Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy természetesen nem láttam mindent, hiszen nem vettem ki egy év fizetett szabadságot, másrészt nem is fog meg minden zsáner vagy tartalom. 

Az elszaporodott platformok és tartalmak sűrűjében elveszhet az, aki nem feltétlenül tudja, mit keres. Aki meg nagyon tudja, az ízlés és rászánandó időmennyiség szerint válogat, ahogy én is tettem, ezért, bár meghajolok az Andor előtt, még nem láttam, a listám pedig szubjektív. Ezeket a tartalmakat szerettem kiemelten idén:

Better Call Saul

Nyilván nemcsak azért kezdtük el nézni ezt a szériát annak idején, hogy megtudjuk, mi történt azelőtt, hogy a Breaking Bad legizgalmasabb mellék-karaktere,  a furcsa, saját morális szabályrendszer alapján működő ügyvéd hogyan vált Saul Goodmanné, mielőtt sorsa összefonódott volna Walter White-éval és Jesse Pinkmanével. 

Azért most már a nagy találkozást és a cameókat is kipipálhattuk a parádés utolsó évadban, de ettől függetlenül a Better Call Saul mindig az a sorozat lesz, ami hiába spinoff, olyan intellektuális és szakmai bravúr, ami tökéletesen megállja a helyét a saját lábán. Nem arról van szó, hogy überelni kéne a Breaking Badet - vagy bármit -, de büszkén feszíthet mellette. (Netflix)

A Fehér Lótusz 

Idén a második évad ment le, a hét epizód épp olyan feszültségteli és okosan kivitelezett, mint az első szezon volt tavaly. Az írók a bűn, bűnhődés, nagy és kisebb emberi drámák, tettek és következményeik problémakörét ismét humorral, iróniával, szövevényes történetvezetéssel oldották meg, ezúttal a festői Olaszországot választva helyszínül. Ez egy majdnem tíz pontos sorozat, és pontosan tíz Emmy-t kapott az első évad. (HBO Max)

Pinokkió

A fafiú és édesatyja története örök ihletforrás a mozgóképkészítők számára, és mivel számos létfilozófiai kérdés is megjelenik benne klisémentesen, nem meglepő, hogy az élet értelmét különböző formákban gyakran firtató Guillermo del Torót is megtalálta Pinokkió. 

Egyetlen szó illeti meg: gyönyörű. És méltó, ez már két szó. Napestig méltathatánk ezt a stop motion-technikával készült mesét, ami könnyet csal felnőtt-gyerek szemébe, és közben nagy ívben elkerüli a giccs veszélyét, mert véresen komolyan veszi a humort és a drámát is. (Netflix)

Ozark

Ezt a sagát is be kellett egyszer fejezni, és Jason Batemanék akkor tették, amikor ideje volt, nem húzták feleslegesen. Az Ozark képes volt arra, hogy évadonként növelje a téteket, végignéztük az okos pénzmosó családapa és családja totális kriminalizálódását, miközben a tét végig a szemünk előtt volt: emberek tudnak-e maradni? Ja, és közben kinevelt egy színészzsenit is a projekt, Julia Garner személyében. (Netflix)

Az örökösnő álarca mögött

Az Anna Delvey-sztori tényleg leginkább az Ozark miatt sztárrá avanzsált Julia Garner miatt volt érdekes, nem mellesleg pedig a hírhedt csaló-influenszer döbbenetes története miatt. 

Garner átváltozó-képessége előtt tényleg érdemes meghajolni, drukkolok neki, hogy még sok kiváló filmben és/vagy sorozatban hallhassunk tőle még bármilyen dialektust, mert bármit meg tud csinálni. (Netflix)

A tizenhármak

Az Amazon Prime idei nagy meglepetése volt Ron Howard rendezése a Föld mélyén rekedt thaiföldi gyerekfocicsapatról, akiknek egy világ drukkolt pár éve. Ron Howardnak sikerült azt elérnie nálam, hogy ha a nevét meglátom, majdhogynem máris elérzékenyülök, ahogy most is. Odatette.

