Veres Katinka: Nóri, mesélsz egy kicsit arról, hogy mivel foglalkozol? 

Tóth Nóra: Rendszerszemléletű egészségterapeutaként a test és lélek egységével foglalkozom, emellett gyógytornász és coach végzettségem is van, illetve több, a fizikai betegségeket feltáró nemzetközi továbbképzést végeztem. Az utóbbi időben figyelemmel kísérem a pszichoszomatika és a neuropszichológia különböző kutatásait, ezek összefüggéseit: arra vagyok kíváncsi, hogyan hat a lélek a testre, a test a lélekre, milyen kölcsönhatások alakulnak ki a kontextuális tényezőkkel együtt, és hogy mindezeket hogyan érdemes kezelni.

V. K.: Előfordul a munkád során, hogy valaki azért keres fel, mert úgy érzi, ő más, mint a többiek, kilóg a sorból, és emiatt segítséget kér? 

T. N.: Igazából mindenkinek meg kell küzdenie azzal az érzéssel, hogy különbözik a többiektől, akkor is, hogyha egyébként nem tartozik semmilyen kisebbséghez, vagy nincs semmilyen diszfunkciója. Ebből a „más vagyok” gondolatból pedig fakadhat szégyenérzet, vagy legalábbis egy olyan érzés, hogy valami nincs rendben velem. Ennek a gyökerét az önelfogadásban kell keresni. 

V. K.: Végső soron mindenki más, mint a többiek, tehát valamilyen módon mindannyian egy kisebbséghez tartozunk. Más kérdés, hogy ebből a közösségi médiában mit mutatunk kifelé. 

T. N.: Szerintem van itt egy érdekes ellentmondás. Egyrészt valóban mindenki egyedi, nincs két egyforma ember, másrészt mindannyian próbálunk olyanok lenni, mint a többiek. Egyszerre szeretnénk kiemelkedni a tömegből, és belesimulni a közösségbe. A kérdés, hogy hogyan lehet ezt a kétféle törekvést nem csupán virtuálisan, hanem a valóságban is összehangolni. Oly módon, hogy ne akarjunk se pozitívan, se negatívan diszkriminálni senkit, hanem valódi elfogadást tanúsítsunk egymás iránt. Ami nem feltétlenül jelent egyetértést. 

V. K.: Mi a Paramountnál évente legalább hat-hét projektben teljes mellszélességgel kiállunk a sokszínűség és az elfogadás mellett. Ezekkel igyekszünk minden tematikát érinteni. Értem ezen az LMBTQ-közösségek támogatását, a női egyenjogúságot, a családbarát munkakörnyezetet, az életkor vagy a testi-lelki diszfunkciók szülte diverzitást, a kulturális sokszínűséget. Ilyenkor nemcsak kifelé kommunikáljuk azt, hogy médiavállalatként mennyire fontosnak tartjuk a sokszínűséget, hanem cégen belül is rengeteg eseményt, workshopot, kerekasztal-beszélgetést szervezünk meghívottakkal. 
Ezek mellett a jól ismert témák mellett ugyanakkor szívügyem, hogy a kevésbé látványos különbözőségekkel is foglalkozzunk. Ide tartoznak például a táplálkozási szokások, az ergonómiai vagy egyéni érzékenységekkel kapcsolatos eltérések, ami egy multinál sokféleképpen jelentkezhet: nyissunk-e ablakot, ki bírja, és ki nem bírja a légkondit, a neonfényt, az irodaszéket stb. Az ezekből adódó külső és belső konfliktusoknak egyaránt lehetnek fizikai és lelki vetületei. Ezért fontosnak tartom, hogy amikor sokszínűségről és elfogadásról beszélünk, akkor ezeket is kifejtsük. Az lenne a normális, ha ki mernénk mondani: igen, én nem bírom a légkondit, én nem bírom a tejet, én nem akarok inni a céges buliban, mert amúgy nem iszom alkoholt és pont. 

T. N.: A másik megértése empátiát és energiabefektetést igényel, és akár kényelmetlenséggel is járhat – sokszor épp ezért marad el. És azt se felejtsük el, hogy a beilleszkedésben, elfogadásban az egyén önértékelése is szerepet játszik. Aki rendben van önmagával, az bátran képviseli a saját értékrendjét, ki mer állni önmagáért. Ha a közösség többi tagja is rendben van önmagával, akkor ők sem fogják bántani azt, aki valamiért kilóg a sorból. Az pedig, hogy ki-ki mennyire elégedett önmagával, függ a kontextustól, például a céges körülményeitől, a családjától, az ismerősi körétől, és nagymértékben függ attól is, hogy mennyit dolgozik saját maga elfogadásán. Ha valaki nagyon belesüpped a „különbözőségébe”, és elkezdi titkolni azt, amiben eltér a normától, miközben magára erőlteti az elvárt viselkedést; vagy épp ellenkezőleg, túlkompenzál, és harcias lesz, az mindenképpen konfliktushoz vezet.

