Amikor megkérdezi tőlem valaki, hogy hol dolgozom, és azt válaszolom, hogy reklámügynökségnél, tízből tizenegyszer az a válasz, hogy „ja persze, hát látszik is rajtad, hogy te valami kreatív szakmát űzöl”. Aztán amikor egyetértően és lelkesen elkezdem magyarázni a digitális kampányok targetálási lehetőségeit, valamint a tradicionális display és a programmatic hirdetések közti különbséget, már látom is a kérdező tekintetén, ahogy elhatározza, hogy soha többé nem tesz fel kérdéseket senkinek. Ezúton is elnézést kérek mindenkitől, akit ilyen helyzetbe hoztam.

A zene és a tánc 5 éves korom óta jelen van az életemben. Egyrészt apukám muzikalitásának és kiváló zenei ízlésének köszönhetően, másrészt mert vidéken nőttem fel, és a szomszéd kis falu, Zengővárkony néptáncegyüttesében táncoltam egészen 18 éves koromig, azaz 13 évig. Ezen kívül 10 évig klasszikus hegedűt tanultam. A felnőtt életemben viszont a zenének egy egészen más vonala van jelen. 

Idén lesz 10 éve, hogy először álltam (ültem) be a DJ pult mögé a Madách téri Központban, és teljesen beszippantott ez a világ. Szokták kérdezni, hogy milyen stílusban játszom, és sajnos erre sem tudok kielégítő válasszal szolgálni. Az tetszik a DJ-zésben, hogy megmutathatom a hallgatóságnak, hogy milyen zenéket szeretek. Mivel a munkám elég nagy koncentrációt igényel, a leghatékonyabb úgy vagyok, ha kizárom a körülöttem zajló világot, és zenét hallgatok. 

Leginkább a kedvenc DJ-im mixeit, internetes, elektronikus zenét „sugárzó” rádiókat, ahol új kedvenc DJ-im lesznek, akik által új producerek zenéit ismerem meg, és így tovább. Ezek a zenék hallhatóak a mixeimben, stílustól függetlenül. Játszottam már délutáni matinékon, éttermekben, ahol a fő hangsúly a kellemes, beszélgetős hangulaton van, nem a táncoltatáson (pár havonta a legjobb barátnőmmel, Rékuval a Moszkva téri Pingrumbában szolgáltatunk tányéralávalót), de havi egy alkalommal fix helyünk van a Szimpla koncerttermében, ott a – leginkább külföldiekből álló – közönség megőrüléséért vagyunk felelősek. 

Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy (DJ-)karrierem legnagyobb elismeréseként tavaly nyáron Maronnal együtt bekerültem a Lick the Click! csapatba, akikkel a forró nyári szombat délutánokon a Sunburst bulisorozatot visszük az A38-on. Őket még a Facebook előtti időkből ismerem, ahogy a „szcéna” legtöbb tagját. Nem tudom, emlékszik-e még valaki arra, amikor a social media a különböző fórumokat jelentette, ez volt nekünk a minimalmusic.hu. Sosem fogom elfelejteni, ahogy a nicknevek mögötti elképzelt arcok testet öltöttek az ős-Alkotótáborban a gyenesdiási Nagy-réten, és együtt buliztunk reggelig szűk két évtizede. Nem vagyok a Régen Minden Jobb Volt Egyház tagja, de az tagadhatatlan, hogy csodálatos idők voltak ezek, és sokat köszönhetek nekik.

Nemrég egy szintén megtisztelő kérés érkezett, elkészíthettem a 444.hu újra induló Hangover-sorozatának egy mixet, meg is mutatom.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért jelent ez számomra kikapcsolódást, hiszen a hétvégi éjszakázás és a hétköznapi pörgős meló nem feltétlenül jó kombó, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy van egy kislányom, akit heti váltásban nevelünk az apukájával, így tehát eleve kéthetente van lehetőségem „pörgetni a lemezeket” (pendrive-ról játszom egyébként – hopp, digitális összecsengés!). 

A kislányommal a közös kedvenc kikapcsolódásunk pedig az, amikor elvonulunk vidékre „a kiscsajokkal” (a barátnőm, Julie kislánya az én kislányom legjobb barátnője), a világ legszebb nádfedeles vályogházába. Ide nem jön velünk zene, csak hallgatjuk a fecskecsivitelést, gólyakelepelést, tücsökciripelést, kuvik… kuvikolást?

A szöveget a bemutatott alanyok írják.