A Budapesten 2027-ben fizikai helyet nyitó Eidolon Centre for Everyday Photography nem csupán itthon a mindennapok fotográfiájának centruma és a területtel foglalkozók összekötő csatornája, hanem egyre inkább a privátfotó első nemzetközi intézményeként határozza meg magát.

Amikor a 2000-es évek elején berobbant az internet, pár éven belül mindenki a Gutenberg-galaxis végéről, a nyomtatott betű és a könyvek haláláról beszélt. És bár igaz, hogy a nyomtatott sajtó mára nagyon visszaesett, és jóval kevesebben olvasnak könyvet, mint mondjuk a 80-as években, de mégsem tűntek el a nyomdák, a nyomtatott betűk és a könyvek. Ma a mesterséges intelligencia képgenerálásával és a közösségi média vizuális cunamijával vége szakadhat-e – nevezzük így – a Daguerre-galaxisnak?

Én úgy gondolom, hogy a fotográfia, mint médium az elmúlt kétszáz évben – vagy még sokkal régebbre, a fotó rögzítése előtti állapothoz visszanyúlva – nagyon intenzív, a társadalommal összefüggő változásrendszerben van: fejlődik, átalakul. Nagyon érdekes az, hogy ma ennyire vizuálisan, konkrétabban fotográfiailag szaturált világban éljük a mindennapjainkat. Egy privátfotóval dolgozó művész és gyűjtő, Erik Kessels egyszer egy interjúban azt mondta, hogy a mai ember egy nap alatt lát annyi képet, mint egy 17. századi ember egész életében sem. Ez a volumeneket nagyon erősen jelzi.

Akkor privátfotóként lehet kezelni és vizsgálni a közösségi médiát elborító képeket is? Mi tulajdonképpen a mindennapok fotográfiája? 

Az Eidolon Centre for Everyday Photography fókuszában a privátfotográfia, a mindennapi képalkotás áll. A klasszikus privátfotográfia, legalábbis, amit a magyar nyelvhasználatban ekként ismerünk: a Fortepan, a Hórusz Archívum, a Privát Fotó és Film Archívum – majd később Alapítvány – által őrzött képörökség – a magánemberek és amatőrök fényképanyaga, a családi albumok és talált fotók. 

A mi intézményi missziónkban az a különlegesség, hogy nemcsak az elmúlt korok fotográfiájával foglalkozunk, hanem erős állításaink vannak azokról a digitális közegben megjelenő és cirkuláló privátfotókról is, amelyeket ugyanúgy amatőrök hoznak létre, ugyanazzal a vággyal, hogy valamilyen időpillanatot harapjanak ki a világból. 

Talán egyetlen vágyban van különbség az elmúlt korok és a jelen képalkotása között, és ez a közösségimédia-platformoknak, valamint a megosztás lehetőségének köszönhető. Az Eidolonnál privátfotónak tekintjük mindazt, ami amatőr, kamerával, telefonnal rendelkező egyének mindennapi képalkotásából kikerül – és azokat az alkalmazott fotónak tekinthető képanyagokat is, amelyek eredendően nem a szélesebb közönség, hanem szorosabb szakközegek számára készültek. Ilyenek például az orvosi és rendőri archívumok. Ugyan ma már teljesen más a koordinátarendszer, amiben dolgozunk, de számunkra ez a két kor bizonyos szempontból szoros kapcsolatban áll, a mai a korábbi eredménye. Az Eidolont mindkettő érdekli, és hisszük, hogy a két jelenségről egymás összefüggésében is érdemes beszélni. 

Hogyan alakult ki, hogy ennyire meghatározó jelenség lett a hazai kulturális térben a mindennapok fotográfiája? Mik a műfaj előzményei itthon?

Magyarországon szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy a privátfotó fogalma hangsúlyosan jelen van a kulturális párbeszédben, többek között Bán András és Forgács Péter, illetve később a Fortepan munkájának köszönhetően. A kifejezés elterjedt a vizuális kultúrával foglalkozó szakemberek nyelvében, a képanyag pedig a mindennapok vizualitásának részévé vált a Fortepan szabad felhasználást fókuszba helyező missziójának eredményeként. Bán András és Forgács Péter olyan unikális tevékenységet vittek, ami meghatározó. A Művelődéskutató Intézet Vizuális Antropológiai Kutatás munkafüzeteiben izgalmas korabeli társadalomtudományi szövegek magyar fordítását adták közre, oral historyt rögzítettek családi videó- és képanyaggal az 1925 és 1985 közötti időszakból, ami szerintem elképesztő teljesítmény (Bán András és Forgács Péter 1983-ban hozták létre a Privát Fotó és Film Alapítványt (PFFA) – a szerk). 

