Krëatív: A névválasztás kapcsán mi volt a brief?

Tokyo: Vagyis hogy honnan a név? Nézegettünk, írogattunk neveket, de ezt le sem kellett írni. Kitalálódott (a Monty Python kapcsán), és egyértelmű volt, hogy ez lesz.

Bauxit: És miután leírtuk, a bennünk pislákoló art director azt mondta, hogy ez így leírva is jól néz ki, jó logót lehetne csinálni belőle. De igen, a Monty belga gyalázó show-ja is ott volt a háttérben.

Titusz, úgy tudjuk, a te ötleted volt, hogy a nevetekben pont kerüljön az e-betűre, ez honnan jött? 

Titusz: Ezt hallottad? Erre nem emlékszem, de gondolom a Motörheadtől.

A ti fejetekben a Bëlga mint brand, változott az évek során?

Tokyo: Igen, de a környezettel együtt, amiben létezik, azzal tökéletes összhangban. 

Bauxit: Változott, mint ahogy az „idők” is változnak, viszont szerintem az esszenciáját nem veszítette el. 

Titusz: Sosem volt ez tudatos, csak szerettünk volna rosszalkodni és kipróbálni dolgokat, és próbáltunk – én legalábbis – mindent másképp csinálni, mint a többi zenekar.

És a közönség részéről változott-e a hozzáállás?

Tokyo: Ugyanezt tudnám mondani. Ahogy mi is, a közönség is egyre jobb és jobb, miközben már a kezdetek kezdetén is a legjobbak voltak.

Bauxit: 

A közönség a társszerzőnk és olyan ismerőseink, akikkel bulizni járunk, de az évek során együtt megtanultunk rendesen, kulturáltan szórakozni, okosabban inni, táncolni és ritmusra beszélni. 

Ha ma kezdenétek a zenélést, másként indítanátok?

Tokyo: Ki tudja, mi lenne ma annyi idősen a legtalálóbb elfoglaltság számunkra. Persze amúgy azt mondanám, ösztönből csináltuk úgy, ahogy csináltuk, szerintem nagy eséllyel ma is így lenne.

Bauxit: Szerintem is nagyjából ugyanúgy zajlana a kezdet. De ma könnyebb zenét csinálni szoftverekkel, jobbak hozzá a hardverek is, millió hang és minta áll rendelkezésre, lehet, hogy többet próbálkoznánk alapokkal, amíg Titusszal nem találkoznánk. 

Titusz: Most más világ van, ezt így nehéz elképzelni. Biztos más lenne, mert a pop és rock szakma folyamatosan alakul. Még mielőtt a Bëlgával az első lemezt megcsináltuk volna, az emberek egymásnak e-mailben küldözgettek mp3-akat, és ez eléggé megdobta az elérésünket. Később meg a másik zenekarom, a Carbonfools idejében jött a Facebook, persze akkor még volt rádió is, szóval az is egészen más világ volt.

Amellett, hogy a törzsközönségetek a nagyjából húsz év alatt megmaradt, folyamatosan jönnek be a fiatalabbak is. Hogyan csináljátok?

Tokyo: Ezt ők csinálják, nem mi, mi csak nagyon örülünk neki. 

Valószínűleg ez a fajta hülyeség, amit csinálunk, globális, vagyis személyiségtől függően sokak számára értelmezhető. 

Az ősidőkben is végtelenféle ember jött bulizni, szóval szerintem életévek alapján nem is érdemes célcsoportok után kutatni – persze túlzok, de a lényeg, hogy nem ez az elsődleges.

Bauxit: Koncertezni is azért kezdtünk el, mert lett rá közönségigény, és ez az igény máig megvan. Talán az egyik ok az általános, hétköznapi témákban keresendő, mint például autózás, iskola, evés, ivás, dohányzás, fizetés, árdrágulás, gérvágózás stb. 

Számos dalszövegetek mára szállóigévé vált, mi ennek a titka – túl jól sikerült a copy?

Bauxit: Ezek olyan szállóigék, amiket egyszerűen szállóbb igékké tettünk – csak meg kellett figyelni a környezetünk beszédkultúráját. Ezeket nem mi találtuk ki, szimplán csak becsomagoltuk és rámutattunk. Az Az a baj dalt azért írtuk, mert már annyiszor hallottuk ezt a kifejezést. De ezeket sosem mi akarjuk képezni, egyszerűen csak felfigyelünk rájuk. És ma a hétköznapi beszélgetésekben is Bëlga-szövegek bukkannak fel és nem Ákos-idézetek, mert az ő szövegei például nem koncentrálnak az utcai, háztartási témákra.

