívó, öncélú. Sohasem ért ezzel kapcsolatban bántás vagy negatív visszajelzés. Az ismerőseim, barátaim, az iskolai és munkahelyi közösségek, ahova kerültem az életem során, mind így fogadtak el, úgy tekintettek az ukrán kultúrával, hagyományokkal összefüggő dolgaimra, programjaimra, mint egy hobbira, különlegességre, ami érték. 

Szerinted, ha Ukrajnában élsz, akkor a magyarságod éled meg hasonlóan? 

Szerintem igen. A kulturális értékeket mindkét ágról hordozom, sőt édesapám révén erdélyi kötődésem is van, mert az ő apukája, a nagypapám Marosvásárhelyről származott. A nagypapám megtanította az apukámnak és az összes testvérének a székely himnuszt, amit  én is megtanultam apukámtól már óvodás koromban, azaz akkor, amikor ennek még nem nagyon volt különösebb jelentősége Magyarországon. De apukámtól tanultam meg a Kossuth-nótát és a Gábor Áron rézágyúját is. És mindeközben anyukámmal meg egész nap ukrán dalokat énekeltünk. Sőt, amikor az ukrajnai nagymamámhoz utaztunk, akkor a tíz órás utakon mindenfélét énekeltünk, magyar, székely, ukrán dalokat felváltva, és ez nem pártállás vagy ideológia kérdése volt, hanem egy természetes identitás. 

Ugyanezt én is szeretném a kislányomnak átadni, ezért is énekelünk otthon nagyon sokat magyarul is, ukránul is. Illetve a nemzetiségi dalokat ő is hallja a rendezvényeken és csodálatos kiejtéssel utánozza, aminek nagyon örülök.

Említetted, hogy a kislányod születése után alakult úgy, hogy jobban belefolytál a nemzetiségi feladatokba. Volt ebben tudatosság is, hogy miatta szorítanád háttérbe az üzleti világot?

Ez érdekes, mert annak ellenére, hogy úgy tűnt, nem mentem vissza dolgozni az üzleti szektorba a szülés után, én folyamatosan dolgoztam itt is és ott is. Persze a nemzetiségi feladataimat nem munkának fogom fel, elhivatott vagyok, és emiatt cselekszem – ugyanakkor visszatekintve látom, hogy az utóbbi két évben emberfeletti munkát végeztem ezen a téren.

Egyébként az üzleti élet sem szorult annyira háttérbe, mert a kislányom másfél éves korában megkeresett Pánczél Andrea, akivel anno még a MOL-ban dolgoztunk együtt, hogy besegítenék-e neki a regionális energetikai konferenciák szervezésébe. Andrea brandje-i, a Budapest Energy Summit vagy az LNG Summit meghatározó események, amelyre nemcsak Európából, hanem a világ minden részéről érkeznek befolyásos politikusok, üzletemberek, neves energetikai szakértők. 

De más, nagyobb energetikai szektorban működő cégek számára is szerveztünk konferenciákat. Tehát amíg vittem a nemzetiségi ügyeket, benne maradtam a szakmában is, bár nem a hagyományos marketinges vonalon, hanem a szakmai eseményszervezésben. 

A szószólói programodban a siker alapjául megfogalmazott nyílt kommunikáció hangsúlyos elem, ami a húszéves médiás, marketinges tapasztalatod alapján fogalmazódhatott meg. Mit ad hozzá a szakmai múltad a szószólósághoz?

Azzal, hogy a kommunikációs szektorban dolgoztam, megismertem a média hatalmát és a kommunikáció eszköztárát. Ezeket én is mind használom a képviselői, illetve most már a szószólói kommunikációm, tevékenységem során. 

A nemzetiségi események szervezésében színvonal emelésre és nyitásra törekedtem, ebben segítettek a rendezvényszervezésben szerzett tapasztalataim. Kezdetben csak magunknak szerveztük különböző hagyományőrző dolgokat, de aztán arra gondoltam, hogy terjesszük ki, találjunk ki egy olyat, ami a nemzetiségi kötődés nélküli magyarok számára is befogadható. Ekkor jött a flashmob ötlete, hogy ukrán dalokat énekelve vonuljunk végig Budapest belvárosában a vyshyvanka ünnepén, aminek nemcsak a magyarok, hanem a turisták is örülnek. Olyan is van a téli ünnepekhez kapcsolódóan, hogy ukrán karácsonyi dalokat énekelve köszöntjük Budapestet ukrán karácsonyi csillagos menettel, miközben megyünk az ukrán nyelvű ünnepi misére. 

