Idős korára tekintettel Agnes Denes nem tudott személyesen jelen lenni a díjátadón.

Az ikonikus alkotó már az 1970–1980-as évek elején felhívta a figyelmet bolygónk törékenységére, „saját öko-logikát fogalmazott meg. Ekkor ez még nem volt divatos, nem tűnt időszerűnek, és a műtárgypiacon sem volt gyümölcsöző.” A Búzamező –szembesítés (1982) German Kinga művészettörténész szavaival „figyelemfelkeltő, prioritásaink végiggondolására ösztönző és a humánum alakító erejére utaló élő tükör”. 

A díj kapcsán Agnes Denes kívánságára az egyetem fát ültetett a díjátadó alkalmából a MOME Campus kertjében. German a beszéde végén elmondta – reméljük, hogy Agnes Denes üzeneteire, hagyatékára emlékeztet majd, és arra, hogy a „» láthatatlan folyamatok« leírhatók, lerajzolhatók, láthatókká tehetők, és együtt meg is valósíthatók”. 

Agnes Denes videóüzenetben szólalt meg, ebben közvetlen, minden protokolltól mentes hangon mesélt el egy rövid anekdotát. Felidézte, hogy milyen meghatározó élménye volt, amikor a Szovjetunió utolsó hónapjaiban moszkvai művészekkel arról beszélgetett, hogyan lehet elnyomás alatt alkotni. Mindez megvilágította számára, hogy az emberi túlélés – akár környezeti, akár szellemi értelemben – csakis a művészet erejével lehetséges. 

Agnes Denes univerzális szemléletű alkotói munkássága, nagy léptékű, tereket és tájakat újraértelmező művei a Föld sérülékenységére, az emberiség felelősségére és a humánum erejére irányítják a figyelmet. Műveit az egész emberiség számára hozza létre, integrálva az emberi és a nem emberi alkotóelemeket, a tudományt és a képzőművészetet. 

 “A sokféleség sosem végződhet megosztottsággal”

Fujimoto a díjátadón tartott előadásában arról beszélt, hogy a Magyar Zene Háza terveinek első vázlatába erdőben táncoló, zenélő embereket rajzolt, ezt kellett aztán lefordítani az építészet nyelvére. Az eredmény az áttört, lombkoronát idéző tető, a parkba olvadó üveghomlokzat, a meglévő fák integrálásával tervezett épület lett. Az építész számára a legnagyobb öröm, amikor azt látja, hogy az íróasztalon lerajzolt terv életre kel, hogy belakják az épületet, és találkozások, interakciók helyszínévé válik – mondta Fujimoto, hozzátéve: a Magyar Zene Házát egyre több ember keresi fel és érzi magáénak. 
 

Az építész bemutatta az oszakai világkiállítás Grand Ringjét is, amelynek  tervezésekor felmerült a kérdés, hogy mi értelme van ma még egy világkiállításra ilyesmit építeni. Válasza mély meggyőződésből fakadt: egy olyan korban, amikor a globális megosztottság egyre nyomasztóbb, az épület, a tér és annak szimbolikája üzen. „A sokféleség sosem végződhet megosztottsággal. Lehetünk együtt – és éppen a különbözőségeink révén alkothatunk közös jövőt.” A struktúra tiszta köre ezt az egységet testesíti meg, az építmény rétegein át felnézve az égre pillanthattunk, ugyanarra az égboltra, amelyet a világ minden lakója lát. 

Sou Fujimoto építészeti gyakorlata ezzel párhuzamosan a természeti és az épített környezet közötti viszonyt vizsgálja: új térélményeket létrehozó épületei az emberi lépték, az élhetőség és a közösségi tapasztalat jelentőségét hangsúlyozzák, az átmeneti terek kialakításán keresztül reflektálva az emberi test és az építészet kapcsolatára. 

Agnes Denes

Agnes Denes (1931, Budapest) magyar származású amerikai művész, New Yorkban él és dolgozik. Az 1960-as évektől kibontakozó, sokrétű alkotói gyakorlatában tudomány és művészet szorosan összefonódik: munkáiban a filozófia, a matematika, a nyelvészet, a pszichológia, a történelem, a szociológia, a költészet és a zene szempontjai egyaránt jelen vannak. Vizuális kutatói és alkotói munkássága az írástól, a rajztól és a szobrászattól az installáción és a performanszon át a nagyszabású environmental művekig terjed. A művészettörténetben az environmental art egyik úttörő alakjaként tartják számon. Legjelentősebb munkái közé tartozik a Rice/Tree/Burial (1968), amelyet gyakran az első ökológiai szemléletű, helyspecifikus köztéri műként említenek, a Wheatfield – A Confrontation (1982), egy búzamező, amely Manhattan szívében, a város pénzügyi negyedének közvetlen közelében növekedett, a több mint tízezer fával megvalósított finnországi Tree Mountain – A Living Time Capsule (1982–1996), valamint a The Living Pyramid különböző változatai. Művei következetesen az ember, a természet, a tudás, az idő és a jövő viszonyát vizsgálják, miközben egyszerre szólnak ökológiai felelősségről, társadalmi igazságosságról és civilizációs léptékű gondolkodásról. A magyar közönség a Ludwig Múzeum 2008–2009-es életműkiállításán, az acb Galéria 2018-as és 2023-as tárlatán, valamint a szintén közreműködésükkel készült 2025-ös, a Szépművészeti Múzeumban bemutatott kiállításon ismerhette meg átfogóbban munkásságát.

Sou Fujimoto

Sou Fujimoto (1971, Hokkaidó) japán építész, a kortárs építészet egyik meghatározó nemzetközi alkotója, a Sou Fujimoto Architects alapítója. Munkáiban az építészetet nem elsősorban radikális beavatkozásként, hanem a meglévő természeti és épített környezet lehetőségeire érzékenyen reagáló gyakorlatként értelmezi, amely tiszteletben tartja a környezetet, az ott már adott elemekkel továbbgondolja azt, és új térbeli, valamint használati lehetőségeket ismer fel.  Legismertebb munkái közé tartozik a Final Wooden House Kumamotóban, a londoni Serpentine Gallery Pavilion (2013), a budapesti Magyar Zene Háza, valamint a montpellier-i L’Arbre Blanc.