Most induló, a fesztiválszezonra időzített sorozatunkban olyan zenészekkel beszélgetünk, akik a kreatíviparban is dolgoznak – vagy kreatív szakemberekkel, akik történetesen zenélnek. Szendrői Csaba copywriterként kezdte pályafutását, és az Elefánt mellett most is szívesen vesz részt olyan kampányokban, ahol önazonos maradhat, miközben dalszövegei és versei mentálhigiéniás célokat is szolgálnak. 

Kreatív: Ösztönös döntés volt a reklámiparban indítani a pályafutásod? 

Szendrői Csaba: Én már középsuliba is úgy mentem, hogy valami kreatív dologgal akarok foglalkozni, a dráma-film tagozaton a filmet választottam, mert az érdekelt. Az írással való kapcsolatom korábban, már hetedikes koromban kezdődött, amikor a Petőfi iránti haragomat úgy fejeztem ki, hogy a magyartanár képébe vágtam: ilyet én is tudok írni! Megszületett hát az első – nyilvánvalóan hulladék – versem, de legalább megszerettem a folyamatot és jólesett írni. Aztán ebből grafománia lett, nagyon sokáig és nagyon sokat írtam, ha kellett, ha nem, mert imádtam, ahogy a papíron történik valami. Maga az írás folyamata és az ezzel kapcsolatos mechanizmus vitt odáig, hogy így vagy úgy, de a szövegekhez tereljem az egész pályámat. 

Ennek kézzelfogható formája volt a copywriter szakma, mert középiskola után rájöttem, hogy az írással akarok pénzt keresni, de ennek nem a szépirodalom a legkézenfekvőbb megfejtése. A Kodolányira már úgy mentem, hogy a reklám volt az egyik szakom, és a főiskola alatt is egy helyi cégnél dolgoztam, főleg a social média területen, akkor, amikor ez még teljesen újnak számított. Először ügynökségeknek dolgoztam kreatív szövegíróként, de az volt az álmom, hogy reklámfilm forgatókönyvet írjak. Aztán ebből gyorsan ki is ábrándultam, amikor rájöttem, hogy ha írsz öt jó scriptet, tutira a hatodikat választják, ami neked nem tetszik. Én már akkor is szerettem volna forradalmárkodni a kreatív szakmában, de ez végül nem jött össze, így inkább posztszövegeket írtam például búvárszivattyúkról, heti harmincas tételben, és épp ez tette igazán próbára a kreatív szövegírói képességeimet. Aztán mellette bejött az irodalom, amit szerettem, ezzel meg pénzt kerestem. 

Alapvetően külsősként, segítségként dolgoztam ügynökségeknek, ez a kifejezés sokkal romantikusabban hangzik, mint a szabadúszó. Így akartam eladni az elmémet: fizessenek azért, ha én gondolkodom helyettük, és ez hol sikerült, hol nem. 

A Foxposttal nemrég készült kampányod, amelyben nem csak szerepeltél, hanem copywriter is voltál…

Ez egy több epizódból álló sorozat volt, ahol a saját szövegemet én írtam, mi több, improvizáltam is, és én mondtam meg, hol és mit vegyünk fel. Szabad kezet kaptam, azt csinálhattam, amit jónak láttam, ezért is vállaltam el ezt a felkérést, miközben sok mást pedig nem. Persze itt is voltak viták, hogy használjak-e bizonyos kifejezéseket vagy mondjam másként, de aztán végül rám hagyták, mert ez így volt önazonos. 

Szerintem ezt csak így lehet csinálni. Sok, hírességeket felhasználó kontentben látom azt, hogy nem róluk szól, olyan, mintha semmi közük nem lenne hozzá, és nem is értem, hogy ezeket miért engedik nekik. Az embernek egy arca van, vigyáznia kell rá. 

Milyen egyéb kampányokban vettél még részt? 

Volt egy pár, például a Telekomnak egy informatív versenye, a Kraft AI Bajnokság, ahol a mesterséges intelligencia segítségével kellett középiskolásoknak létrehozniuk valamilyen művészeti projektet, többnyire filmeket. Itt én is zsűriztem. 

