Bősze Ádám: Ha beírom a neved az internetes keresőbe, mit dob ki találatként?

Dominiqa Savah: Például a weboldalamat, ezt fél éve csináltam egy osztálytársammal, akivel az Eastern European Music Academy-re jártam. Ez egy ukrán iskola, ami a zene üzleti részére, a marketingre koncentrál, nem a dalszerzésre, és az ott szerzett kapcsolatok a mai napig fontosak. Nagyon aktív vagyon Instagramon, a TikTokomat most szeretném bepörgetni, de őszintén szólva, ha nem lennék zenész, nem lennének közösségi médiacsatornáim. Magánemberként jól ellennék nélkülük, mert úgy vélem, a mentális egészségünkre káros, ha mások sikereivel hasonlítgatjuk össze magunkat vagy irigykedve nézzük a házukat, kocsijukat, nyaralásukat.

B.Á.: Ebben teljesen egyetértek, a magánélet nálam is teljesen kimarad, még az interjúkból is.

D.S.: Szerintem nem fennköltség, ha valaki nem akar erről beszélni. Nekünk kell meghúznunk a határainkat, hogy mennyit adunk magunkból, különben ezt mások nem fogják tisztelni.

B.Á.: Az a tapasztalatom, hogy hiába szorítom le a posztjaimat a munkaprojektjeim szintjére, engem is betalálnak néha személyes jellegű kommentek. Amelyik nem sért (rajtam kívül) más embert, azt meghagyom, de ha másokra nézve bántó vagy politikai jellegű, azt azonnal törlöm. Neked mi ezekkel kapcsolatban a policy-d?

D.S.: Gyerekként nagyon sok iskolai bántalmazáson mentem keresztül, ebből adódóan a bántó kommentek nem tudnak meghatni, és nőként amúgy is kapom a beszólásokat. Én nagyon szeretem többféleképpen kifejezni magam, néha vagányan, néha érzékien, és szerintem erény a sokoldalúság, de a társadalom nem feltétlenül így gondolja. A bántó üzeneteket egyszerűen törlöm, nem állok bele ilyen vitákba. De arra kíváncsi lennék, hogy neked, zenetörténészként milyen politikai jellegű kommenteket írnak?

B.Á.: Ezek alapvetően az aktuális kulturpolitikára vonatkoznak. Nemrég a Prima Primissimán voltam műsorvezető, immár sokadjára, és erre jöttek a reakciók, hogy a jelenlegi politikai rezsimmel való együttműködést nem lenne szabad felvállalnom. Az is néha kicsit visszaüt rám, ha szereplőtársaim valamelyikének van valamilyen politikai megnyilvánulása, de ez ritka.

Nálam az elsődleges platform a Facebook, mert az a generáció, akihez én szólok, leginkább ezt használja. Ez egy idősebb korosztály és eleinte kicsit piszkálta a csőrömet, hogy miért csak őket érdekli az, amit csinálok, még akkor is, ha stand-upolok. De rá kellett jönnöm, hogy a saját fiamat – aki veled egyidős – sem tudom elérni. Talán ha majd kicsit idősebb lesz…

D.S.: Érdekes, hogy mennyire kevés fiatal érdeklődik mostanában a komolyzene, a könnyűzene korábbi változatai vagy akár a jazz iránt.

B.Á.: Ez mindig is így volt, emlékszem, amikor a nagymamám ötéves koromban megmutatta nekem Beethoven V. Szimfóniáját, azt mondtam, hogy ez valami borzalmas, rettenetesen unalmas darab…. Ha vidéken van előadásom, rendszeresen felhívnak a helyi iskolák, gimnáziumok, hogy tartsak rendhagyó énekórát a gyerekeknek. Ez általában a zene hatásáról szól, nem Mozart életrajzáról, mert így kell ehhez közelíteni. 

D.S.: Én is unalmasnak éreztem az iskolai énekórákon a klasszikus zenét, de mostanában egyre inkább kezd érdekelni, mert valójában ez a modern zene alapja is.

Brandépítés szakértő segítséggel 

B.Á.: A te közösségi médiában való jelenléted mögött milyen koncepció áll?