Tamási Miklós 2010-ben alapította a Fortepant, és nagyon bátor, tudatos, tizenöt éves munkával elérte, hogy ma Magyarországon több mint 200 ezer kép szabad felhasználású, és ezt a társadalom, a képeken szereplők, a képeket készítők ünneplik, és boldogan adják át a köz használatára. Kardos Sándor pedig elismert operatőrként lényegében egy művészeti projekt egységében építi a nemzetközileg is egyedi Hórusz Archívumot – amelynek új honlapját néhány éve a Hórusz Archívummal közösen készítettük el. (Kardos Sándorral készült interjúnkat ld. a … oldalon – a szerk.) Mindezek mellett a Néprajzi Múzeum és a Magyar Fotómúzeum is őriz privát fotót, a PFFA hagyatéka pedig a Blinken OSA Archívumban található. A fotográfia történetének kilencven százaléka privátfotó, csak kevesebb, töredezett, nem olyan hosszan exponált figyelem irányul ezekre a képekkel. Magyarországon viszont, mondhatni, monopolhelyzetben vagyunk a témában. 

Az Eidolon, ha jól értem, igyekszik kihasználni ezt a monopolhelyzetet. Mennyire hangsúlyos a nemzetközi tevékenységetek, globálisan mennyire vagytok beágyazva a kulturális párbeszédbe?

A privátfotónak Európában és Amerikában erős képviselői vannak, nagy intézmények gyűjteményében is hangsúlyos a téma. A Victoria and Albert Museumban, a Getty Museumban, a MoMA-ban vagy az International Center of Photographyben is őriznek privátfotót – csak hogy néhány jelentős nemzetközi példát említsek. Nincs viszont egyetlen olyan intézmény sem, amely teljes kiállítási, kutatási vagy épp közönségépítési politikáját a privátfotó köré rendezné. A legtöbb intézmény esetében egy algyűjteményről, egy-egy, pár évente megrendezett kiállításról beszélhetünk – miközben a nemzetközi kulturális közegben már megkezdődött egy „privátfotóhangsúlyos” párbeszéd. A nemzetközi környezetben a privátfotóra a „vernacular photography” kifejezést használják. Geoffrey Batchen ausztrál fotográfiatörténész – aki 2020 óta az Oxfordi Egyetem művészettörténet-professzora és a Trinity College tagja – alkotta meg egy 2000-es évek eleji szövegében a vernacular architecture-ből (lokális, nem professzionális építészeti stílus, amely helyi alapanyagokat, tradicionális metódusokat alkalmaz, így ágyazódik be egy régió kultúrájába – a szerk.) eredeztetett vernacular photography fogalmát. Az ő gondolatai és elnevezési kísérlete sok beszélgetés táptalajává vált mind a tudományos, mind a művészeti világban. Geoffrey Batchen egyébként a nemzetközi tanácsadó testületünk egyik tagja.

Szóval, van kurátori figyelem és művészi ambíció a téma körül, és nagyon sok, lényegében épp nem intézményesült, de már intézményes feladatokat ellátó gyűjtő is tevékenykedik: Franciaországban például Jean-Marie Donath, aki egy teljes networköt épített fel Vernacular Social Club néven, vagy Amerikában Peter J. Cohen, csak hogy két szereplőt említsek. Az Eidolon velük is jó kapcsolatot ápol. A kezdetek óta azt tapasztaljuk, hogy volt egy igény arra, hogy valaki összefogja a privátfotót szerető, gyűjtő, elemző és értő szereplőket, így örömmel vette a közeg, hogy az Eidolon belépett ebbe a térbe. Az Eidolon sajátos feladatának tekinti, hogy ezt a nagyon-nagyon sok embert, akik hatalmas erőfeszítéseket tesznek a privátfotográfia területén, összecsatornázzuk egy intézményi működésbe, és biztosítsuk közöttük a párbeszéd lehetőségét. 

Csupán néhány állandó munkatársa van az Eidolonnak, ilyen kis létszámmal hogyan tudtok egy speciális vizuális területen intézményt, narratívát, kapcsolatokat építeni? Hogyan működtök? 

A jelenlegi Eidolon vizionárius és a nemzetközi minőség célkitűzéseit minden ponton előtérbe helyező kedves barátom, Simó György társalapító mellett háromfős csapattal működik – természetesen emellett sok, projektalapon velünk dolgozó partner és szakember segíti a munkánkat. Nagyon sok dolog, amit az Eidolon csinál, lényegében annak a maroknyi értő és minket pénzügyileg is támogató embernek köszönhető, akik az elmúlt években mellénk álltak – a jövőnk pedig saját teljesítményünk minősége mellett jelentősen függ attól, hogy hányan hisznek a hosszú távú missziónkban, és köteleződnek el támogatóként. Szakmaiságunkban nagy segítség, hogy van egy fantasztikus nemzetközi advisory boardunk, három olyan szakemberrel, akik párját ritkító tevékenységet végeztek a privátfotó területén: Geoffrey Batchen mellett Andrew Dewdney és Oksana Sarkisova. Kis csapattal nagy dolgokat akkor lehet létrehozni, hogyha megtaláljuk azt a néhány komolyan vehető beszélgetőpartnert, akik elég izgalmasnak tartják a tevékenységünket, és időt szánnak az életükből és a mindennapjaikból arra, hogy bizonyos tanulságokat megosszanak velünk. 