Nálad milyen különbségek vannak a reklám-, a dalszöveg, a versek írása között? Hogyan éled meg az alkotói folyamatokat? 

Technikailag mindegyik más. Amikor leülök, pontosan tudom, hogy milyen céllal teszem. A dalszöveg és a vers között van átfedés, mert van olyan vers, ami alkalmas dalszövegnek, de sajnos visszafele nem mindig működik a folyamat. Ideális lenne, ha a dalszövegek olyanok lennének, hogy versként is mindenféle szempontból működjenek, de ez nem így van. 

A kreatív szövegírásnak is megvan a maga funkciója, igyekszem a fejemben rendbe rakni, hogy kihez szól, milyen nyelvezet kell. Utána kell járni a témának, bele kell ásni magad  – mint például a búvárszivattyúnál –, de dolgoztam kreatív szövegíróként dermatológiai klinikának, szóval a bőrápolással is eléggé képben voltam akkoriban. 

De én ezt szeretem, alapvetően olyan ember vagyok, aki éjjel-nappal valamit hallgat: a kocsimban például zene helyett tudományos előadásokat. Nekem az a szórakozás, hogy érdeklődöm dolgok iránt, és ez jól jön, amikor valamivel kapcsolatban posztokat kell írni. Én azért is szerettem bele a szakmának ebbe az oldalába, mert minden tud érdekelni valamennyire, akár még a búvárszivattyúk is, pár hónapig el tudom foglalni vele magam. 

A mostani feladataidat az alkotói szabadság miatt vállaltad. Korábban is voltak ilyen feltételeid? 

Ott inkább megélhetés volt, nem úgy álltam hozzá, hogy na akkor én most önmegvalósítok. Az önmegvalósítás része az, hogy te magadban megtaláld azt a hangot, ami a cég és a potenciális vásárlók ideális keresztmetszete, amiben mindketten megtalálják magukat. Itt nem az én hangom a legfontosabb, hanem az, hogy megkeressem ezt a bizonyos közös hangot. 

Önmagadat elsősorban íróként és költőként definiálod, hogyan születik meg ebből egy dal? Mi az Elefánton belüli alkotói folyamat – először a szöveg és utána a zene, vagy fordítva? 

Ez folyamatosan változik, és már a kezdetekhez képest is másképp csináljuk, lemezenként is. Más a különböző zenei stílusokban, és az sem mindegy, hogy romantikázni vagy éppen anyázni akarunk. Témától függően, ad hoc érkezik előbb a zenei alap, az énektéma vagy a szöveg, de én most már jobban szeretem, ha van olyan hangszeres alap, ami megfog, és ahhoz megszólal a hozzá passzoló ének vagy téma a fejemben, így könnyebb dalszöveget írni. Ha leülök írni, akkor szívesebben írok verset, prózát vagy bármit, ami nem dalszöveg. 

Legújabb, Semmi című lemezetek kapcsán mi volt a koncepció? 

Volt a Minden című lemezünk még 2017-ben, és akkor már tudtuk, hogy majd egyszer eljön ennek a komplementere vagy inkább kioltása, de azt is éreztük, hogy ennek nem feltétlenül a következőnek kell lennie. Ez egy sokszínű téma: a teremtő semmiről éppúgy lehet beszélni, mint a pusztító semmiről. Amikor nekiálltunk írni, Pass Andival (aki a lemezbemutatót is rendezte) sokat beszélgettünk a semmihez kötődő filozófiai irányzatokról, arról, hogy hányféleképpen lehet ezt kontextusba helyezni. A részecskefizikától a görög filozófiáig számos dolog szóba került, és ezeket igyekeztünk különböző formákba önteni, ezért is lett ennyire sokféle a zene. 

De az is igaz, hogy a semminek sokkal több a sötét árnyalata, amit könnyebb megfogalmazni, mint a teremtő semmit, például a zen buddhista ürességet. Emiatt persze nem biztos, hogy ez a lemez mindenkinek való, és mi sem ezzel akarjuk megtriplázni a közönségünket. Ez főleg rólunk szól, arról, hogy ezt meg akartuk csinálni. És én is mindenkitől azt hallom, hogy első-második meghallgatásra még nem jön be, de aztán egyszer csak megadja magát. Ez nem baj, az én kedvenc lemezeim is ilyenek, az a jó, ha találni benne valamit, amiért még egyszer nekifutnak, és végül megérkezik. Vagy nem.