Különválás

Ezt a szürreális világot éljük napi szinten igazából, ami a Severance-ben megjelenik, csak osztva... valahánnyal. 

Azért az Egy makulátlan elme örök ragyogása című klasszikust nem tudom feledni, amikor a Severance világába belefeledkezem, hogy stílusos legyek. Ugyanis itt a technikailag irányított felejtésnek hatalmas szerepe van. 

A Ben Stiller executive produceri vezetésével készült sorozat konkrétan mestermű és mindennapi létünk rétegeit elemzi allegorikusan. 

A főhős (Adam Scott) egy olyan futurisztikus munkahelyen dolgozik, ahol egy eljárással mesterségesen szétválasztják a munkahelyi memóriáját a magánéleti emlékezetétől. Milyen jó lenne, ha ez így működhetne... Vagyis nem. A Severance-ban minden megvan, amit szeretek: konspirációs teória, céges működési mechanizmusok kritikája, thriller-vonal, dráma, sőt, tragédia. (Apple TV+)

A mackó

A fine dining világából és magánéleti tragédiából érkező szakácsról mesélő sorozat erőssége realizmusában, humanizmusában, castingjában és színészi játékában egyszerre rejlik. 

A mackó kábé olyan, mint az élet: például miközben gyászolunk, azazhogy gyászolnánk, a világ kontrollálhatatlan körülöttünk, de attól még próbálunk benne folyamatosan rendet tartani. (Disney+)

Az utolsó lépcsőfok

Ez a sorozat leginkább a sztori és a színészi játék miatt fogott meg. Főhőse Colin Firth, azaz Michael Peterson krimiíró, akit felesége meggyilkolásával vádolnak, a döbbenet pedig ott újraindul, hogy ezután 16 éven át ment a bírósági hercehurca. Igaz történet alapján készült, jutalomjáték Firthnek és a mindig szuper Toni Collette-nek is. (HBO Max)

Felnőttem, csacsacsa

Ezt a nagyjátékfilmet azért szerettem, mert csupa-csupa-csupa élet volt, hatásos függetlenfilm, érezni, hogy szerelemből készült, Dakota Johnson minden pillanata gyönyörű benne, és a kérdésfeltevései is érvényesek, az ábrázolt helyzetei pedig végtelenül egyszerűek, de eredetiek. 

Egy egyedülálló srác beleszeret egy autista lányát nevelő anyába. Egy mondatban elmesélhető  a sztoriban az, ami bármikor szembejöhet az életben is, és épp attól jó, hogy a szépsége a részletekben rejlik. (Apple TV+ )

DAHMER - Szörnyeteg: A Jeffery Dahmer-sztori

Be kell vallanom, hogy van valami furcsa és megmagyarázhatatlan köztem és Ryan Murphy között egy ideje. Elfogult vagyok tehát, de tény, hogy a sorozat-kreátorguru hullámokban nagyon beletalál valamibe, legyen az társadalomkritika (American Crime Story), vagy társadalomkritika (Ratched), vagy társadalomkritika a Jeffrey Dahmer-sztorival. 

Ígérem, nem írom le a társadalomkritika szót többet, de azért emelem ki ennyire, mert nem ez jut először eszünkbe Murphyről. Hanem a szórakoztatás, mert annak mestere. Mégis, ebben az esetben elképesztő, mit hozott ki a színészekből, a sztoriból és szerencsétlen Jeffrey Dahmer sorozatgyilkos-figurájából. Akiről alapjáraton nem gondoltam volna, hogy lehetséges nem trash-sorozatot készíteni. Murphynek ez is sikerült, ráadásul olyan társa..bocsánat, olyan gondolati rétegekkel és érzékenyítéssel megpakolva, amit tényleg csak a legnagyobbak tudnak. (Netflix)