Mindenki azt találgatja – legyen szakmabeli vagy laikus –, hol és hogyan veszi el a mesterséges intelligencia az ember munkáját? Gondolom, a te életedet is átalakítja. 

„A mesterséges intelligencia elveszi a munkádat” – ez valóban az egyik leggyakrabban visszaköszönő felvetés, amivel a cikkek manapság riogatnak. Számomra azonban mindig elgondolkodtató volt, hogy miért is jelentene a kevesebb munka egyáltalán gondot? Elvégre nem arra törekszünk, hogy kevesebbet dolgozzunk és többet keressünk? A valódi fájó pont inkább az lesz, ha esetleg nem kell dolgozni, szükségtelenné válunk, mert azt, amit eddig csináltunk, most megcsinálja egy gép. Mert ott, ahol egy feladat meghatározható, ismételhető és emberi ítélőképességet nem igényel, az AI gyorsabb, olcsóbb és pontosabb lesz. Ez nem fenyegetés, nem jóslat, ez csupán praktikus következtetés. 

De a munkának van két másik nagyon fontos része is: a humán faktor és a felelősség. A manapság oly szívesen hangoztatott „az AI a partnerem” kijelentés épp ezért nagyon veszélyes: egy partner tudatos, egyenrangú személyt feltételez, aki felülírhat döntéseket és vállalni tudja a felelősséget a következményekért. Az AI egyik feltételt sem teljesíti. Kérésre dönteni fog, ha elrontotta, azonnal elnézést kér, de a hibát nem rajta fogják számonkérni. Oda ember kell. 

Én inkább így tenném fel a kérdést: hol kellett az eddigi munkában emberi ítélőképesség, empátia, felelősségvállalás? Na ott nem szűnhet meg az emberi szerep. A folyamat viszont átalakul, és aki ezt megérti, annak továbbra is lesz szerepe. 

A saját alkotói folyamatom nem felgyorsult, inkább átalakult. Ami felgyorsult, az az ötletáramlás, az output, a variációk, az elmélyülés lehetősége. Ha a nyert időt nem arra szánjuk, hogy tízszer annyit, hanem inkább egyvalamit tízszer jobban csináljunk, én nem látok veszteséget. 

Ha egy megrendelő az AI-t választja illusztrátor helyett, azt technológiai fejlődésnek vagy veszteségnek látod? 

Kontextustól függ, de az esetek nagy részében egyiknek sem. Ami előtte hagyományos eszközökkel készített „slop” (igénytelen, főleg figyelemkeltésre szánt, tömeggyártott tartalom) volt, az most generált sloppá válik. Ezeknél a művészi tényező eleve nagyon gyengén volt jelen, így én nem látok értékveszteséget. Ami viszont érdekesebb, az az, hogy ez egyben lehetőség is: a slop-tengerben a minőség és az egyéni látásmód értéket nyer ott is, ahol eddig az olcsó és gyors volt az egyetlen szempont. 

Ha egy márka az egyedi látásmódja miatt alkalmazott valakit, ott nem kellene, hogy számítson, milyen eszközzel volt kivitelezve a projekt. A hangzatos címszavakkal ellentétben, mely szerint az AI mindent is elrabol, tudni kell, hogy a jelenlegi általános értékrendi álláspont erősen támogatja a hagyományosan alkotókat. Az AI egyelőre nem az a médium, amivel büszkén asszociálnak ezek a szintű megrendelők és márkák. Inkább az a trendi, ha fikázzuk, és nem egy esetben titkoljuk, ha valami AI-jal készült. 

De ki kell jelentenem: igen, van értékes művész, aki elesik a megrendeléstől. Egy ilyen mértékben átalakuló piacon ebben a fázisban nem meglepő. A világ és az üzleti élet sosem volt igazságos. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy miként viszonyulunk mindehhez, miként értékeljük. Az ellenállás és a morális magaslatból szóló ellenpropaganda biztos nem fog segíteni. 

A te esetedben miként alakította át a munkát a mesterséges intelligencia? Hogy kell elképzelni azt, ami kor dolgozol? Eszedbe jut olykor az a mostanság közkeletű állítás, hogy az AI képes akár önmagában is gondolkodni, és számolsz vele? 