A zenekaron belül mennyire gondolkodtok hosszútávú kreatív stratégiában? 

A tízéves Parkos koncertünket már öt éve előre tudtuk, és évekkel előre beírtuk a naptárba, készültünk rá. És most is már nagyjából a jövő nyár végéig megvan, hogy mikor és mit fogunk csinálni. Muszáj, mert már régóta nem elég „csak” zenélni. Kevesen vannak olyan szerencsések, akiknek ez elég, és egy ideig kitart, de még nekik is bele kell rakni azt a fajta PR- és egyéb melót, ami ahhoz kell, hogy a projekt fejlődni tudjon. 

Az interjúk adása, a megkeresésekre való válaszolás is a munka része, de én ezt abszolút szeretem. Ezzel megteremtjük a feltételeket ahhoz, hogy azzal foglalkozunk, amit szeretünk. 

Ez nyilvánvalóan kitölti a hétköznapjainkat, és ez a munka kell is ahhoz, hogy főállású zenész lehess – már ha akarsz, mert nekem és még másoknak az Elefántból vannak egyéb munkáink is. 

Akkor te tulajdonképpen borzasztóan szerencsés vagy, mert azzal foglalkozhatsz, amit szeretsz és amiből meg tudsz élni… 

Igen, de ehhez nekem kellenek a versek, az irodalmi estek, kell a Felefánt és sok minden, ami ezzel kapcsolatban jön be, de nem panaszkodom. 

A zenésztársaiddal hogyan működik a munkamegosztás? 

Mindenkinek megvan a maga feladata, de amikor már zenélnünk kell, szeretjük, ha minden elő van nekünk készítve. Van egy stáb, projektektől függően változó összetételben a fényesektől, a hangosoktól kezdve a menedzsmentig, és ők kellenek ahhoz, hogy mi szabadon tudjunk alkotni. Mert ami most körülöttünk van, az annak az eredménye, hogy mi leülünk zenét írni. Nekem ez a zenészség kvintesszenciája, mert bár szeretek koncertezni is, de egy zenekarnak zenét kell írni, főleg, ha megvan hozzá a flow, a set és a setting. 

A zenekar többi tagjának is van polgári foglalkozása, főleg azért, mert szeretik azt is csinálni, és szerintem kell is mást csinálni. 

A zenész-lét önmagában zsákutca, és előbb-utóbb bekattansz, elveszíted a kapcsolatot a talajjal, ha csak erre fókuszálsz. Anyagi függést okoz, szorongsz, hogy mi van, ha nem te írod meg a lehető legtökéletesebb dalt, és ez a kreativitásra is rossz hatással lehet. 

A saját pályád kedvenc lemeze ugyanis nem biztos, hogy a legpopulárisabb is lesz. 

Neked melyik a kedvenc lemezed? 

Most épp a Semmi, szerintem ez van a legjobban kitalálva, ebben van a legtöbb layer, utalás, a legérdekesebb dolgok, de erre majd térjünk vissza öt év múlva, mert a véleményem folyamatosan változik, és a legutóbbi áll mindig a legközelebb hozzám. 

Egy lemezt megírni iszonyatosan nagy meló, csak az utómunka fél évig tartott, ez nem olyan folyamat, hogy beülünk a stúdióba és aztán egy hét múlva hallgathatók a dalok. Éjjel-nappal zenehallgatások, potméter-tekergetések, szövegcserék, újraéneklések jellemzik a munkát, ha öt hangszeres zenésszel dolgozol. Jóval könnyebb a helyzetük az egyszemélyes énekes-producereknek, velük nem is lenne fair összehasonlítani. 

Mit gondolsz a jelenlegi, a Z generáció körében népszerű zenekarokról?

