Az NKA jelentőségének csökkenése

Tavaly megváltozott az állami támogatás rendszere: az NKA hároméves periódusra írt ki pályázatot a művészeti  folyóiratok számára. Viszont az, hogy az elérhető összegek radikális módon csökkentek, a papír és a nyomdaköltségek ára viszont extrém módon szökött az egekig, kényszerpályára állította a folyóiratokat. Többek között az NKA-nak is jelentős forráscsökkenéssel kellett és kell szembenéznie, miközben mások mellett a nagy hagyománnyal bíró kulturális, művészeti lapok helyzete is teljesen ellehetetlenül.

Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője úgy gondolja, hogy politikai hátterű átstrukturálódásról van szó, de csak találgatni tud. Eddig minden évben jöttek rémhírek az NKA megszűnéséről, vagy a pénzek lecsökkentéséről – a pénzek csökkenése idén végül nem is bizonyult rémhírnek.

Rudolf Anica, az Új Művészet főszerkesztője szerint ha csökken az NKA mozgástere, a jelentősége is csorbul. Nemcsak a művésznek kell mecénás, ha ambiciózus akar lenni, hanem egy folyóiratnak is. 

Nagy Gergely, A mű főszerkesztője úgy véli, hogy politikai megfontolás áll az NKA jelentőségének csökkenése mögött:

„Az NKA kulturális projekteket és praxisokat támogatott, jellemzően kis- és közepes méretekben. A hazai kulturális termelés függetlenül gondolkodó és kritikus részét. Mindig is voltak kísérletek a hatalmi befolyás alá hajtására, de ez 2016 óta teljesen egyértelmű. Ma már sem szakmai autonómiája, sem szervezeti önállósága nincs és most már pénze se. Ennek pedig az a célja, hogy bizonyos, a hatalom szemében szálkát jelentő kulturális és művészeti gyakorlatok eltűnjenek, lehetőleg végérvényesen. Centikre vagyunk ettől.”

„Minden területről vonnak ki forrásokat. Az NKA érdekérvényesítőképessége véges és a kulturális kormányzat egyre kevésbé tartja fontosnak az NKA tevékenyégét” – válaszolta a Kreatív kérdésére Surányi Mihály, a Fotóművészet főszerkesztője.

Hajdú István, a Balkon főszerkesztője szerint az MMA és a Petőfi Irodalmi Ügynökség térnyerése áll az NKA jelentőségének csökkenése mögött.

Miből élnek a művészeti folyóiratok?

Topor Tünde szerint egy szakmai folyóiratnak elvileg nem kellene azzal foglalkoznia, és azon ügyeskednie, hogy az anyagi hátteret is előállítsa. Egy ilyen helyzet viszont csak akkor tudna előállni, ha a szakmai háttér folytonosságot mutatna, és valamiféle közmegegyezés mutatkozna a „szakmaiság” megítélésében. 

Surányi Mihály úgy gondolja, hogy az előfizetések és az eladások nem tudnak eltartani egy képzőművészeti lapot. A magyar piacon nem lehet olyan árat érvényesíteni, ami ezt lehetővé tenné. Valamilyen támogatási forrás mindenképpen szükséges. 

A hirdetők szempontjából a megbízások akkor jöhetnek szóba, ha az olvasóközönség viszonylag nagy és tőkeerős és a lap legalább havonta megjelenik. A szerkesztőségek ebben az esetben tudnak nagyobb díjat kérni a hirdetőktől. Ha az olvasói réteg nagyon speciális, vagy nem tőkeerős, akkor felértékelődik az állami támogatás szerepe.

Surányi kiemeli azt is, hogy pillanatnyilag a művészeti piac nem tartozik a legtőkeerősebb szektorok közé. A „combos kiadói háttér” szuper lenne, de egy kiadó csak a többi lap bevételeinek rovására tud fenntartani egy művészeti lapot. Ezen nettó vesztesége keletkezik, mondja a Fotóművészet főszerkesztője.