De folytathatnám a sort, például amikor országos képviselő lettem, elindítottam a hivatalos Facebook-oldalamat, ahol például élő közvetítéseket csináltam és csinálok most is a szószólói oldalamon a fontosabb történésekről. 

A vállalati oldalon egy márkát képviseltél. Nem volt furcsa saját magad előtérbe helyezni és a saját brandedet építeni?

Nem a saját brandemet építem, hanem én vagyok az ukrán nemzetiség egyik képviselője, a szócsöve, a fejlődés és kommunikáció egyik eszköze. A kétezres évek elején a TV2-ben kezdetben a B2B kommunikáció tartozott hozzám, így megtanultam a szakmai image építés minden csínját-bínját, utána jött a fogyasztói kommunikáció és egy kis brandépítés is. Ezeknek az egyes elemeit pr- és marketing szempontból is megtanultam és gyakoroltam. 

Azért lehettem jó szószólója már önkormányzati képviselőként is az ukrán közösségnek, mert hiteles vagyok. A nemzetiségi lét az egész életemet áthatja, a pályám elején nemzetiségi műsorokat szerkesztettem, majd műsorvezető voltam. Alulról építkeztem, és ezért tudom hitelesen képviselni az ukrán nemzetiséget: a saját példámat tudom megmutatni, és azt, hogy a közösségünkért tudok és szeretnék tenni. 

Szeretném, hogy ha értéke lenne annak, hogy valaki az ukrán nemzetiséghez tartozik, másrészt pedig tartalma lenne annak is, ha valaki ukrán nemzetiségi parlamenti szószóló, hiszen mégiscsak ez a legmagasabb szintű képviselet.  Ennek az elérésében nagyon sokat segít az, hogy a vállalati szektorból, kommunikációs területről jöttem, mert tényleg mindent amit ebben a szakmában tanultam, hasznosítani tudok a nemzetiségi képviselet terén is. 

Ez egy értékteremtő tevékenység, aminek nagyon örülök, még úgy is, hogy eredetileg nem is akartam a vállalati szektort egyelőre magam mögött hagyni. Azt terveztem, hogy a nemzetiségi kérdésekkel komolyabban foglalkozni majd csak azt követően fogok, amikor már az üzleti szférából mindent kihoztam.

Tehát most nincs időd a vállalati oldalra?

Nincs, mert annyira lefoglalnak a szószólósággal kapcsolatos feladatok: előttem áll a megfelelő szintű iskolarendszer kialakításának és a templomépítés feltételei megteremtésének segítése. Ez két nagy volumenű dolog, ami a szívemhez közeli feladat, értékei pedig az emberi életöltőn is túlnyúlnak. Amióta a gyerekem megszületett, azóta különös fontos számomra az értékteremtés. Azt szeretném, hogy ehhez a nemzetiséghez tartozni tíz vagy húsz év múlva is olyan pozitív előjelű legyen, mint amilyen akkor volt, amikor én voltam fiatal.

Néztem az önéletrajzodat, és azt láttam, hogy a három diplomádból kettő teljesen másról szól, mint a későbbi munkahelyeid: az államigazgatásira jártál, majd a nemzetvédelmi egyetemre. Hogy keveredtél ezek után a médiába, és amikor most a politikához kerültél közel, mit gondolsz, hol volt a kitérő?

Egyik sem volt kitérő, hanem része, építőeleme annak aki és ami most vagyok. Kiskoromban zongoraművész szerettem volna lenni vagy diplomata. Az egyik művészi dolog, a másik racionális: ez a kettősség megvan bennem most is. Középiskolába zenei konzervatóriumba jártam, de harmadikban rájöttem, hogy nem vagyok azon a szinten, amit magamtól elvárok, és ezért utolsó évben már nem is a művészeti irányba készültem a felvételire. Irodalom-történelem tanár akartam lenni, de a pedagógus anyukám azt mondta, hogy előbb válasszak olyan szakmát, amiből meg lehet élni, és később még mindig mehetek tanár szakra. Tehát visszatértem a kiskoromban elképzelt diplomata irányhoz, és jelentkeztem az államigazgatási főiskolára, majd a nemzetvédelmi egyetemre. 