D.S.: Eddig nem volt, de most már sokkal tudatosabban kezelem, és épp újrabrandelek. Az online jelenlétemet szeretném rendszeresebbre venni és tematizálni – stúdió, élő videó, utazások –, hogy minden aspektusból lássanak. És a színhasználatra is jobban odafigyelek, mert megvannak a márkám színei – piros, arany, fekete és türkiz jellemzik a zenémet és a perszónámat. Ezeket egyébként egy brand analysttel találtuk ki, és nagyon izgalmas utazás volt: három hónapig boncolgattuk, hogy ki is vagyok én, mint személy és mint előadó, mit szeretnék, hogy asszociáljanak, mire emlékezzenek velem kapcsolatban, mik a fő üzeneteim, stb. Egy ilyen elemzés során az ember sokkal jobban megismeri magát és a művészetét. 

B.Á.: Én a Zeneakadémián zenetörténészként végeztem, de utána a média világában dolgoztam a kultúra területén, majd 2010-12 környékén annyi munkám volt, hogy egyszerűen nem bírtam tovább, teljesen szétforgácsoltam magam. Nekem egy közeli ismerősöm segített, vele hetente egyszer leültünk és megpróbáltuk ezt az össze-vissza profilt letisztítani. A beszélgetések során jöttem rá, hogy nekem nem az általában vett kultúrával kell foglalkoznom, hanem csak a klasszikus zenével, azon belül is a zenetörténettel. Utána egy grafikusnak mindezt elmondtam, feldobott 2-3 logótervet és az egyik betalált. Azóta is 3-4 üzenet van, amit én magamnak kötelezőnek tartok, és ezeken belül haladok. Az már más kérdés, hogy úgy érzem, ezekkel elértem, amit szerettem volna és valami újat kell lépni. Most azon gondolkodom például, hogy a TikTokot miként tudom megfogni, az Instagram mindössze annyi, hogy a Facebokon posztolt üzeneteim itt is megjelennek. Tudom, hogy ez így nem jó, és a digitális eszközök fejlődése mellett nem dughatjuk a homokba a fejünket. 

A változás és az irányítás szüksége 

D.S.: Ez pont olyan, mintha egy hegesztő azt mondaná, hogy nem használja a pajzsot munkavédelemre - és ezt onnan tudom, hogy apukám hegesztő. Én egy 3000 fős nógrádi kisvárosból, Nagybátonyból jövök, onnan nőttem magam ki teljesen egyedül, segítség nélkül, Budapesten. És ez kapcsolódik ahhoz, amit mondtál a szintlépésről. Szerintem emberi jogunk újraalkotni magunkat, akár a személyes életünkben, akár a művészetünkben. Nagyon sokan fogják azt mondani, hogy megváltoztál – de ez szerintem egy bók. Ha nekem valaki ilyet mond, én örülök, mert igenis változni akartam, láttam, hogy abban a közegben nekem nincs jövőm, nem fogadott be a közösség, mert mindig kicsit szabadabb, kifejezőbb, hangosabb voltam, mint a többi gyerek. Úgy érzem, hogy az élet is formálja az embert, de nagyon fontos, hogy visszataláljak ahhoz a lelkes, hangos, bolond kislányhoz, aki beleszeretett Michael Jackson zenéjébe, a hip-hopba, az R’n’B-be, és ezt a belső gyermeket én nagyon őrzöm és gyógyítom életem végéig.

B.Á.: Szerintem is ez a kulcsa mindennek. Vannak velem egykorú – 56 éves – ismerőseim, akik már bácsik. És nem azért, mert annak néznek ki, hanem mert azt mondják, hogy „nekem még van 8 évem a nyugdíjig, ezt már valahogy kibekkelem”. A brand is olyan, mint egy projekt, egy vállalkozás, amit folyamatosan építeni kell.

D.S.: Nekem idén jelenik meg egy négy dalos EP-m, aminek épp az a címe, hogy „The child who survived”. Ebben a gyermekkori sérelmeinket és azok hatását a felnőttkori kapcsolatainkra dolgozom fel, de nem akartam szentimentális, szomorú dolgot csinálni, ezeket a mély témákat inkább ritmusos zenével mondom el. Ennek én vagyok a producere is, és azért lesz jobb, mert ez 100%-ban az én munkám, nem csak a szöveg és a dallam jön tőlem.

B.Á.: Van egy projekt, egy termék, amit te folyamatosan formálgatsz, de közben elkezd változni a zenei ízlésed. Vajon a projekt irányítja, hogy te merrefelé fordulj vagy te fordulsz és hagyod inkább a közönségnek, hogy megtaláljon?