Nagy Gergely, a HVG kiadásában megjelenő A mű főszerkesztője abban bízik, hogy ez nincs így, hiszen a kiadó és a szerkesztőség is azért dolgozik, hogy ne így legyen. Abban Nagy is egyetért, hogy a jelenleg működő művészeti lapok között nincs piaci verseny. 

„A finanszírozás területén, a pályázati forrásokért talán folyik valamiféle versenyfutás köztük, de ha jól értem, az NKA jelenleg gyakorlatilag nem működik. A mű-nél ez nem kérdés, mert a lapot piaci alapon igyekszik fenntartani a kiadója, a lap elődje, a Műértő sem pályázott az NKA-hoz. Ahol korábban dolgoztam, az artportalnál 2016-ban döntöttünk úgy, hogy nem pályázunk. Elég egyértelművé tették számunkra: nincs is értelme. 

Rendszeresen írtunk kulturális politikáról, és ezzel egyenes arányban csökkentek a közpénz alapú pályázatokon elnyert összegek. 

Úgy általában, a verseny és versenyképesség jó lenne: a hirdetők, az olvasók megszerzése, megtartása érdekében. Csak egy eltorzított médiakörnyezetben miért éppen a versenyfeltételek ne volnának torzak?” – válaszolta kérdésünkre A mű főszerkesztője.

„Az Artmagazin fennállásának húsz éve alatt a helyzet egyre csak bonyolódott. Ha valamennyire függetlenek akartunk maradni a régi és újabb típusú, formális és informális szakmai-szervezeti fórumoktól, szervezetektől, a műkereskedelem igényeitől, akkor találnunk kellett saját forrásokat. Elég szűk volt az a sáv, amin belül itt egyensúlyozni lehetett” – mondja Topor.

Rudolf Anica, az Új Művészet főszerkesztője szerint nagyon fontos a pörgés, hiszen annak ellenére, hogy egy folyóirat fellépése adott esetben szelíd, mégis felforgathatja a piac állításait például arra vonatkozóan, hogy mibe érdemes egy művészetkedvelőnek intellektuális energiát fektetnie, vagy hogy egy gyűjtő mivel gyarapítsa gyűjteményét. 

Egy folyóirat más mérce szerint szól bele a kánonalakításba, mint mondjuk egy, az eladásokban érdekelt galéria vezetője vagy egy kurátor, aki éppen a brandjét álmodja újra, mondjuk, nemzetközi szinten.

„Éppen attól lehet tudományos platform egy folyóirat, hogy negálja vagy legalábbis fenntartásokkal kezeli a piac lüktetését és a biztos dologként értelmezett indikátorokat, a kortárs tendenciákhoz való szervilis illeszkedést. Mindezek persze nem garantálják az anyagiak előteremtését” – mondja Rudolf.

Nagy szerint ma nagy eredmény volna, ha az olvasók, a potenciálisan hirdető intézmények, galériák, a szakmához kapcsolódó platformok kombinációja el tudna tartani egy művészeti lapot. És mivel minden lapnak más a tartalmi karaktere, a finanszírozás, a fenntartás módja is különböző lehetne. 

Nagy el tudja képzelni, hogy egy lap a közpénz alapú pályázatokra alapozzon, de ettől még hirdetési bevétel és olvasói támogatás sem ártana. Alapvető volna, hogy a művészeti intézmények (köz-és magán), valamint a művészeti projektek, vállalkozások (pl. EKF-év, magán alapítású díjak, vásárok stb.) rendszeresen hirdessenek a lapokban. Kik, ha nem ők? Ki érdeke volna, hogy a kritikai közeg fennmaradjon, ha nem az övék?

Hirdetniük kellene azoknak a cégeknek is, amelyek szívesen mutatkoznak a művészet közegében. A legnagyobb mértékű függetlenséget azonban az előfizetői kör adná. Ehhez persze alapvetően az kell, hogy az olvasó nélkülözhetetlennek érezze az adott lapot. Releváns, erős, aktuális tartalom: ez az első Nagy szerint. 

