Gyetván Csaba: Elsőre a tudománykommunikáció elvontnak tűnik, az ember megrémül, amikor ezt hallja. Nekem viszont az jutott eszembe, hogy ez csak a kerete a dolgoknak, sokszor azzal a problémával találkozunk, hogy van egy üzenetünk, amit el szeretnénk mondani, de nem tudjuk úgy megoldani, hogy ne csak a B2B, hanem a B2C is értse. Ez azt jelzi, hogy a tudományt általában a tudósokkal és nagyon elvont gondolkodású emberekkel azonosítjuk, pedig a tudomány ott van mindenhol. Akik viszont erről szeretnének kommunikálni, sokszor nem tudják átültetni köznyelvi szintre: vagy azért, mert úgy érzik, hogy nem szeretnének bizonyos szint alatt kommunikálni, vagy egyszerűen nem tehetik meg, hogy ne az ő tudásszintjükön közvetítsék az üzeneteket. Másrészről egyre távolodik a befogadóközönség, mert az ő oldalukon nagy a verseny a tartalmakért; ezt a két dolgot egyre nehezebb összekötni. 

Megkérdeztem a ChatGPT-t, hogy ő mit gondol erről, és gyakorlatilag ugyanazt mondta, mint én: szerinte a tudománykommunikáció hidat képez a tudomány és a közönség között. Azt érzem, hogy a legelvontabb gondolkodású embereknek a legzártabb az elefántcsonttornyuk. Te mit gondolsz erről? 

Oláh Andrea: Mindenki ezt gondolja, de nekem az elmúlt fél évem éppen arról szólt, hogy nagyon nem. Hetedik hónapja vagyok a Rényi Matematikai Kutatóintézetnél, ahol kommunikációval foglalkozom, de rádióban is van műsorom Közelebb a matematikához címmel, és ebben matematikusokkal készítek interjúkat. Minden perc arról szól, hogy nincs elefántcsonttorony, viszont vannak nagyon okos, érdekes és elhivatott emberek, akik elvont kérdésekkel foglalkoznak. De fontos tudni, hogy a matematika mindenhol ott van az életünkben. 

Gy. Cs.: Ez oké, de ezt ők is tudják?

O. A.: Nyilván, de a többségüket nem az érdekli, hogy amivel most ők foglalkoznak, az mire lesz használható a közeljövőben. Tudják, hogy lesz majd gyakorlati haszna az eredményeiknek, de lehet, hogy csak évtizedek múlva. Viszont nincs részükről tudatos elzárkózás, egyszerűen csak mi átlagemberek keveset tudunk róluk. A matematikához mindenki kötődik valahogyan – szereti, vagy fél tőle –, és sokan azt is gondolják, hogy az ilyen magas matematikai tudással rendelkező emberek teljesen megközelíthetetlenek. Én az elmúlt fél évben azt tanultam meg, hogy sokféle módon meg lehet találni hozzájukaz utat, a kapcsolódási pontokat. Amit mondtál, arról pedig az a kérdés jutott eszembe, hogy a cégek részéről mi a helyzet. Ők hogyan szeretnének kommunikálni? 

Gy. Cs.: A lényeg az, hogy én az üzenetet csomagoljam be érdekes köntösbe, de ebben szabad kezet kapok. A legnehezebb, hogy az ne csak B2B, hanem B2C közönség számára is fogyasztható legyen. A B2C-t elérni nehezebb, mint a B2B-t, de ha sikerül, akkor azt a B2B is meg fogja nézni. Fordítva viszont ez nem igaz. 

O. A.: Látod, nekem ez a része fel sem merül, amikor nézem a műsoraidat. Inkább csak az, hogy az adott márkát hitelesíted...

Gy. Cs.: Ez azért jó, mert te nem is vagy laikus. Egy forgatást sok megbeszélés előz meg, ez általában úgy kezdődik, hogy ez és ez az üzenet: például „modernek vagyunk”, „zöldek vagyunk”, vagyis olyan gondolatok, amelyek közvetlenül nem mennek át, vagy nem olyanok, mintha beépítenénk egy érdekes vázba. 

O. A.: Elmész, találkozol velük, elmondanak néhány mondatot, hogy mit szeretnének átadni, értem. De mi az, ami inspirál téged? 