D.S.: Én szeretném irányítani. Ahogy élem az életem, minden utazás, szerelem, találkozás, stb. hatással van rám és én ezeket az akár nüansznyi dolgokat is szeretném betenni a zenémbe. Most például Egyiptomban vettem egy djembét, egy kis dobot és már tudom, hogy melyik dalomban fogom felhasználni. 

Nyomulás nélkül is lehet magunkat menedzselni

B.Á.: A rádióban én is éreztem, hogy nem a klasszikus rádióhallgatás viszi előre az embereket, amikor ott van például a social media felület. Amikor egy tévés vagy rádiós műsorban megjelentem, nagyon zavart, hogy egy mikrofonszivacsnak beszéltem és nem volt közönség. Ezért vettem most nyakamba az országot, és ha azt látom, hogy egy iskolai előadáson ásítoznak a diákok, akkor azt a következtetést vonom le, hogy Ádám, te nem vagy elég jó. Jóval többet kell adni nekik, más oldalról kell megfogni, mert az hogy Mozart miként hatott Beethovenre, csak a feketeöves zenehallgatókat érdekli. Nem szabad azt leszűrnöm, hogy ha ez valakit nem érdekel, akkor az az ő hibája. 

Folyamatosan éberségre van szükség, hogy észrevegyem, mi az amit túltolok vagy teatrális – őszintének kell lenni és magamat adni, a sok álarc ellenére is. Ha nem értek valamihez, nem szabad úgy tennem, mintha értenék hozzá és ennek a közösségi médiában is meg kell jelennie, ez a kulcs.

D.S.: A tartalomgyártás olyan, mint egy teljes munkaidős állás – formátumok, kamerabeállítás, vicces vagy komoly, stb. És a hip-hop műfajában is fel kell ismerni, hogy a rádió kevésbé releváns, a digitális tér, a TikTok és az Instagram azért jelentős, mert ott a művész közvetlenül tud a közönségéhez szólni. Régen csak a nagy kiadók tudták terjeszteni a zenét, de ehhez lemezszerződés kellett, a 2010-es évektől kezdődött a Soundcloud-kultúra, ami elindította a „do it yourself”-et. Ez aztán kinőtte magát például a streaminggé, de a zenészek többsége nem a streamingből él, mert nevetségesen kevés pénzt kapnak érte. Maradnak a fellépések, a merch-termékek és ha elérsz egy bizonyos közönséget, akkor a szponzorálás.

B.Á.: Ezt te egy emberként tudod csinálni?

D.S.: Pár hónapja van már menedzsmentem, de eddig egyedül csináltam. Én írogattam fesztiváloknak, de a Kreatív magazinnak is én csináltam magamról egy kiajánlót, mintha egy termék lennék, és erre született meg velem az interjú. Ez nem nyomulás, egyszerűen úgy gondolkodtam, mintha én lennék a menedzser és valaki mást ajánlgatnék.

A szerénység nem mindig erény

B.Á.: Amit te itt most elmondtál, azt szerintem a Zeneakadémián tanítani kellene. A komolyzenei életben a művészek nagy részének az a felfogása, hogy az életben a legfontosabb feladat, hogy a zeneszerző gondolatait a mű hiteles eljátszásával tolmácsolják. Minden más – ha ma már nem is ördögtől való, de – nem a művészethez tartozik, inkább nyűg, és a zenészek jelentős része már a pályája elején belesavanyodik abba, hogy „úristen, én nem kellek senkinek”. Holott bennük van a lehetőség, hogy elkezdjenek kreatívabban gondolkodni, hogy megtalálják saját magukat és bátorságot merítsenek ahhoz, hogy ne érdekelje őket, mit gondolnak majd művésztársaik. És ebben a tekintetben az, hogy a klasszikus művészeteknek ekkora támogatás jut ma Magyarországon – és ebben nincs semmi politika –, nem feltétlenül van rájuk jó hatással. Ez a művésznek megad egy bizonyos szabadságot, hogy tényleg a mű lehető legtökéletesebb eljátszására koncentráljon, viszont a kreatív energiáit a minimálisra viszi le, mert nincs rákényszerítve arra, hogy a közönséget – és nem csupán a koncertre járókat, hanem a social médián jelen lévő szélesebb közeget – ne csak elérje, hanem rájöjjön arra, hogy ha a piacról kellene élnie, akkor az mennyire befolyásolná, hogy mit, hogyan és hol játszik? 

