Az interjú eredetileg a Kreatív már kapható novemberi számában jelent meg, szeptember végén készült. A teljes szöveg eléréséhez regisztrálj ingyenesen a Kreatívon! (A novemberi Kreatív beharangozóját pedig eléritek itt.)

Hozzád hasonlóan több volt tévés épít saját netes projektet: korábbról Steiner Kristóf vagy D. Tóth Kriszta, az elmúlt időszakból Friderikusz Sándor vagy Istenes Bence. Lehet beszélni trendről?

Szerintem nehéz összehasonlítani ezeket a neveket egymással. Van, akinek épp országos kereskedelmi tévés nagyprodukciója fut és mellékállásban készít interjúkat a netre, reklámmal – azért az nagyon más alapállás, mint a miénk, és ráadásul akkora költségvetésből készül egy évad, amiből mi több évig tudnánk tartani a jelenlegi színvonalat. Mi abból élünk, amit a nézők megvesznek. Én még egykét évvel ezelőtt sem gondoltam volna, hogy ezt fogom csinálni. A magyar média totális elfoglalása és a Covid viszont lehetetlen piaci körülményeket teremtett. Ebben a helyzetben háromféle választ lehet adni. Az egyik az, hogy lemész kutyába. A másik az, hogy hagyod az egészet, csinálsz valami biztonságosabbat, kiszámíthatóbb keresettel. A harmadik viszont az, hogy megnézed, át lehet-e forgatni más platformra azt, amit tudsz. Van-e rá piaci igény? Én a legutolsó pillanatban, mindenféle tapasztalat nélkül ugrottam fejest. Úgy számoltunk, hogy minimum egy-másfél év kell, mire önfenntartóvá válik a projekt, de szerencsére ezt már három hónap után elértük.

Hála azoknak az embereknek, akik látják és értik, mit jelent a támogatói tartalom. Hála a Telexnek, hogy belépett erre a piacra, és hozott magával csomó embert. Amennyi rosszat tesz velünk a politika, annyi reakciót is szül. A Telex politikai okokból jött létre, és így elképesztően erős impulzust adott annak a rétegnek, amelyik hajlandó kinyitni a pénztárcáját. Ők határozták meg ezt a folyamatot, azzal együtt, hogy a kisebb, komoly munkát végző portálok – mint a Direkt36 vagy az Átlátszó – már régóta gyűjtögetnek, de igazi áttörést az hozott, amikor hatvan ember állt fel és kért pénzt mainstream, nagy portálra.

Elveszik egymástól a támogatókat a különböző modellekkel kísérletező független médiumok?

A hír- és oknyomozó portálok versenyeznek, igen, az embereknek valószínűleg mérlegelniük kell. Amit én csinálok, azért szerencsés, mert mások nem igazán csinálják. Kultúrával eleve nem szeretnek foglalkozni, a nagyobb portálok különösen nem, ráadásul nálam egyszerre jelen van a tudomány és a közélet is. Ezen a placcon nincs erős verseny.

A Partizánt ebben az értelemben versenytársnak tekinted?

Nem. A Partizán fantasztikusan beindult, én is nagy drukkerük vagyok. Pici vagyok hozzájuk képest. Gondolkodtam azon, mekkorára szeretnék nőni, de szeretnék kicsi maradni. Furcsa, de jobb így nekem. Mintha cukrászdám lenne, és megkérdezné valaki, hogy nem szeretnék-e franchise-t? Nem. Ha már nem én sütöm a sütit, nem biztos, hogy a vége ugyanaz a minőség lesz.

Mit jelent kicsinek maradni?

Van sok ötletem, de pici lépésekben gondolkodom. Marciék rengeteget dolgoznak, podcastek, beszélgetések… gyakorlatilag televíziós csatornát működtetnek, már viszonylag nagyobb stábbal. Ez jó stratégia, de most nem én vagyok. Ha valaha televíziós csatornára szeretném, hogy ráhatásom legyen, az a közszolgálati. 

Mekkora az elérése a videóidnak?

Az interjúkat csak az látja, aki hozzá is járul az elkészítéséhez, de szerencsére sokszor vannak exkluzív tartalmaink – ezekről többen is írnak. A szemléknek aztán nagy, százezres, akár több százezres elérései vannak. Előfizetői szinten a távoli jövőben el kellene jutnunk valahova öt- és tízezer közé, de azért ez nem könnyű út. Abból már sok mindent lehetne csinálni, jó minőségben forgatni ugyanis nagyon pénzigényes. Remélem, hogy folyamatosan haladunk ezen az úton. Múltkor a Balatonon sétálgatva utánam szóltak már az utcán is, hogy úgy sajnálják, hogy nincs tv-műsorom, még nem fizettek elő az újra, de majd fognak. Az embereknek időre van szüksége ahhoz, hogy elhiggyék, hogy valóban folyamatosan dolgozol.