Gy. Cs.: Például egy ablakgyárnál azt tetszett, hogy nem képzelsz egy ilyen helyre magas szintű technológiát. Fejlettebbek voltak, mint gondoltam, náluk teljesen egyértelmű volt, hogy a termékeikbe beleteszik a lehető legtöbb tudást és a legjobb technológiát. Ezt leírhatod egy brosúrába, de ki olvas manapság ilyeneket? Nem ez alapján veszel ablakot, az én tartalmaimban azonban személyesebbé válnak ezek a dolgok. Az az igazán fontos, hogy fogyaszthatóan adjam át ezeket az üzeneteket, úgy kell megcsinálnom, hogy versenyezzen a TikTok-tartalmakkal vagy videóklipekkel. 

O. A.: Nagyon különbözünk. Te látod a való életet, én viszont alapjáraton húsz éve egy szobában olvasok, megkapom a tudományos ismeretterjesztő irodalmat – mindenféle más könyv mellett, persze – és arról beszélgetek a rádióműsoraimban. Igazán érdekes ismeretterjesztő könyvek vannak, ez mind lényegében tudománykommunikáció. A legutóbbi kedvenceim A pi története és A nulla története, közérthető, nagyon izgalmas olvasmányok, tele meglepő információkkal történelmi korszakokról, tudósok életéről, problémákról, amelyek révén kiderült, hogy mennyire fontos szerepe van a pi-nek és a nullának is. Beszéljünk arról, hogy egy rádióműsorban kevés a visszacsatolás, neked viszont nyilván közvetlenebb a kapcsolatod a nézőiddel. 

Gy. Cs.: Abszolút, közösséget építesz, és a közösséged a témáidon keresztül téged követ. Érdemes abba belegondolni, hogy mennyivel jobban mennek a személyes Facebook-oldalak, mint a cégesek. Ez természetes dolog, nyilván az ember érdekel, nem a kft., de sokan próbálkoznak azzal céges szinten, hogy arcokat hoznak be, ezzel megszemélyesítve magukat. Én is látom, hogy kevesebben néznék a tartalmaimat, ha nem vinném bele saját magamat, ez része a show-nak. Attól, hogy a fő téma az, hogy valami hogyan készült, még nagyon sokan hozzám kötik. Ha emberek tudományos témákról beszélnek tudományos igényességgel, azt nem fogják olyan sokan megnézni, a social médiában viszont nincs kamu, mérhető, hogy mennyien fogyasztották az adott tartalmat. 

O. A.: Jó, hogy ezt mondod, mert én sajnos nem használom eléggé a social médiát a könyves műsoraimnál és a podcastjaimnál. Tudom, hogy a Tik-Tokon nagyon mennek a könyvajánlók, de egy ilyen egyszemélyes produkciónál, mint az enyém, nem fér bele minden a napba. Lehet, hogy majd ez változik. Viszont nagyon örülök azoknak a visszajelzéseknek, amiket a matekos műsorommal kapcsolatban kapok mostanában. Beszéltem például olyan hallgatóval, akinek a kamaszgyereke tehetséges a matematikában, és elmondta, hogy mindig figyeli a műsort, mert bár van olyan rész benne, amit nem nagyon ért – hiszen az elméleti matematikusok itt a saját kutatási területükről is szoktak mesélni – , de akkor is hallgatja tovább, mert egészen új képet kap a világról. Kiderül számára, mi miért működik, és hogy annak a hátterében hogyan van jelen a matek. Mások azt szeretik, hogy az interjúalanyaim mennyire színesek, az egyik matematikus filozófiával foglalkozik, a másik zenével. Egyébként tényleg elképesztőek… 

Gy. Cs.: Erről az jutott eszembe, hogy mennyiféle kommunikációs lehetőség van. Szerintem a podcast egy nagyon fontos űrt töltött be. Régen bekapcsoltad a rádiót, és azt hallgattad, ami szólt, pedig nagy eséllyel nem akkor ment olyan műsor, ami téged érdekelt. A podcast esetében zseniális, hogy azt hallgatom, amit akarok, amikor csak akarom. Szerintem az emberek nagy részének van egy olyan szakasza egy napban vagy a héten, amikor szabad óráiban ilyen tartalmakra akar figyelni. 

O. A.: A tudománykommunikációval kapcsolatban a legfontosabb tényező szerintem, hogy a fogyasztása közben gondolkodni kell. 