Végre van egy olyan generáció, ami felnőtt, és pont azt csinálja, amihez ért, ráadásul meg is találja a közönségét. Még soha nem volt ennyire igényes a hazai popzene, ráadásul ekkora mennyiségben. Ma nem a legkevésbé értékes projektek mennek a legnagyobbat, hanem a tényleg jó dolgok, és ilyen még eddig nem volt. Szeretném mondani, hogy ez a kultúrpolitikának köszönhető, de ez épp ennek ellenében történik meg, pont ezért zseniális. 

Bár nem tudok hozzá kötődni, de örülök, hogy a saját univerzumán belül jól kísérletező Azahriah a popzene és nem azok a bandák, akik a kilencvenes években zéró befektetéssel próbálták megúszni a munkát. De összességében azt látni, hogy 

elmosódnak a határok mind a műfajok, mind a közönség tekintetében, simán keveredik az undeground a hiphoppal, a koncerteken az idősek a fiatalokkal, és nekem is volt sok kollabom – például Akkezdet Phiaival, Beton.Hofival, 6363-mal - és az, hogy énekes lettem, nem hiphopos, csak a véletlen műve. 

Azt pedig, hogy egyik pillanatról a másikra lesznek híresek zenészek, meg kell szokni – és nekik is meg kell szokniuk, hogy ez megtörtént velük, de nem tudni, hogy két év múlva mi lesz. Nekünk szerencsére volt időnk belenőni a saját kabátunkba, és reggelente nem úgy kelünk fel, hogy mekkora királyok vagyunk, hanem hogy éppen mennyi melónk van zenekarként, és mennyi munkát fektettünk eddig bele. 

Akinek hirtelen hullik ölébe a siker, nem könnyen barátkozik meg vele, és ha csak egy kicsit is kihúzzák alóla a szőnyeget, akkor a világ ura helyett egy rakás senkinek érzi magát, és a kettő között nincs egyéb opció. Meg kell tanulni ezzel élni, és ennek van egy belső munkafolyamata, amit valaki vagy beletesz, vagy nem. 

Íróként, zenészként akárhogy is nézzük, valamilyenféle influenszer vagy. Van-e olyan téma, amiről szeretnéd, ha nem tabuként kezelné a társadalom? 

Sokat foglalkozom a gyásszal és annak feldolgozásával, az elmúlással, a halállal. Azért érzem ezt fontosnak, mert igazából a pszichológia sem tud választ adni. Beleástam magam a témába, és kiderült, hogy voltaképpen csak a népmesék tudnak itt igazán mélyre nyúlni. Amióta az emberiség létezik, óriási kérdőjel, hogy mégis mi van azután? Ennek a kezelése vallási vagy filozófiai kérdés, de egyszer csak mindenkinél eljön a pillanat, amikor ezzel foglalkoznia kell, holott nem szokás erről beszélni.

Ez a téma a dalszövegeimben is visszaköszön, mint például az Ég veledben, a Paripában vagy a Kardhalban, amit kifejezetten édesapám elvesztéséről írtam, arról a folyamatról, ami maga a gyász. Az persze régi dolog, hogy zenészek a halálról írnak, de az nem, hogy egzisztenciális dolgokkal ennyire mélyen foglalkozzanak. Mi következetesen vállaltuk fel azt a szerepet, hogy nem a hétköznapok problémáira fókuszálunk, hanem igyekszünk olyan lelki eredetű bajokat górcső alá helyezni, amibe kevesen mernek beleállni. Mi sem tudjuk feltétlenül, hogy ezt hogyan kell, de az emberek elé akarjuk tárni, hátha ebben a sorsközösségben fel lehet oldódni. 

Lenne-e olyan kampány vagy ügy, ami mellé beállnál, bármilyen formában? 

Ha ügyekről beszélünk, akkor az irodalomterápiában mi már nagyon régóta jelen vagyunk a zenekarral, sok terapeuta használja a dalszövegeinket vagy a verseimet. Néha én is elmegyek egy-egy olyan csoportba – lehetőleg az utolsó foglalkozásokra – ahol egy éven keresztül épp a mi segítségünkkel próbálták meg feldolgozni a különböző mentálhigiénés problémákat. Szóval igen, kijelenthetem, hogy mi ebbe beleálltunk rendesen.