Az „önmagában gondolkodó AI” képzet szerintem részben a sci-fi filmek hatása, részben természetes emberi vágy. A kutatások egyik célja valóban az önálló gondolkodás, de jelenleg nem élőlényről beszélünk. Az, hogy bár milyen promptra kiad valamit, a működésének a lényege. Hogy az, amit kiad, már kiemelkedően megfelel bizonyos elvárásoknak, azt bizonyítja, hogy hihetetlenül erős eszköz, ha jól használjuk.

Ami a munkafolyamatomat illeti, kezdjük azzal, hogy mivel is foglalkozom: karaktertervező és képalkotó vagyok egy amerikai startupnál, ahol nagyszerű könyveket próbálunk AI segítségével képernyőre vinni, az írók teljes kreatív beleszólásával. Ez csapatban történik, összhangot és egzakt munkát feltételez. A képalkotás olyannyira precizitást igényel, hogy a promptokat egy előre kidolgozott, AI-asszisztensnek delegált folyamat segítségével írom meg, a végső prompt már szinte kódnak néz ki, és igyekszik minél közelebb landolni az AI „nyelvezetéhez”, ezáltal minél kevesebbet veszíteni az „ember-AI ember” fordítási lépések alatt. 

A karaktertervezés már sokkal közelebb áll a művészethez, ezt jobban is szeretem. Érzésekről, benyomásokról szól. Az arcok alapjait kizárólag Midjourney segítségével hozom létre, ahol a cél az, hogy minél kevesebb vizuális horgonyt használjak, és minél inkább az érzésre építsek. Itt nem opcionális elolvasni a könyvet: meg kell ragadnom a karakter lényegét. A promptban leírtak itt teljesen érzelmi síkon haladnak: szívesen meg szólítanám-e, milyen fontosabb személyiségjegyei vannak, mi a lelkiállapota, hova húzza a szíve vagy mit érzünk, amikor először találkozunk vele. Az eredmény a kollektív tudatból jön vissza, abból, amit emberek éreztek és megfogalmaztak arcokról, egyfajta benyomás-keresztmetszet, ami itt fantasztikusan pontos és hihető arcokban ölt testet. Ez a kollektív tudat, ennek folyamatos lekérése számomra hihetetlenül izgalmas dolog, és szinte éjjel-nappal foglalkoztat. 

Azt nyilatkoztad valahol, hogy a barátságod a mesterséges intelligenciával a Midjourney megjelenésével kezdődött. Milyen hosszú út vezetett ezután a mostani munkádig?

A Midjourney-vel kezdtem, de eleinte nem tudtam komolyan venni, bár érdekelt és érdekes volt. A minőség akkor még nem volt eget rengető, én pedig nagyon részlet-orientált vagyok. Emellett akkoriban kizárólag szakmai használatban gondolkodtam, és arra még nem felelt meg. Az Adobe Firefly volt az első, amit valóban beépítettem a munkámba, praktikusan, kereskedelmi projektekhez, bár eleinte főként háttérkiegészítésre, képjavításra használtam. Nem volt ebben semmi művészi szándék. 

A fordulópont az volt, amikor rájöttem, hogy ez nem csupán folyamatfelgyorsító eszköz, hanem kapu egy nem feltétlenül új, de addig elérhetetlen világba. Ekkor titokban létrehoztam egy Instagram fiókot, The Artifictional néven, ahová elkezdtem feltölteni az „alkotásaimat”. Senki sem tudott róla, még a családom sem. Figyeltem a hasonló alkotókat, később többel össze is barátkoztam, közösséget formáltunk, és elkezdtük filozofálni, hogy mi is ez valójában, mi is a művészet ebben a kontextusban. 

Az első igazi mérföldkő a londoni Cluster Photography & Print kiállítás volt, ahol AI-munkák először kerültek be egy alapvetően fotós fókuszú eseményre. A pincébe kerültünk, jelzés értékűen. De ott voltunk. Az elutasítás nagyon érezhető volt, szinte filmbeli. Ahogy kiderült, hogy én is kiállítok és a „pincében” vagyok, az elhúzódás és támadás szinte azonnali volt. Ez azóta nagyot változott. Munkáim eljutottak a Times Square képernyőjére, a Miami Art Basel lebegő képernyőjére, barcelonai galériákba, a Creativa hatodik számánál a top 25 közé kerültem, a hetediknél pedig első díjat nyertem.