Látjuk, hogy használják és néha fel is használják őket, de nem tudunk mit tenni azzal, ha egy cég egy dalszövegünket pólóra nyomtatja – hiszen bárki mondhatja, hogy tebeléd, tebeléd, meg azt is, hogy szerelmes vagyok én. A Zsolti a béka kapcsán egyébként nagyon sok Zsoltinak okoztunk traumát, és többen is azt hitték, hogy róluk szól, pedig nem – nekünk minden Zsolti egy béka. 

Mennyiben változott a dalszövegírási folyamat, miután beleláttatok a reklámszakmába?

Tokyo: Ha már szóba kerül, röviden, túlozva, semennyire – a produktumok létrehozásának módjairól viszont sokat tanultam. De igazából már az első lemez megjelenése előtt ilyen területen dolgoztam.

Bauxit: Konkrétan semennyire. Régen nálam volt terápiás jellege, üdítő volt egy melós nap után inkább dalszöveget írni, mint rádiószpotot. 

Mit gondoltok a Z generációs előadókról, az ő zenéjüket jellemző elmosódó műfaji határokról, váratlan együttműködésekről?

Tokyo: Üdítő, főleg ahhoz képest, hogy sokáig nem éreztem annak. Az újabb zenekarok változatosak, és tény, hogy nincsenek műfaji korlátok, mert ezt a kifejezést ők teljesen értelmetlennek gondolják. Bár azonosulni nem minden esetben tudok ezzel, de mindenképpen friss az összhangulat.

Titusz: Ezt csinálják a Z-sek? Végül is mi is ezt csináltuk. A zene úgy fejlődik, hogy keverjük a dolgokat, főleg az elektronikus műfajokban. Ezt segíti az eszközök fejlődése is, szóval ezzel nincs semmi bajom. Nyilván nem minden tetszik például abból, amit a fiaim hallgat, de nem is nekem kell, hogy tetsszen. Én sem éreztem volna jól magam, ha a fateromnak tetszik, amit én hallgattam.

Bauxit: Nekem is üdítőek, bár nem hallgatom őket, de néha belefutok például Sisibe – jó a flow, jók a szövegek, nagyon kreatívak, szókimondásban és véleményformálásban sokkal bátrabbak, mint mások 20-30 évvel ezelőtt. Végül is szólásszabadság van.

De ennek épp ti voltatok fontos szószólói, és komoly gátakat törtetek át a 2000-es évek elején…

Tokyo: Gondolkoztam már ezen én is, és most vannak először olyan sikeres előadók, akik a rajongóink voltak, de végül nagyobbra nőttek mint mi, és megtöltik az Arénát vagy a Puskást. Lehet, hogy túl sok Bëlgát hallgattak. Összességében mostanában sokkal jobb a line-up, és a backstage-ből is jobban végig lehet bírni…

Bauxit: Nincsenek már ilyen elvágyódós, kamugondos picsogások, szóval abszolút üdvözlöm ezt.

Tokyo: És én azt hittem, hogy kiveszett az a fajta lázadás, amiben mi felnőttünk, de valami ellen azért csak lehet valamit gondolni – bár szerintem a zene már kilázadta magát, nem tudom, mivel lehetne tovább hergelni az embereket.

Az nem lehet lázadás, hogy már nem hisznek a műfaji korlátokban?

Tokyo: Az szerintem egy evolúciós folyamat, ezt nem ők találták ki. A vallási alapú zenehallgatáson nőttünk fel – én ez a műfaj vagyok, te meg a másik – , de ez kikopott, mert kiderült, hogy hülyeség.

A zene jelentősége csökkent, mert most sokkal több a vizuális élmény. A mi időnkben, amikor még nem volt internet, a zene egy külön dimenzió volt, de ma már nem annyira fontos. Egyrészt nagyon sok van belőle – naponta születik százezermillió vagy még több zeneszám –, másrészt már nincs meg a hozzá kapcsolódó életmód, öltözködés, talán.

Mik a legfontosabb különbségek a húsz évvel ezelőtti és a mostani zeneipar között? Mennyiben kell másként kommunikálni, hogy kitűnjetek a tömegből?

Bauxit: Akkor teljesen manuális volt minden – Pesti Est, plakátok, szórólapok. Most mások a felületek, és én személy szerint nagyon nehezen alkalmazkodom néhány dologhoz, pusztán mert nincs benne a generációmban, hogy például most itt szelfizzünk egyet, mert nekem ez nem természetes. De vannak emberek, akik ezt helyettünk megcsinálják, és kezelik a közösségi felületeinket. Itt meg kell találni a balanszot a túltolás és a semmit nem csinálás között, hogy fenntartsa annak a tudatát, hogy mi még létezünk.

