Az elmúlt években rájöttem, hogy nem megy úgy a napi hajtás, ha legalább hetente egyszer nem kapcsolom ki az agyamat. Sokszor próbáltam olyan hobbit keresni, amit heti rendszerességgel „kötelezően” kell csinálnom. Nem jött össze. Sokaknak beválik a sport, mint „kikapcs”-tevékenység, engem viszont kimondottan bosszant, ha még munka után rohannom kell egy terembe, vagy másfél órával korábban kell kelnem ahhoz, hogy még reggel letudjam.
Most úgy áll össze az agyrekreációs haditervem, hogy hetente egyszer járok pilatesre, ezt leginkább azért, mert az ülőmunka megterheli a gerincet és ez a mozgásforma nemcsak a hátamnak nagyon jó, de elképesztően kell koncentrálnom, hogy a feladatokat jól csináljam végig. Akkor és ott csak arra tudok figyelni, hogy a lábamat/hátamat/csípőmet hogyan emelem, másnak nincs helye. Alapvetően ezt keresem az összes olyan tevékenységben, ami kikapcsol, hogy csak arra tudjak koncentrálni, ne kússzon be a gondolataim közé a munka, a család, az embereim.
A főzés a másik olyan hobbi, ami teljesen kikapcsolja az agyamat, nem szeretek közösen főzni (évi néhány alkalomtól eltekintve), belemélyedek a receptbe, az alapanyagok egyformára vágásába. Ha nagyon nehéz heteim vannak, akkor kimondottan szeretek Yotam Ottolenghi fogásokkal próbálkozni, sok alapanyag, aprólékos munka és nagy odafigyelés kell hozzá. Ennél jobban semmi sem kapcsol ki.
Ez alkat kérdése, sokaknak a főzés egy kötelező elem a nap végén hetente többször. Én akkor érkezem meg, ha nagyon nehéz napom volt a cégnél, szinte biztos, hogy főzök valamit. Ha pedig ez sem elég, akkor csinálok valami igazán pepecselő desszertet, nonplus ultrát vagy diós kosárkát, de a sajtos rúd egyforma vastagra vágása is csodálatos érzés tud lenni.
Nem vagyok bolond, sem kényszeres. Egyszerűen ez zökkent ki a napi darálásból. Napközben egyik feladatból csöppenek a másikba, gyorsan kell döntéseket hozni, problémát megoldani, ritkán van idő arra, hogy valamibe igazán belemélyedjek. A vonalzóval kimért apró sajtos rudak vágásába viszont bele lehet merítkezni, nagy habos fürdő az idegrendszeremnek, ahogy a derelyevágó siklik a tésztán. De mindenki más, az anyukám és az egyik legjobb barátnőm például kikészül ettől.
Ha pedig nem kikapcsolódásra vágyom, hanem egyszerűen szeretnék átgondolni dolgokat, rendszerezni a gondolataimat, akkor elkezdek pakolni. Rajongok Marie Kondo módszeréért, otthon nagyrészt aszerint rendeztem be a szekrényeket, így amikor valami a helyére kerül, az nemcsak megnyugtat, de sikerélményt is ad. Ilyenkor pedig minden elkezd kitisztulni.
Van két olyan hobbi az életemben, ami szezonális. Az egyik a legózás, a másik a kertészkedés. Legózni ősszel és télen szoktam, nekiülök egy nagy doboznak és 2-3 órán keresztül csinálom, aprólékosan rakom össze, csak arra figyelve. Máshogy nem is lehet. Gyerekkorom óta legózom, régen a fantáziámat mozgatta meg, most az idegrendszeremet simogatja.
Tavasszal és nyáron pedig kertészkedek, palántázok, ültetek, kötözök. Szeretem azt, hogy van valami, ami teljesen más tudást igényel, mint amire napközben van szükség. Nem vagyok benne túl sikeres, a paradicsomom megég, a bazsalikom sokszor felmagzik, a cukkini se nőtt idén túl nagyra, de nem adom fel. Nagy küzdés nekem a kertészkedés, mindent nulláról próbálok megtanulni, és ennyi idősen ez nagyon más, mint gyerekként.
1982-ben születtem, voltam már szállodai szobalány, európai parlamenti asszisztens, stylist. Újságíróként 2007 óta dolgozom. 2010-ben igazoltam az akkori Sanomához, újságíróként, később szerkesztője majd felelős szerkesztője lettem az nlc.hu-nak. 2015-ben egy év szülési szabadság után főszerkesztőként tértem vissza a csapathoz, 2020-ban pedig a lapigazgatóként hozzám kerültek a Central Média Zrt. női site-jai.
A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.
