Lotfi Peiman vagyok, kb. 13 éve reklámfilmproducer, emellett Magyarország egyik legrégebben szörföző embere, de az biztos, hogy kb. a legfanatikusabb, pedig sosem éltem külföldön!

Miért nem költöztem el soha? Tetszett a kihívás, hogy karriert építsek itthon, és mégis elegendő időt tudjak szörfözéssel tölteni. Persze könnyű átlátni, hogy ez lehetetlen küldetés. Magyarországon élve ez az életforma elég macerás, hiszen távol vagyunk az óceántól, a szörfözés pedig szigorú tanítómester. 

Megtanít türelmesnek lenni, tervezni, szervezni és keményen dolgozni, azért amit szeretnél. Míg egy átlagos szörfösnek, a munka ott kezdődik hogy kievez a hullámok közé, nálunk ott, amikor megkérdezed magadtól: hogy jutok el szörfözni legközelebb? Valahogy úgy alakult az életem, hogy ez az elvágyódás, egyfajta motivációs erőként, mozgatórugóként vitt előre mindig.

Érdekes módon a produceri szakmámat is részben a szörfözésnek köszönhetem. Első munkámat 2009-ben a Post Edison / H&H Films prod házban, szörfös videónk muster anyaga láttán kaptam meg. A videó később egy 50 perces dokumentumfilm, a Szörffilm (2012) formájában látott napvilágot, én pedig belecsobbanhattam a reklámfilmkészítés világába.

Fast forward a közelmúltba, 2018 és 2023 között az Umbrella vezető producere voltam. Ez egy elég intenzív időszak volt, tele kihívásokkal és rengeteg projekttel. Több mint 350 projektet adtunk be, nem létezett megállás és nem létezett “nem”. Az időszak végére finoman szólva rám fért már a “recharge”, és már alig vártam, hogy beváltsam magamnak egy régi tartozásom.

A csőhullámot, ami a szörfözés csúcsélménye, de legnagyobb kihívása is.  Azt hívjuk csőnek, tube-bak vagy barrel-nek, amikor a szörfös az átbukó hullám belsejében csúszik, és körülveszi a víz. Különösen nehéz, mert nagy hullám kell hozzá, ami általában sekély zátonyon törik, és ez egész elég félelmetes és veszélyes. Az átlagos szörfös, aki hullámokhoz közel lakik, minimum öt év alatt sajátítja el ezt a technikát, de nekünk Magyarországról, 10-15 év sem mindig elég, nagyon sok kitartás kell hozzá, vagy egy csoda.

Amikor kezdő vagy és lelkes, sokszor úgy érzed, ez már az, meredek a hullám és picit felcsap a fejed fölé, de a valóságban nagyon messze van az igazi cső. Férfiasan bevallom, ekkor még igazi “proper” csőhullámom sosem volt és úgy döntöttem, itt a soha vissza nem térő lehetőség: levadászom!

A látszat ellenére ez egy kegyetlen sport, egyre több a szörfös, a hullám pedig hiánycikk. A városokhoz közeli spotok szinte mindenhol túlzsúfoltak és a helyi pro-k nem igazán hagyják hullámhoz jutni a jövevényeket, így a világ legeldugottabb helyeire kell mennünk ahhoz, hogy zavartalanul szörfözhessünk. Ami a gyakorlást illeti, a tökéletes hullámhelyzet és kevés szörfös mellé még az is szükséges, hogy az ember fizikailag felkészüljön a “csúcstámadásra”. Két hónap Balin való akklimatizálódás után, ami főleg erről az erősödésről szólt, kis családommal a Mentawai-szigetek felé vettük az irányt, a világ végére.

A szigetcsoport a szörfözés egyik utolsó eldugott Mekkája, iszonyatosan körülményes az odajutás, a civilizációtól rendkívül messze esik. (Az első kórház például 5 óra hajóútra van.) A hullámok tökéletesek és egyfajta bajtársi osztozkodás uralkodik a vízben. A “Mentawai rule” például egy olyan szabály ami sorrendet alakít ki a hullámra váró szörfösök között, így aki veszi a bátorságot, hogy odaevezzen a lineup-ra, mindenképp sorra kerül. Kifejezetten ciki körbe evezni vagy rádroppolni másra – vagyis rámenni olyan hullámra, amin már valaki csúszik, ez egy etikátlan manőver –, ami népesebb szörfös helyeken teljesen mindennapos. Megerősödve, motiváltan érkeztem és 4 hetem volt beadni az álmot.  

Mentawai-on három opciód van szállásra: charter hajó, land-resort vagy homestay. A három közül a legkényelmesebb a resort, de semmilyen elemében nem luxus. Minden arról szól, hogy minél többet szörfözhess, jót és sokat ehess és pihenhess, ami kell is hiszen naponta két-három szörf session beállítja az “surf-eat-sleep-repeat” körforgást. Ezt a rendszert csak a heti egy, össznépi karaoke party bontja meg, amit igazából csak a személyzet vesz komolyan, a tapasztaltabb szörfösök Bintanggal a kézben, de fél szemmel már a másnapi hullámelőrejelzést figyelik.

A közeg teljesen beszippant, a komoly hullámokhoz és a pro színvonalhoz felnő az ember. A félelmek leküzdése szép lassan, pár hét alatt, átfordul az álmok megvalósításává, ahogy az ember elkezd charge-olni (bevállalósan szörfözni). Az idő átalakul, az órát max az apály-dagály helyzet miatt nézzük, a napokat pedig csak a swellek (a még nem megtörő hullám , a hullámerő) miatt. Teljesen egyedi flow-ba kerül az ember, ami annyira addiktív, hogy azt érzed, sosem akarsz hazajönni. Persze minden tripnek egyszer vége, és érdekes módon nem szomorúság, hanem egyfajta megelégedés járja át az embert, amikor el kell hagyni a szigetet. 
Egy biztos, az életre szóló élmények mellé, az egész hátas reef-hegtetoválás is szinte garantált!

Végtelenül feltöltődve, átprogramozott aggyal, és teljesen új emberként érkeztem haza és persze szakmai ártalomként egy teli vinchesternyi epic szörf felvétellel, ami a lassan de biztosan formálódó új Szörffilm 2 projektben landol majd.

A mi szakmánkban az egyik legnehezebb dolog, az a munka mennyiségét kontrollálni. Vagy túl kevés van, vagy túl sok. Az ember hajlamos felülni a munka vonatra és onnan nincs megállás, a visszatöltődés pedig nehéz. Anélkül, hogy nagyon tanácsokat szórjak, csak annyit tudok megosztani saját tapasztalatomból, hogy szerintem megéri ilyen, vagy hasonló hobbi kihívásoknak kitenni magunkat és időről időre egy kis szünetet tartva a munkából, űzni ezeket.

Miközben az indonéz szörffelvételeim vágásra várnak, már új fejezet kezdődött karrierutamban. A 235-ben folytatom és ezen sorok olvasásakor épp egy következő reklám projektemet készítek elő. A mosoly pedig fix!
És hogy sikerült-e a csőhullám? Hamarosan kiderül!
Peace
Peiman

A szöveget a bemutatott alanyok írják.