Gy. Cs.: Hiába tálaljátok egy matematikussal a lehető legérthetőbben az információt, ha a befogadó nem áll készen rá, akkor nem fog működni, rá kell hangolódni. 

O. A.: Nem tudom, hogy te megfigyelted-e, de én a Covid idején sok cikket olvastam arról, hogy az emberek eltávolodtak a tudománytól, mert úgy érezték, hogy nem értik, és nincs közük hozzá. Az akkor komoly gondot okozott. Azóta tudatosan figyelem, hogy a szerzők hogyan próbálják betömködni ezt a rést. Például az őssejtkutatásról jelent meg egy könyv Élet-Re-Generálva címmel, és képzeld el, hogy a baklövések vannak fókuszban: mi ment félre, ki milyen stikliket csinált, hogyan bukott le. Persze nemcsak kudarcokról van szó benne, hanem ezzel együtt minden fontos eredmény kiderül, szóval siker is szerepel a könyvben, és pontosan megtudod belőle, hogy ma hol tart ez a tudományág. Egyszerűen egy különleges dologra fűzték fel, és ettől letehetetlen. De egy másik – szerintem zseniális ötlet – : Lente Gábor kémikus, egyetemi tanár az első könyvében azt vizsgálta, hogy bizonyos irodalmi művekben leírt tudományos utalás a való életben működhet-e, létezhet-e? Amikor Odüsszeusz hajózott, akkor állhattak-e úgy a csillagok? Zseniális. Most a második könyvében a Dűnét boncolgatja, hogy például kivitelezhető-e a csillagközi utazás. Nagyon izgalmas tudományos témákkal foglalkozik, és szerintem ez is tudománykommunikáció, csak kérdés, hogy ez hány emberhez jut el… 

Gy. Cs.: Szkeptikus vagyok abban, hogy az emberek olvasnak-e. Bár a könyvesboltok nem zártak be,  viszont nagy kérdés, hogy a megvásárolt könyveket elolvassuk-e. Azt látom, hogy a videós anyagok nagy konkurenciái a könyveknek. Könyvet olvasni több energiát igényel. 

O. A.: Ez most fejlődés vagy visszafejlődés? Szerinted jó, hogy 20 perc alatt meg lehet szerezni azt az információt, amit korábban csak 200 oldal elolvasásával lehetett? 

Gy. Cs.: Erre nem tudok válaszolni, magamon is érzem, hogy nehezen megy az olvasás, és ez nem jó. De néha azt is látom, hogy nagyon kell: más ingereket kapcsol be. Nálam ez talán már nem akkora gond, de mi a helyzet a gyerekekkel? Ők tényleg a digitális korba születtek bele. És akkor csak az olvasásról beszéltünk, de ott van az írás is: vannak motoszenzorikus képességek, amik csak így tudnak kialakulni a gyerekeknél. 

O. A.: A memória is ilyen, olvastam, hogy ha egyetemen egy diák kézzel jegyzetel, akkor egészen máshogyan tárolja a memóriája az információt, mint amikor a laptopjába írja. Egyszerűen másként jegyzi meg az anyagot. Sőt az is nagyon érdekes, amiről egy neves agykutató beszélt nemrég a podcastomban, hogy az alvásnak milyen szerepe van a memorizálásban, és hogy milyen munkát végez az agy az eltárolandó információkkal vagy akár egy kérdés megoldásával összefüggésben, miközben alszol… 

Gy. Cs.: Saját tapasztalatomból mondom: ha este kezdek el foglalkozni egy problémával, akkor reggelre az agyam megoldja alvás után. 

O. A.: Milyen jó lenne, ha ezt tudatosan csinálnák az emberek, nem? Ha arról van szó, hogy miért fontos a tudományos kérdésekről beszélni, akkor az a válasz, hogy épp azért, mert emiatt az életminőségünk is megváltozhat.

Gy. Cs.: Ha csinálnál egy felmérést, akkor azt az eredményt kapnád, hogy 10-ből 1 ember foglalkozik tudománnyal, mikközben pedig 10-ből 10 foglalkozik vele, hiszen amint valamilyen egészségügyi problémája van, azonnal utánamegy. A legjobb forrás meg olyanoktól származik, akik valóban ezt kutatják. 

O. A.: Nemrég csináltam egy könyvbemutatót Keszthelyi Gabriella matematikus Milyen színű a valószínű? című könyvéről. Kiderül belőle a teljesen laikus olvasó számára is, hogy tulajdonképpen az életünk szinte minden döntésénél ott van a valószínűségszámítás. A legapróbb kérdéseknél is: vajon esni fog ma, vigyek ernyőt? 