Ezek elvégzése után jelentkeztem a Külügyminisztériumba, de ott annyira elhúzódott a kiválasztási procedúra, hogy addigra már felvettek a TV2-be is, és ahogy elkezdtem a tévében dolgozni, azt éreztem, hogy itt magam lehetek, ez egy laza, kreatív hely, ahol sokat lehet tanulni és fejlődni. És közben meg a külügyes felvételi utolsó köre ehhez a miliőhöz képest számomra túl merev volt. 

A tévébe különben akkor B2B területre kerestek embert, és annak ellenére felvettek, hogy a jelentkezéskor azt hittem, hogy a Big Brother 2-ben kell majd dolgozni, csak elrontották a hirdetést. Szóval ennyire nem tudtam, hogy milyen területre jelentkezem, és a leendő főnökömmel jót nevettünk az interjún, mikor ez kiderült.

Viszont a kiválasztásomnál talán előnyt jelentett, hogy a nemzetiségi műsorok révén volt már médiás tapasztalatom, a komolyzenei érdeklődésemmel pedig a rendezvényszervezésben tudtam más minőséget képviselni, a jogi ismereteim megkönnyítették az adminisztrációs feladatok elvégzését, és emellett azt hiszem eléggé talpraesett is voltam. 

Erre építkezve indult a kommunikációs karrierem, és a közel 20 év alatt szerzett tapasztalatom oda vezetett, hogy ma a parlamentbe be merek ülni, és három héttel a megválasztásom után öt bizottsági miniszterjelölti meghallgatáson félelem nélkül fel merek tenni kérdéseket.

Tényleg nem izgultál? Vagy volt valaki, aki azt mondta, hogy figyelj, Lili, a parlamentben erre és erre kell odafigyelni?

Szerintem a Jóisten mondta meg, mit tegyek. Az első bizottsági meghallgatás előtt persze megkérdeztem másoktól, hogy nemzetiségi delegáltként mi a szerepünk a parlamenti bizottságokban, és mondták, hogy persze, ott vagyunk, első körben értesülünk, de miniszteri meghallgatásokon a pártok képviselői viszik a prímet. 

Ezzel a felhanggal beültem az ülésre, láttam, ahogy a pártok képviselői kérdeznek, és közben arra gondoltam, hogy itt vagyok én, a nemzetiségi szószóló, itt van a külügyi és külgazdasági miniszterjelölt egy méterre tőlem, hallgatom az expozéját, és van is gondolatom ezzel kapcsolatban, nem tehetem meg, hogy nem szólalok fel, hiszen ezért vagyok itt, hogy képviseljem a választókat. És felemeltem a kezem, hogy szólni szeretnék én is.

Tehát lezajlott egy párbeszéd a fejedben, hogy merjél kérdezni vagy sem, aztán ráálltál és feltetted?

Igen, jelentkeztem a kérdésfeltevésre, de először észre sem vették, mert – ahogy aztán a szünetben a bizottság elnöke elmondta – eddig nem tapasztaltak ilyen jellegű aktivitást a miniszteri meghallgatásokon, ezért nem is néztek arrafelé, ahol a nemzetiségi szószóló szokott ülni. Elmondtam a gondolataimat, és azt gondolom utólag is, hogy sikerült úgy kommunikálnom, hogy lássák, én szeretnék itt partnerként aktív részese lenni a munkának. 

A következő miniszteri meghallgatáson már nem is volt a fejemben előtte párbeszéd, hanem gondolkodás nélkül feltettem a kezem, amint a kérdés megfogalmazódott, és a bizottság elnöke is egyből észrevette, mikor szólásra jelentkeztem.

Ugyan a szószólói feladatot nem tervezted komolyan, mégis benne vagy száz százalékkal, ha nem többel. Hogy látod magad öt év múlva? 

Van elképzelésem, de nem merem kimondani, mert látjuk, mi lett a két és fél évvel ezelőtti, félig vicces szószólói posztomból is: amit kimondtam, teljesült. 

Félretéve a viccet, most négy évig a parlamentben fogok dolgozni, és az itteni tapasztalataimat majd a vállalati életben tudom majd kamatoztatni. De az is a fejemben van, hogy nemzetközi, regionális területre megyek tovább a gyerekkori elképzelésem szerint. Az viszont biztos, hogy zongoraművész nem leszek. 

Szoktál még játszani?

Igen, nemrég beszereztem egy elektromos zongorát, hogy átadjam a kislányomnak a zene szeretetét. Lehet, hogy majd ő lesz a művész, mert nagyon szépen énekel.