Surányi úgy véli, ha a szakmán belül több azonos minőségű, profilú lap is van, akkor a versenyképesség a legfőbb prioritás. A kulturális terület viszont eléggé specializálódott részekből áll össze, az irodalomtól, építőművészeten keresztül a fotográfiáig, így ezek a területek nem versenytársai egymásnak. 

A magyar piac túl kicsi ahhoz, hogy azonos profillal, 3-5 lap is megtalálhassa a közönségét. Az összes ilyen jellegű nyomtatott lapnak a fix olvasótábora valahol 20 ezer fő körül lehet, ha a csak online megjelenő, de előfizetést igénylő lapokat is beleszámítjuk, akkor legfeljebb 50 ezer fő.

Offline vs. online

2014-ben L. Simon László leköszönő NKA-alelnök egy pécsi fórumon vetette fel, hogy kizárólag a digitálisan megjelenő kulturális lapokat kellene támogatni.

A Balkon online felülete Hajdú elmondása szerint már csak passzióból létezik, hiszen, mint mondja, L. Simon idején az online megjelenést forszírozták, majd lemondtak róla, szimpla ostobaságból.

Rudolf szerint egyszerűen nem vált köztudomású ténnyé, hogy az online tér fenntartása és fejlesztése is fizikai és pénzügyi befektetést igényel. Először is kell minimum egy online szerkesztő, aztán egy másik kolléga, aki a webfelület fejlesztését és karbantartását végzi, illetve megoldásokat tud mutatni a fellépő technikai problémákra. Őket ki kell fizetni. A szerzőket is honorálni kellene. 

„Nap mint nap kapcsolatban vagyok különböző galériák, intézmények munkatársaival, és gyakran az az érzésem, hogy nincsenek tisztában azzal, hogy ugyanazok a munkafolyamatok érvényesek az online felületen, mint a printnél Mindezeket az NKA-nak is figyelembe kellene vennie, hiszen a 2022-ig elnyert pályázati összegek online-print aránya nagyjából egy a tízhez a print javára.” 

Topor szerint van, aki úgy képzeli, hogy valamit felpakolni a netre, azzal nincs munka. Szerinte ez a fajta, régi típusú beidegződés lehetett a támogatási arányok kialakításának hátterében, és ezt sínyli még most is mindenki. Hiszen, bár nyomdaköltség nincs, de minden más van az online-on is, pláne, ha napi frissülésről van szó, vagy még sűrűbb megjelenésekről.

Van, ahol szakmai szempontok alapján döntenek

Rudolf szerint az aktuális kormányzatnak nincs koherens kultúrpolitikai víziója, szerinte különböző elképzelések versengenek, amik közül egyik sem tudott meghatározó erővé kerekedni.

„Összességében igaz, hogy a politikai szféra játékszabályai folyamatosan újraíródnak napjainkban. Rég rossz lenne, ha direktívákról kellene beszélnünk a kulturális szférában – legfinomabban szólva sem célkitűzésünk propagandalappá válni. Az NKA-nak nem is a betagozódása a kérdés, hanem az anyagi források megvonása következtében kialakuló kényszerű döntési helyzetek” – mondja Rudolf.

Surányi úgy látja, hogy van ellenpélda is, hiszen a pályázatokat a Kollégiumok szintjén alapvetően szakmai szempontok alapján bírálják el. Szerinte a szakma kicsi, az összefonódások természetesek, ahogy az is, hogy a szakmai ellentétek is megjelenhetnek a döntésekben, amik lehetnek kirívóak.

Az, hogy az egyes Kollégiumok milyen erőforrások felett rendelkeznek, már inkább terepe a politikának. Egy bő 10-15 évvel ezelőtt pontosabban lehetett látni, hogy mik az NKA prioritásai, de azt a jelen környezetben, Surányi szerint senki nem szeretné bolygatni.