Gy. Cs.: Ennek a könyvnek 30 éve az lett volna a címe, hogy A valószínűségszámítás alapjai. 

O. A.: Így van! És ez a könyv tele van sztorikkal, hétköznapi helyzetekkel, abszurd példákkal, és ugyanakkor vannak benne képletek is, miközben abszolút fogyasztható. És ami nekem a legfontosabb, mert ebben a könyvben is ír arról a szerző – aki egyébként egyetemen tanít –, hogy miként függ össze a matematikai gondolkodás a kritikus gondolkodással, ami ugye a mai világban a túlélés záloga…  

Gy. Cs.: Azt látom, hogy van egy olyan generáció, akinél már automatikus a kritikus gondolkodás. 

O. A.: Igen, tudni akarják, hogy mi igaz és mi nem, pedig azt mondják róluk, hogy nem ilyenek, hanem inkább felszínesek. Én a 19 éves fiamon is azt látom, hogy jól vág az esze… 

Gy. Cs.: Ők már abba nőttek bele, hogy „itt az internet, de nem szabad mindent elhinni”. Sok minden jön sok helyről, de nem tudom, hol vannak az emberi agy kapacitásának határai. 

O. A.: Azért lehet szelektálni. Ha kapok egy információt, akkor nem azt mondom, hogy oké, rendben van, hanem legalább felmerül bennem, hogy biztosan így van-e. 

Gy. Cs.: Na jó, de ez mennyi energia! Egy idő után az agy természetesen kiszelektálja a kamu dolgokat. Sokan figyelemzavarosok, de azt nem szeretem, amikor például azt mondják, hogy ne tiktokozz annyit. Szerintem arra kell figyelni, hogy miért érzed magad kimerültnek, amikor csak szórakoztató tartalmakat fogyasztottál. Túl sok gyors tartalmat kapsz hirtelen, de ezek inkább lemerítenek és felspannolnak. Közben meg feltölt például, ha elmész futni, de akkor is, ha valami olyan problémát oldasz meg, ami nagy agyi kapacitást igényel. 

O. A.: Nagyon jó, hogy ezt mondod! Tavasszal volt a matematika hónapja, és a Gondolkodás Öröme Alapítványnak volt egy akciója, amelyben minden nap három feladatot osztottak meg. Olyan feladványokat, amelyekről nem gondolnád, hogy köze van a matematikához. Csak mozgasd meg az agyad, ez volt a lényege. Szerintem szuper ötlet. 

Gy. Cs.: Erre azt a példát tudom mondani, hogy ha bármelyik Facebook-oldalon megosztanak egy olyan dolgot, hogy „10 emberből 5 ezt nem tudja megoldani”, arra mindenki rárepül, mert meg akarják oldani. 

O. A.: Mi ez, ha nem tudománykommunikációs eszköz? 

Gy. Cs.: A tudománynak kell megtalálnia azt, hogy hogyan tud lecsorogni az emberekhez. Az emberiség történetének nagy részében elég volt körülbelül három ösztön ahhoz, hogy túléljünk, de annak ellenére, hogy az elmúlt években felerősödött a tudásvágy, még erősen bennünk vannak az ösztönök. A digitális világban még el kell telnie ezer vagy kétezer évnek, hogy ez is adaptálódjon. Az embert az elismerés mozgatja, szeretne az agyunk valamilyen jutalmat. 

Gyetván Csaba

Gyetván Csaba képernyős pályafutását színészként kezdte, majd saját műsorokat kezdett el készíteni. 2019 óta házigazdája a Discoveryn futó Made in Gyetván Csabával című sorozatnak, amelyben azt vizsgálja, hogyan készülnek a bennünket körülvevő dolgok.  

Oláh Andrea

Oláh Andrea pályáját a Magyar Rádióban kezdte, szocioriportokat és kulturális műsorokat készített, és műsorvezető volt. 2002-től a Klubrádióban elindított egy utazási magazint és ezzel párhuzamosan egy könyvajánló műsort. 2015-től szabadúszó, létrehozta a Könyvben utazom című rádióműsorát a Trend FM-en, és ezzel egy időben indult a podcastcsatornája is. A Könyvben utazom a Radiocafén is hallható.