V. K.: Miközben hallgattalak, az jutott eszembe, hogy rengeteget tanulhatunk is a különbözőségeinkből. Hozok egy konkrét példát: múltkor egy céges rendezvényen az egyik kollegina elmondta, hogy ő gluténmentesen étkezik, és nem azért, mert érzékeny rá, hanem mert rájött, hogy így könnyebben emészt, jobban érzi magát, és sokkal hatékonyabban tud dolgozni. Ezt akkor és ott mindenki elfogadta. De az ellenkezőjére is tudok példát hozni: nemrégiben egy meetingen mutattam valamit a mobilomon az egyik résztvevőnek, és mondtam, hogy ezt felolvashatja a többieknek. Mire azt felelte, hogy nem, nem, majd inkább elküldi nekik. A meeting után mondta el nekem, hogy rosszul lát, nem tudja elolvasni az apró betűket, de ezt szégyellte a többiek előtt. 
Ehhez a történethez kapcsolódik az egyik szó, amit korábban említettél, és ami szerintem a beszélgetésünk egyik kulcsfogalma lehet – ez pedig a titok. Mi történik, amikor valaki nem tudja felvállalni azt, hogy ő más, hogy különbözik a nagy egésztől, és elkezd titkolózni? Úgy tudom, a titkolózás mögött ugyanaz a pszichés mechanizmus működik, mint a hazugság mögött: mindkettő állandó készenlétet igényel. 

T. N.: Valóban így van, amikor van egy titkunk, valami, amit nem akarunk, vagy nem tudunk felvállalni, akkor folyamatosan hamis képet mutatunk önmagunkról. Ez ugyanaz, mint amikor nem mondunk igazat; mindkét esetben az önazonosság hiányzik. És ez valóban plusz stresszfaktor: a szervezetünk folyamatos veszélyhelyzetet érzékel, ami stresszreakciót vált ki. Jön a stand-by üzemmód, az állandó készenlét, ami rettentően le tudja meríteni mind az idegrendszert, mind a hormonális rendszert. 

V. K.: Ennek milyen testi-lelki következményei lehetnek? Megbetegíthet a folyamatos titkolózás?  

T. N.: Úgy gondolom, igen. Coachként, gyógytornászként, egészségterapeutaként azt látom, hogy nagyon sok olyan megmagyarázhatatlan tünet van, ami mögött valamilyen titok vagy szégyen rejtőzik. A stressz okozta szimpatikus tónusfokozódás miatt kialakulhatnak például szívproblémák, vérnyomás-ingadozás, izomfeszültségek, kötőszöveti feszültségek, emésztési problémák, puffadás, szexuális diszfunkciók. A folyamatos stresszhatás alatt a szervezet nem tud pihenni, regenerálódni, ilyenkor még a sebek is nehezebben gyógyulnak. 

V. K.: Ha jól értem, minden olyan betegség, ami kialakulhat a stressz miatt, kialakulhat az el nem fogadás érzése miatt is.

T. N.: Így van.

V. K.: Mi mozdíthatja ki ebből a helyzetből azt, aki mondjuk húsz-harminc éve küzd a szégyennel, a titkolózással? 

T. N.: Nem gondolom, hogy ez külső nyomásra megtörténhet. Arra van szükség, hogy megszülessen az elhatározás, hogy ezzel a szégyenérzettel, titokkal nem akarunk tovább együtt élni, és ezzel párhuzamosan megnyíljon előttünk egy új perspektíva. Egy darabig tud előrevinni az, hogy el akarok távolodni valamitől, de a továbblépéshez már kell egy cél, amit szeretnék elérni. 

V. K.: Valahol azt olvastam, hogy a szégyen, illetve az ezzel járó folyamatos készenléti állapot akár függőséghez is vezethet.

T. N.: A függő mindig valamilyen mélyebb szükségletet próbál betölteni, csakhogy nincs meg hozzá a megfelelő eszköze, ezért egy olyan megoldást választ, amivel – ha csak ideig-óráig is – gyorsan betölti a hiányt. Egyébként maga a függés is szégyenérzettel jár, és ahhoz, hogy valaki megküzdjön vele, előbb fel kell vállalnia a sebezhetőségét. A szégyen vákuumként működik, és beszűkít. Aki ebben él, az csak a szégyent látja, folyamatosan körülötte forog. De ahogy képes lesz elfogadni önmagát, ez a beszűkültség oldódik.

V. K.: A szégyennel együtt a függőség is megszűnik?

T. N.: Bizonyos anyagok, például a drogok, az alkohol vagy a cukor kémiai függést is okoznak,  ezek nem fognak azonnal oldódni. Egy masszív drogfüggőnek, alkoholistának ehhez időre van szüksége. De az nagyon fontos, hogy bár nem kell mindent normalizálni, mégis fogadjuk el, hogy ő ilyen. Nem tudjuk, mi áll a háttérben, trauma, szocializációs probléma, genetikus adottság – bármi lehet. Nem a mi dolgunk megítélni, hogy ki miért lett olyan amilyen. Rengeteget segít, ha úgy szeretjük őt, ahogy van. 

V. K.: Ha már itt ülünk a Paramountnál egy üzleti tárgyalóban, annyit hadd tegyek hozzá, hogy egyébként az üzleti etikett szerint sem illik rákérdezni, hogy te miért nem iszol alkoholt, miért nem eszel húst, miért a saját nemedhez vonzódsz. Ezt ideje elengedni ahhoz, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott légkörben éljünk és dolgozzunk. 

T. N.: Így van, az üzlet az üzlet, a magánélet pedig magánélet, a kettőt nem kell összemosni, és főként nem feltétlenül kell mindenre magyarázatot találni.