Az öt-tíz ezerhez képest hol tartotok?

Messze a cél, szép lassan alakul. De sokat is dolgozunk érte.

„Az volt a kérdés, hogy mára, 35 éves koromra eljutottam-e odáig, hogy kimondjam, hogy én már soha többé nem fogok televíziózni, mert nem akarok egyetlen kompromisszumot sem megkötni.” Ezt a Hvg.hu-nak mondtad a Hír TV-s műsorod indulása előtt, 2015-ben, arra a kérdésre, hogy reménykedtél-e abban, hogy a Záróra után visszatérsz a képernyőre.

Hol volt akkor még, hogy a netre lehet költözni, ami ennyire szabad. Akkor még arról volt szó, hogy melyik csatornához mész. A mai napig mondják fájdalmasan, hogy jaj, te szegény, már nem szerződtet le a tévé. Erre azt szoktam válaszolni, hogy emberek, a tévé már nem olyan fontos. Nincs olyan csatorna, ahol most dolgom lenne. Nézzetek internetet, támogassátok a tartalmat, fizessetek elő a Patreon.com-on (támogatói felület – a szerk.), így akár bele is szólhattok.

Akkor, ha most kérdezem, tervezel-e visszamenni, mit mondasz?

Azt, hogy nem. Egy tévé érdekel, a közmédia. De azt felépíteni szeretném. Nem műsort vezetnék. Erre viszont más is aspirál. (nevet)

A közmédiában futó Záróra után a Hír TV-ben Alinda lett a műsorod címe, most a Patreonon te látszol a képkivágatokban, nem az alanyok. Mennyire tudatosan építed az Alinda brandet?

Amikor a Hír TV-ben ültünk a stábbal, és azon gondolkodtunk, mi legyen a műsor címe, elhangzott mindenféle ötlet. Közben dumáltunk: „Olgánál ez volt, Antóniánál az volt…”. Rájöttünk, hogy sosem használjuk a műsorcímeket. Akkor miért találjunk ki egy százötvenediket, miért ne legyen Alinda? Innentől tudatosabb volt a brandépítés, mert aki idézett, muszájból leírta a nevemet is.

Hol tart most ez a brand?

Ezt pontosan nem tudom, de negyvenévesen tudom, hogy mit szeretnék és mit nem. Nem volt mindig így. Az elmúlt években, ahogyan megszűntek a tévés lehetőségek, volt egy kis zavar bennem is. Azt éreztem, hogy nem találom pontosan, mi vagyok. Olyan emberekkel vagy szájtokkal szerettem volna versenyezni, akik valami népszerűbbet csinálnak. Belementem ebbe az utcába, és nem éreztem jól magam. Mostanra az öndefiniálási folyamat végén vagyok, és azt gondolom, így jó minden, ahogy van. 

Megerősített, hogy önfenntartóvá vált a támogatói projekt, hogy jöttek a csak nálam elmondott, exkluzív dolgok. Úgy látom, a közeg hálás, ha fenntartod a minőségi beszélgetés lehetőségét. Még soha egy alanyom sem kérdezte meg, hogy hány ember fogja látni a műsort. Nem PR-felületként tekintenek rám, és ezért rettentő hálás vagyok. A brand tehát ott tart, hogy mer kicsi lenni, és reméli, hogy fontos.

Tárgyaltál szponzorációról?

Nagyon az elején, akkor még másik struktúrában gondolkodtunk. De azt látom, hogy a közéletre reflektáló produktumoknál ez az irány nem igazán működik. Mindenki fél, lássuk be. Hiába mondja a vezető, hogy csináljuk, a PR-en már nem jutsz át. Kevés bátor cég vagy gazdag ember van, aki névvel és arccal beleállna. Részben ezért is választottuk, hogy sok kicsi sokra megy alapon indulunk el a Patreonon.

Pedig a purpose fontosságát sokan emlegetik.

A Coca-Cola kitette a meleg párokat mutató plakátokat, aztán le is vette. Vannak kezdeményezések, de nem ez a jellemző. A transz- és melegellenessé átforgatott pedofiltörvény után sok márka állt ki hangosan az LMBTQ-emberek mellett. A multik pontosan tudják, hogy mennyibe kerülne elveszíteni a meleg fogyasztókat. Én nem látom, hogy támaszkodhatnánk rájuk. Nem is tudom igazán, hogy a feladatuk lenne-e, de úgy látom, hogy nem igazán állnak be erős állításokat tevő produktumok mögé. Nálunk meg közben többen is beszéltek arról, hogyan élik meg a másságukat.