D.S.: Ha valaki nem kap támogatást, akkor muszáj kreatívnak lennie.

B.Á.: De a te fejedben sincs az benne, hogy akkor mégis inkább elmész 8 órás állásba?

D.S.: Van egy komoly történelmi tudásom, amit idegenvezetőként nagyon jól tudok használni – és az ide érkező külföldi turistáknak a túra végén meg tudom mutatni a zenémet. De tény, hogy sokan tolakodónak érzik, ha e-maileket kell írni vagy promózniuk magukat, holott szerintem ez normális. Ez nem azt jelenti, hogy valaki beképzelt vagy nem elég alázatos a zenével, hanem azt, hogy felismeri: nem mindig a szerénység a legnagyobb erény. Sokszor az, hogy magabiztos vagy és jó dolgokat gondolsz magadról, jóval kedvezőbb. Persze, látom én is a saját hibáimat, de nem ostorozom magam, hanem úgy gondolom, hogy jó dolgot csinálok. Az is kicsit társadalmi probléma, hogy ha valaki nem szerény, az egy sz.r ember. 

És itt tennék egy kis történelmi kitérőt: a hiphop úgy indult, hogy mixtape kazettákat csináltak és a barátaiknak adogatták – tehát ez is ugyanaz volt, mint amit én csinálok az e-mailekkel, csak éppen más termékkel. És a DJ-knek is nagyon fontos szerepe volt a nyolcvanas évek végén, hiszen ők zenéltek nagyobb közönség előtt, és ha odaadtad a kazettádat, akinek tetszett, le is játszotta a bulikban.

Afrikai gyökerek és tapstalan tételek

B.Á.: Ez a rádiókra is igaz volt: emlékszem, amikor én a kilencvenes években könnyűzenei adónál dolgoztam, szinte ostromoltak bennünket az előadók.

D.S.: A hip-hop és az R’n’B alapjai Nyugat-Afrikából származnak, “griot” énekmondók csináltak először úgymond rap zenét – doboltak és ritmusos történeteket meséltek. A rabszolgaság alatt sokan átkerültek Amerikába és ez lett az alapja a gospelnek, a jazznek, a soulnak, a bluesnak, ebből alakult a hetvenes években a funkzene, majd a hip-hop, ami a kilencvenes évek végén elkezdett összeforrni az R’n’B-vel és bejutott a rádiókba, a 2010-es évek végére pedig a popipar meghatározó forrásává vált, a rappel együtt. És míg a popot az elit zenéjének titulálják, a hip-hop az elnyomottak utcai műfaja volt. Én ezért tudtam erre nagyon rezonálni, mert ugyan kiskoromban még nem beszéltem angolul, de éreztem az üzenetét és nyelvtudás nélkül is spirituális szinten kapcsolódtam hozzá.

B.Á.: Nekem az a klasszikus zenei történet jut eszembe, hogy a komolyzenei koncert nagyjából olyan, mint templomban ülni egy misén: semmit nem szabad csinálni, nem köhöghetsz, fészkelődhetsz és ha meghallgatsz egy Beethoven-szonáta koncertet, nem tudod, hogy mikor szabad tapsolni. Holott a zeneszerzők egészen a 20. századig az előadások után boldogan mesélték, ha akkora sikere volt bizonyos tételnek, hogy azt megtapsolták és meg kellett ismételni. Mozart még Párizsból írta apjának, hogy a szimfónia első tételét szándékosan úgy írta meg, hogy legyenek benne olyan trükkök, hatások, amiket a közönség igenis meg akar tapsolni, akár zene közben is – és amikor ez bekövetkezett, ő rettenetesen örült. Ma a Zeneakadémián viszont nagyon nem szeretnék, ha elkezdenél a tétel közben tapsolni. Ennek az van a hátterében, hogy a 20. század elején, amikor megjelent a hangfelvétel, komolyzenei koncerteket is elkezdtek rögzíteni, de egy lemezen csak bizonyos mennyiségű adat fért el. A hellyel takarékoskodni kellett, ezért a producerek levágtak minden haszontalan részt, például a tapsot. Az emberek ezeket a lemezeket hallgatták és az évtizedek alatt ez az élmény azt eredményezte, hogy a tapstalan lett az elvárás. És ez egy igazán őszintétlen, művi dolog, ebből ki kell hozni a komolyzenét, mert nagyjából múzeumi tárgyként kezeljük a szimfóniákat. Muszáj új utakat találni, és ebben akár a digitális technológia, akár a kreatív megközelítés – és a social media felületek - óriási lehetőséget teremtenének, ha a művészek nem élnék a kényelmes életüket. És ezzel minden bizonnyal sok művész nem ért egyet és azt mondják, hogy nem is kényelmes az életük, de ez az egész alapjaiban vár arra, hogy megváltozzon.