Elfogadható-e az állam pénze?

„Mostanra szinte egyetlen orgánumnak sincs már jogalapja, hogy lenézze a másikat, mert az elindul valamilyen támogatásért. Hogy mit produkál belőle, ott dőlnek el a dolgok. Mindenki jobban örülne, ha átlátható rendszerben, kiszámíthatóan és szakmai szempontok szerint születnének döntések, mi pedig tudnánk rendesen tervezni, előre dolgozni. De húsz év alatt ezt az ideális állapotot soha nem sikerült nemhogy elérni, de megközelíteni sem” – mondja Topor.

Hajdú szerint az NKA támogatása még mindig a legkevésbé „ideológiával” telített. Az állam optimális esetben csupán egy mediátor, aki a közpénzeket a megfelelő célintézményeknek és célszemélyeknek delegálja, így például kulturális célokra fordítja a megfelelő forrásokat.

„Az Új Művészet a – részint rosszmájú, összességében azonban meglehetősen homályos – találgatásokkal szemben nem képvisel politikai-művészetpolitikai ideológiát. A kérdés az, hogy mit vár el a támogató intézmény a támogatásért cserébe. Ha egyszerűen azt, hogy pontosan azt csináljuk, amit a legjobb tudásunk szerint amúgy is tennénk, akkor nincs probléma. De a jelenlegi, pandémia utáni háborús helyzet tanulságai alapján is be kell látnunk, hogy rendes finanszírozás nélkül nem lehet sehova eljutni. A folyóirat többféle forrásra támaszkodik, de az ilyen időkben kiderül, hogy az állami feladatokat a privátszféra nem tudja betölteni” – mondja Rudolf.

Surányiék számára a kérdés azért nem okoz dilemmát, mert nincs más, ezzel nagyságrendben összevethető potenciális forrás. Úgy gondolja, hogy kulturális területen nem csupán szükséges az állami támogatás nyújtása, hanem kötelező is

„Ettől a területtől nem lehet rentabilitást elvárni, viszont alapvető szerepe van az általános műveltség fenntartásában és fejlesztésében, ami viszont már gazdasági érdek. Ennyiben rokon az oktatással. Problémát szerintem akkor okozhat, ha a támogatás fejében, valamilyen ideológia megjelenését kívánnák meg, ahogy például az egyházi lapoknál. Én eddig ilyen követelménnyel nem találkoztam. A Fotóművészet, már csak a negyedéves periodicitás és az elemző jelleg miatt nem is tud nagyon konfliktusba kerülni a napi politikával” – mondja Surányi.

Hol maradnak a hirdetők?

A főszerkesztők szerint több oka van annak, hogy a képzőművészeti folyóiratok miért nem jelentenek értékes felületet a piaci hirdetők számára.

• Kicsi és/vagy alacsony jövedelmű az olvasóközönség, a hirdető nem várhat lényeges bevételnövekedést a hirdetések után, kicsi az elérés.
• A lap túl ritkán jelenik meg ahhoz, hogy egy-egy hirdető folyamatos jelenléte érzékelhető legyen és ebben az esetben a hirdetési kampányok sem működnek, hacsak nincs egybeesés a megjelenés és a kampány kezdőidőpontja között.
• A magyar hirdetői piac nem szabadpiac, hanem teljesen deformált képződmény, a kötelező engedélyeztetések miatt az egyes hirdetők nem tudnak gyorsan reagálni a számukra kedvező, és az ő programjaikhoz igazított lehetőségekre, ajánlatokra sem és képzőművészetről ezen a szinten még mindig nagyon kevesen olvasnak, csak most van kialakulóban az a gyűjtői, illetve galériás
  réteg, ami már nem úgy néz erre a lehetőségre, hogy vajon hány vevő kopogtat be a galériájába egy-egy hirdetés nyomán, hanem felfogja, hogy ez egy lassabban beérő befektetés.