Sokszor jelensz meg műsorvezetőként, hosztként, egy-egy ügy támogatójaként is. Hogyan szűröd a megkereséseket? 

Az előválasztás miatt több párt is keresett, hogy legyek például kampánynyitón hoppmester. A legnagyobb tisztelettel, de kategorikusan, mindig nemet mondok. Egészen addig nemet is fogok, amíg úgy nem döntök, hogy belépek a politikai színtérre. Amikor könyvbemutatókra vagy civil ügyekhez hívnak, jellemzően számomra érdekes projektek találnak meg. Már tudják rólam, milyen vagyok, ismerik az érdeklődési körömet. Innentől csak kapacitás kérdése, mit tudok vállalni. 

Be fogsz lépni a politikai színtérre?

[c]

Ettől a gondolattól egyre jobban eltávolodtam. Egyelőre messze nem minőségi ez a tér. Sajnálom azokat az embereket, akik próbálnak értékeket képviselni, aztán kapálóznak a pörköltszaftos marhasággal, bunkósággal, egyszerűséggel szemben. Nekem nincs ehhez kedvem. Minden arról szól, hogy hogyan gyilkoljuk a másikat, nem arról, hogy mi legyen az oktatással vagy a kultúra finanszírozásával. Egy országban, ahol az őszödi beszédről készültjátékfilm szereplőit állítólag úgy castingolják, hogy a színészek nem is feltétlenül tudják, milyen filmre hívták őket… na, akkor azért van baj. 

Az ATV Start reggeli műsorban pár hónapig dolgoztál. A munka kapcsán a 24.hu-nak adott interjúdban beszéltél a politikai újságírói szerepről. Hogyan lehet ezt a műfajt ebben a közegben jól csinálni? 

Nehezen. Láttam már közelről, ahogyan egy műsorvezető különalku mentén szervezett le magának egy politikust. Vagy Vidnyánszky Attiláról lehet tudni, hogyha bekérdezel nála, felrúgja a széket, kisétál, soha többet nem megy el hozzád. Így nem lehet dolgozni. Ez a tér szerintem halott, per pillanat nem érdemes vele foglalkozni. Nemrég Gyarmathy Éva volt a vendégem, aki diszlexiás és SNI-s (sajátos nevelési igényű – a szerk.) gyerekekkel foglalkozik. Lehet, hogy ez a téma önmagában nem tűnik annyira kattintósnak, de ha azt nézzük, hogy szerinte a vírus miatt lehetséges, hogy több autista gyerek születik majd, és valószínű, hogy az atipikus válik tipikussá, akkor erre az oktatási rendszernek fel kellene készülnie. Fontos téma. Egyébként én is meglepődtem azon, hogy ezt a beszélgetést milyen sok helyen idézték. Kellemes csalódás volt, mert én is fontosnak éreztem Gyarmathy Éva mondatait. Előremutató interjú volt. Az, hogy Kásler Miklós szerint lapos-e a Föld, nem az.

Azt szoktad mondani az ATV-s időszakról, hogy semmilyen szempontból nem illettél oda. Milyen szempontokból? 

Sok szempontból. Kiderült, hogy más a szakmai sztenderdem, más személyiség is vagyok, mint sokan, akik ott körülvettek. De volt pozitív találkozásom is, például egy rendezővel, akit nagyon kedveltem.

Szakmai sztenderd? Arra gondolsz, amire utaltál, hogy egy riporter különalkut köt?

Akár erre. Rendszeresen találkoztam azzal, hogy egy politikus X-hez bemegy, de Y-hoz már nem. A politikus pedig nyilván a könnyebb ellenállás felé tart. Ezt elfogadhatatlannak tartom. Akkor ne tessék jönni, és ne tessék hívni őket. Az is fontos, hogy szeretek komolyan elmélyülni abban, amiről kérdezni fogok. Nem mindenki. De ez a napi pörgésben nehéz is.

Volt olyan, hogy kifejezetten hozzád nem jött be politikus?

Áttételesen hallottam ilyet, de nincs rá bizonyítékom.

Ha ilyen rossz a helyzet, lehet tenni bármit a politikai szakadékok áthidalásáért?