Tavaly áprilisban jött az első igazán átütő sikered, de abból, ahogyan az alkotásról gondolkodsz, úgy sejtem, nálad a siker nem feltétlenül a számokban mérhető. 

A siker nálam nem megtekintés- vagy követőszám. Ezek kel nem lehet művészi fejlődést mérni, csak népszerűséget, és a két dolog nem ugyanaz. Ami számomra valóban jelent valamit az az, amikor valaki a koncepciót veszi észre, nem csak a kivitelezést. Amikor egy munkám elindít valamit valakiben, kérdést, zavart, felismerést, bármit, és ezt vissza is jelzi. Vagy amikor egy zsűri, egy galéria, egy szerkesztő úgy dönt, hogy az anyag megáll a saját lábán, magyarázat nélkül. 

A londoni pince óta sokat változott a helyzet. De nem a helyszínek vagy a képernyők mérete az, ami számít. Az számít, hogy a műfaj megítélése valóban változik, és én abban benne vagyok. 

Egy művésznek egyetlen célközönsége legyen: saját maga. Ha más is rezonál rá, az ajándék, nem cél. De a várható visszajelzés ne legyen szempontja az alkotási folyamatnak. Minden egyes művészi megnyilvánulás egyfajta önkeresés, nagyon személyes, és csak akkor marad egyedi, ha az alkotó meglátása az egyetlen szempont. Ha a munka eredményére nézve érzek valamit, amiről tudom, hogy számomra ez a valami teljesen „igaz”, az a mérce. 

Az AI-jal alkotás egy mélyen személyes, befelé forduló folyamat. Ilyenkor nem a külső világot figyeled, nem látsz és nem is hallasz semmit. Csak te és a gondolataid vagytok, a legmélyebbek, legőszintébbek, amiket kiírsz magadból minden félelem nélkül. Ehhez kellett egy esz köz, ami egyszerre teljesen mű, de ugyanakkor alkotási folyamatában mégis erőteljesen emberi. És ez csodálatos. 

Egy másik interjúdban azt nevezted jónak az AI-jal megvalósított képalkotásban, hogy nem a tökéletességet, nem a hagyományosat utánozza, hanem abszolút új kapukat nyit meg. Mi ennek a mércéje? 

Ez az az „utánzás”, ami miatt az egész AI annyira visszás, és nem feltétlenül jogtalanul. Mikor valami nagyon új és ismeretlen, természetes reakció, hogy megpróbáljuk hasonlítani valami ismerőshöz, majd bekategorizálni. A kiadott anyag vizuálisan is közel landol a hagyományos művészetekhez, így hamar egy új, de jóval csekélyebb értéket hordozó festészetként, fotóművészetként tekintünk rá. Ha innen nézzük, az is. Azt kell viszont megérteni, hogy bár bizonyos fokig igen, képes utánzásra, nem abban rejlik az igazi ereje. És ez csak akkor derül ki, ha végre elválasztjuk és elszakadunk az utánzás és versenyeztetés fogalmaitól. 

Van egy kérdés, ami engem és néhány alkotótársamat rég óta foglalkoztat: van-e „aurája” az AI-munkának? Walter Benjamin az aura fogalmát az alkotás egyediségéhez kötötte, ahhoz hogy egy van belőle és megismételhetetlen. Az ő mércéjével viszont egyetlen digitális vagy több példányban létező munka sem lehet művészet: sem film, sem fénykép, sem zene, sem könyv. Andy Warhol paradicsomkonzervjei sem. Pedig tudjuk, hogy ez nem igaz. Az AI-munkánál még keressük a választ. Talán a kollektív tudatban rejlik, ami már eleve benne van az outputban. Talán magától kialakul, ha végre elengedjük és nem pró báljuk semmihez hasonlítgatni. 