Te azt mondtad, hogy képes vagy rezonálni lelkileg az R’n’B-vel, de ha elvinnélek a Zeneakadémiára egy Haydn-koncertre, és megkérdezném milyen volt, valószínűleg azt mondanád, hogy kösz, de nem akarsz egy laboratóriumban kocsmázni, te egy kocsmában akarsz kocsmázni.

D.S.: És a művésznek is kell az elismerés, remek érzés, amikor tapsolnak.

B.Á.: De néha még a művész is összeráncolja a homlokát erre.

D.S.: Ez egy berögzült dolog, de én úgy vélem, attól még, hogy valami tradíció, nem feltétlenül jó. Ebben is meg kell találni a balanszot: mi az a hagyomány, amit megtartunk és mi az, ami esetleg újításként jobbá tehetné?

A közösségépítés a kulcs

B.Á.: Engem még az is nagyon érdekel veled kapcsolatban, hogy te hogyan tudod eladni magad?

D.S.: Ez a legnehezebb, azért is, mert angolul énekelek a magyar piacon. Nagyon jó lehetőség, ha más előadóknak vagy az előzenekara, de még én is kísérletezem ezzel – ha jobb lennék a menedzsmentben, már előrébb tartanék a karrieremben. Ezt úgy fogom fel, hogy ez egy maraton, és nem sprint. Most például egy social media kampányt csinálok, hogy még jobban bemutatkozzak személyként és zenészként, és csak ezután fogom az új zenét kirakni. A YouTube-ra csak videoklipeket töltök, a TikTok és az Insta az elsődleges számomra. 

B.Á.: A weboldalamnak van hírlevél funkciója is, ennek közönségét saját magam szedtem össze. Én az Instára és a Facebookra posztolom, hogy milyen programok lesznek a héten, és a hírlevél például arra jó, hogy egy-egy programról részletesebben írjak. Van x követőm a Facebookon, de mi van akkor, ha egyik pillanatról a másikra a Facebook bemondja az unalmast? Vagy törlik a posztomat az oldalról? Ezért gondolom, hogy ezt még erősebben kellene csinálni, a közösségépítés szempontjából.

D.S.: Én is szeretnék valami hasonlót, de a korosztályom miatt úgy gondolom, hogy egy WhatsApp csoport jobb lenne (bár az Instagramon is van ilyen „community” opció, de csak 10 ezer követő fölött). Van több olyan ember, akit érdekelne, ha összegyűjteném őket, és mondjuk kétnaponta írnék nekik a csoportba exkluzívabb dolgokat.

B.Á.: Nekem nagy gondom az, hogy az online jelenlét fenntartása rengeteg időt vesz el, és a múltkor vettem észre, hogy este hazaérve megnézem az Instán az üzeneteket, a kommenteket, bezárom, rámegyek egy híroldalra és aztán ismét visszatérek az Instára – holott inkább egy könyvet kellene olvasnom és lezárnom a munkanapot.

D.S.: Nagyon addiktív tud lenni, és én is dolgozom azon, hogy meghúzzam a saját határaimat. Korábban volt olyan, hogy két hétre konkrétan letöröltem az alkalmazást, mert tudtam, hogy ha nem teszem meg, biztosan meg fogom nyitni. Miközben teljesen feleslegesen eltöltött idő az, amikor azt nézem, hogy valaki hogyan főz vagy éppen hol nyaral, és lehet, hogy ettől féltékeny leszek. Szerintem az emberek sokszor titkon mérgezik magukat belülről, de ha megéled az érzéseidet, akkor el is tudod engedni őket – és ezt tudom ajánlani mindenkinek.