Mondok példát, aminek társadalmi szinten lehet értelme. Nemrég elhívtam Nagy Ferót, miután egy színpadon problémás dolgokat mondott az LMBTQ-emberekre. Arra gondoltam, beszélgetnünk kellene. Végül sok minden került szóba, ez a téma is. A vége az lett, hogy ő nem is utálja a melegeket. Inkább azért ne bújjanak elő, mert mások bántani fogják őket, és ne tegyék ki magukat a veszélynek. Megkérdeztem, hogy akkor nem lenne-e jobb, ha azokat ítéljük el, akik bántják őket – és mindenki lehet az, aki lenni akar? Csendben maradt, és azt mondta, tudod, mit, igazad van. Nagyon meglepett. Elgondolkodtatni a másikat – na, ennek van értelme. Meg azt mondani egymásnak, hogy figyelj, átgondoltam, igazad lehet. Szóval üzenem Cseke Péternek, Balázs Péternek és Vidnyánszky Attilának, hogy vegyék fel a telefont, és jöjjenek beszélgetni. Mindannyiukat hívtam már, de sosem jártam sikerrel.

A szakadékok kapcsán: sokszor kerül szóba újságírók között, hogy van-e értelme beszélni propagandában dolgozókkal. Erről mit gondolsz?

Elég radikális a véleményem, sokan nem értenek velem egyet. Azt gondolom, hogy az újságírásnak vannak alapszabályai. A kritikus gondolkodást és a politikai pártoktól való függetlenséget fogadjuk el ilyen alapszabálynak, meg hozzáteszem azt az idealista megközelítésemet, hogy a hatalmat ellenőrizni is az. Akikre ma azt mondjuk, kormányközeli vagy NER-újságírók, ilyen értelemben nem újságírók. Amit ők csinálnak, az tök másik szakma. Az, hogy visszaböfögjem pártok programját vagy népszerűsítsem a kormányt, hogy karaktergyilkosságokat eszeljek ki, vagy csak működjek közre bennük, hogy válogatott jelzőkkel pocskondiázzam akár Ferenc pápát is, az semennyire sem újságírás. 

Az egyik oldalon olyan újságírók dolgoznak, akiknek természetesen van személyes értékrendjük vagy véleményük – hiszen teljes objektivitás nem létezhet, amíg emberek írnak –, de azt nem akarják ráerőltetni a szavazókra vagy olvasókra. A „másik oldalon” pedig janicsárok küzdenek a kormány fennmaradásáért. Ilyen értelemben nincs közös dolgunk. Vannak vitaestek, ahol összeül a két oldal, de ennek nem látom értelmét, és hangsúlyozom, ebben sokan mást gondolnak, mint én. (A Zsurnaliszta Vitaesteknek nevezett eseményeken jellemzően egy független és egy kormányzati médiában dolgozó ül össze. Ilyen beszélgetés volt például Szily László és Huth Gergely vagy Plankó Gergő és Apáti Bence között – a szerk.). Azon túl, hogy megmutatod, hogy képes vagy higgadt maradni, mi történik? Semmi.

Mondtad, hogyha valamit szívesen csinálnál, az a közszolgálat. Létezhet a klasszikus, kiegyensúlyozott, egyik-másik oldalt bemutató újságírás ebben a környezetben?

Amikor huszonévesen elkezdtem a pályát, még BBC-sztenderdről beszélgettünk: mit jelent objektív újságírást folytatni, hol van tere a saját gondolatainknak és véleményünknek, lehet-e egyáltalán vitákat készíteni, ha a politikai pálya egyértelműen lejt valaki felé. Ezek izgalmas kérdések voltak, de ma már nincs róluk szó. Azt sem tudom, mi ma a BBC-sztenderd, itthon nem is létezhet. Amíg politikusok jogállamban bizonyos kérdésekről vitatkoznak, létezik egyrészt-másrészt, de amikor a jogállam létéről van szó és emberi jogok sérülnek, akkor nincs. Ma szerintem nem létezik az az objektivitás, hogy meghívok egy kormánypárti és egy ellenzéki politikust, már csak azért sem, mert nem jellemző, hogy mindenki elvállalja a vitát. Ráadásul mérhetetlenül nagyobb felülete van a kormánypárti politikának az intézményesült médiában. Ha valóban ki szeretnéd egyensúlyozni az egyenlőtlenségeket, és elmondani, amit igaznak látsz, akkor pedig bélyegeket kapsz. Ez nehéz. Nem feltétlenül erre szerződtünk huszonévesen.

Tud reagálni a hagyományos közszolgálat a mediális és közéleti változásokra? Ideértve a nagy techcégek befolyását és a kormányzati térnyerést is.

Tudna, és kellene is neki. Minden országnak járna a prémium újságírókat foglalkoztató, a hatalmat ellenőrző, a kultúra ütőerét érző közmédia. Ott nagy tér lehetne. De nem tudom, ha például itthon lenne működő közszolgálat, én lennék-e? Lenne-e Partizán? Amit mi csinálunk, az valamiféle közszolgálat. Sokat kellene gondolkodni azon, hogy mi ennek a műfajnak a 21. századi formája, de abban biztos vagyok, hogy szükség lenne rá.

Fotók: Szabó Réka