Ötven évvel ezelőtt az otthonunk falán néztük a felakasztott alkotást, ma a képernyőt bámuljuk egész nap, sőt azt is falnak hívjuk. Mekkora egy festmény aurája ezen az új falon, és mekkora egy AI-jal alkotott munkáé? Hát egy mozgóképé? Vitatom, hogy ott már egészen egyenlő lehet, sőt szerintem ott az AI nyer. Egyelőre nincs válaszom. De szerintem pont ez az egyik legizgalmasabb kérdés. 

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján hogyan látod a hagyományos grafikusok, filmkészítők jövőjét? El fog tűnni ez a szakma? Vagy csak átalakul? Mi lesz helyettesíthető és mi nem? 

A hagyományos médiumok nem tűnnek el. Miért tűnnének? Az AI-jal alkotás nem festészet, nem fotóművészet, nem rajz, nem film. Sem a folyamatban, sem az outputban nincs igazi átfedés, ha azt végre nagyító alá tesszük. Mégis gyorsan kategorizálunk, aztán versenyeztetünk, és máris itt vannak a vagány címszavak: „A grafikusoknak befellegzett”, „A filmművészet halála.” A fényképészetben nem beszélünk ecsetkezelésről, a festményeken nincs ISO, az AI pedig nem egy reinkarnált Leonardo da Vinci polihisztor egy B2-es ceruzával. Mind különböző médiumok, amelyek ezentúl is egymás mellett léteznek, ahogy mindig is tették. Az igazán fontos soha nem az volt, hogy milyen eszközt használ, hanem hogy mit lát az alkotó.

A filmművészetben a változás már zajlik. Az AI természetesen átvesz rettenetesen költséges és időigényes folyamatokat, de mivel az egyediséget továbbra is a humán faktor hordozza, nem tűnnek el a színészek és a hagyományos filmművészet ott, ahol értéket kép viselnek. Emellett rengeteg jó történet van, amit soha nem filmesítettek meg. Miért ne kapnának azok is esélyt egy másik médium használatával? Miért ne nézhetnénk meg végre a kedvenc könyvünket sorozatban, ahol egy jó színész, aki eddig soha nem kaphatott főszerepet, eljátssza a karaktert? Miért ne választhatnánk ki esetleg mi magunk ezt a karaktert, amikor nekifogunk megnézni? A színész játéka ma bármilyen karakterre átvihető. Vagy miért ne választhatnánk ki magunknak egy történet végét? 

Láttunk már olyat, hogy egy színész játékát digitálisan viszik át egy teljesen más karakterre, az Avatartól, a Majmok bolygóján keresztül Gollumig ez évtizedek óta elfogadott gyakorlat. A post production nagy részét hajszál választotta el eddig is attól, amit ma az AI csinál. Attól, aki most morális magaslatból húz határt, megkérdezném: miért pont itt húzza meg? Ha az emberi vonások átvitele „performance capture” segítségével rendben volt, akkor az AI segítségével miért ne lenne? És egyáltalán: miért ne alkothatna valami briliánsat egy ismeretlen ember a szo bájából, ha van egy jó ötlete és mondanivalója, anélkül, hogy végigjárja a nem éppen igazságos hollywoodi ranglétrát? Hát miért ne?

Paál Tímea, multidiszciplináris alkotó és AI-művész

Paál Tímea (The Artifictional) Marosvásárhelyen élő multidiszciplináris alkotó és nemzet közileg kiállított AI-művész. Szakmai alapjait a Kolozsvári Műszaki Egyetemen szerzett építész- és urbanisztikai diplomája adja, amely a mai napig meghatározza térlátását és kompozícióit. Közel két évtizedes tervezői múlttal rendelkezik; pályája során ügynökségi társalapítóként, kreatívigazgatóként és fenntartható építészeti projektek menedzsereként is dolgozott. Jelenleg vezető karakterdesigner az Authors First amerikai startup csapatában, ahol a hagyományos mozi világából érkező szakemberek és új generációs AI-fókuszú alkotók azon dolgoznak, hogy a történet, az író és a könyv legyen a kreatív folyamat középpontjában.

Borítókép: Paál Tímea, Interfész

Címlapkép: Paál Tímea, Hőség

A cikk először nyomtatásban, a Kreatív 2026 / 5-6. számában jelent meg.