Egyre inkább az a benyomásom, hogy a privátfotó komoly kulturális és tudományos területeket integráló határműfaj, ami szól megőrzésről, társadalomtörténetről, művészetről, esztétikáról, személyes élményekről… 

Nekem a személyes szeretetem a privátfotográfia képanyaga felé akkor alakult ki igazán, amikor ráébredtem: 

ahhoz, hogy az ember jól tudjon foglalkozni ezekkel a képekkel, egyszerre több, szigetcsoportszerűen működő tudományterületet szükséges, vagy az élet különböző területeit kell összeolvasni, és ezért ez egy néhol terhes, néhol nehéz, de nagy százalékban élvezetes munka. 

Művészettörténészekkel, történészekkel, szociológusokkal, a képeket ma is alkotó amatőrökkel, kortárs képzőművészeti közeggel kell együttműködni, és mindezen területek tudományos előzményeivel foglalkozni és tisztában lenni. A privátfotó mindezen területek közös halmazának közepén jelenik meg. Vannak projektjeink, amelyek a privátfotó esztétikájáról szólnak, ezt ünneplik, mások történelmi feltárómunkát helyeznek fókuszba, és vannak olyanok, amelyek a társadalomtudományi, a társadalom szövetéről szerzett új tudásokra fókuszálnak. Intézményileg ez nagyon nehéz feladat, mert sok pályán kell jól teljesíteni ahhoz, hogy a szakmai munka megőrizze a magas minőséget. 

Akkor mégiscsak a megőrzés és a történetiség a hangsúlyos a kortárssal szemben. 

Érdekes feltárni, bemutatni és tudatosítani, hogy mi történik, amikor egy kamera belép egy szituációba, és hogyan lehet viszonyulni és visszanyúlni ehhez a helyzethez. Bár a kamera mint eszköz nem tudta rendbe tenni a világunk állását, hiszen az csak egy médium, amivel közvetítünk és dokumentálhatunk helyzeteket. Viszont a tudatos foglalkozás a kamera által készített képekkel egészen különleges kapcsolatokat tud feltárni a mi valós kortárs időnk és a fénykép ideje között. Talán az irodalmon kívül nem is jut eszembe más közvetítő, amivel így tudunk kapcsolatba lépni, mondjuk, a saját társadalmunkkal vagy százötven évvel ezelőtt élt emberek természetes reakciójával és viselkedésmódjával. De hangsúlyozom: a mai, kortárs kép ugyanúgy az Eidolon fókusza, mint a múlt. 

Tudnál példát hozni konkrét projektre?

Az Eidolonnak van egy nemzetközi Grant projektje, egy pályázati lehetőség, ahol azokat a privátfotókkal dolgozó szakembereket és amatőröket keressük, akik dédelgetnek valamilyen ötletet, de nincs meg a megfelelő szakmai támogatói hátterük és pénzügyi lehetőségük. Minden évben nívós és míves nemzetközi zsűrit kérünk fel arra, hogy segítsen nekünk kiválasztani, kik nyerjék az Eidolon Grantot. Az elmúlt két évben több mint nyolcszáz pályázatot fogadtunk, és több mint tíz nyertes pályázó dolgozik projektjei megvalósításán a világ több szegletéből. A tavalyi nyerteseink között van például Farkas Benedek, aki a kisembereket foglalkoztató Városligeti Liliputi Színház történetét tárja fel – összeolvasva a privátfotós és archívumbeli hagyatékot, az újsághíreket és a személyes történeteket, amelyek erről a saját korában népszerű, világjárt társulatnak az életéről ránk maradtak. Hamarosan kiállítás formájában tárul fel nem csupán ennek a színháznak az élete, hanem a korabeli Városliget és a szórakoztatóipar is, illetve sok adalékot tudunk meg azokról az emberekről, akik úgy döntöttek, hogy itt töltik a szabadidejüket, és jegyet vesznek az előadásokra.

Az intézményeteknek van külön gyűjteménye? 

Nincs. Amellett, hogy ez egy fiskális döntés is, friss intézményként a prioritás most az, hogy beálljunk egy olyan hosszú távú, fenntartható működésre, amely biztosítja a jövőben az általa gyűjtött anyag megőrzését. Van egy intézményi állításunk arról, hogy a megőrzésnek egyik formája a fizikai, egy másik a digitális térbe emelés, és ott van az, amikor kutatáson, kiállításokon, könyvkiadáson és eseménysorozatokon keresztül valamilyen kontextusát tárjuk fel egy adott képanyagnak, amely a közönség elé kerül. És ha mi komolyan gondoljuk, hogy a privátfotográfia első nemzetközi intézményét építjük, akkor a megmutatásnak legfontosabb része az, hogy a közönséget érzékenyítsük a képanyag iránt. 

Borítókép: Szilágyi Róza Tekla/fotóautomata, Arles

Az eredeti cikk a Kreatív 2026/3-4. számában jelent meg