Tokyo: Mások voltak az eszközök, de ugyanekkora volt a csatazaj, és a plakátodat sem tudtad felrakni bárhova – most sokkal több a lehetőség.

Titusz: Körülbelül minden a social média körül forog, egyre inkább ez az irány. A rádiók is azért szorultak a háttérbe, mert mindenki inkább Spotifyt hallgat helyettük.

Szerintetek ez a zeneipari átváltozás demokratizálta a művészek munkáját?

Tokyo: Kapitalistább lett. Régen talán több lehetőség volt arra, hogy akár nézők nélkül is játssz, ma senki nem fog meghívni, ha nem mennek a jegyeladások – de ez nem biztos, hogy a minőséget is tükrözi. Korábban a kiadók tolták a zenekarokat  – kifizették a klubot, majd év végén lehúzták a gatyádat is, de legalább játszhattál. Most ilyen nincs, maximum magadnak húzod le, hogy felléphess. Szűkültek a lehetőségek, és az dönt, hogy hányan szeretnek/követnek.

Bauxit: Régebben a fiúzenekarok kivételével az előadók nem törődtek azzal, hogy termékesítsék vagy valahogy becsomagolják magukat, hogy megkönnyítsék a közösségi médiában való terjedést, akár a hisztéria gerjesztését is. Szóval ez a kapitalista zajkeltés.

Ebben szerepe lehet a streamingszolgáltatók algoritmusának, amely gyakorlatilag arra készteti az előadókat, hogy albumok helyett inkább single-eket dobjanak ki minél gyakrabban, mert az pörgeti a hallgatottságot?

Tokyo: Az algoritmus a Nagy Manitou a modern világban, hisszük, hogy létezik, és összekapcsol és egyensúlyban tart mindent.

Bauxit: Mi alkotóként az albumokban hiszünk, a másfél év alatt összegyűjtött dolgokat rakjuk össze, és itt a számok egymást is alakítják. Mi nem cukorkákban, hanem korszakokban gondolkodunk. Ez a cukorkaadagolós, jutalmazós berendezkedés azt kényszeríti ki, hogy mindenből duplikálj, és mindenhova rakd ki így vagy úgy, akár napi szinten, ami komoly digitális és mentálhigiénés környezetszennyezés. De ha a szobádból érvényesülni akarsz, akkor ez az utad.

Titusz: Ezek ellen nem tudunk semmit tenni, én még mindig nyilván old schoolabb módon gondolkozom. Próbáljuk átvenni ezt a dolgot, mert muszáj, ha benne akarsz maradni a buliban.

Nagyjából tíz évvel ezelőtt a Szerelmes vagyokhoz készítettetek 13 nyelvi mutációt, hinditől a portugálon át a törökig. Itt mi volt a cél?

Bauxit: A világsiker.

Tokyo: Arra gondoltunk, hogy ha csak Kínában, Indiában és Japánban befut a YouTube-on, az nekünk bőven elég lenne. De ez nem így lett, viszont meglepő módon a román lett a legnépszerűbb (jelenleg 1,8 millió hallgatónál jár, míg a legnagyobb megtekintésszámot a Nemzeti hip-hop hozza 3,1 millióval – a szerk.)

Van-e olyan dalotok, amit azért nem játszotok élőben, mert aktualitását vesztette?

Bauxit: Nincs, olyanok vannak, amik néha kicsit megpihennek, de aztán megint aktuálisak lesznek – a Zsolti a béka most például megint reneszánszát éli. Aktualitások helyett mi inkább a mély aktualitásokra megyünk rá, mint mondjuk a gérvágózás.

Az évek során számos kollabotok volt, van még olyan zenész a kívánságlistátokon, akivel szívesen csinálnátok közös dolgokat?

Bauxit: Bunyós Pityu. Én bírom a Bunyóst, és komolyan gondolom (bár van az ötletben humor), de humora neki is van. Önazonos. Egyben van a produkció, mert real, autentikus, sallangmentes és hatékony abban a kultúrában, amiben aktív. Nem akar több lenni annál, ami, egyszerűen csak azt csinálja és képviseli, amit szeret, és kész.  

Titusz: Ezek a dolgok inkább ad-hoc jönnek, vagy beugrik valami. De ha már itt tartunk, egy jódlist keresünk: volt egy szám ötletünk, ahova jó lenne. Oké, ott a Szandi, de inkább egy férfi kellene.

Tokyo: Wahorn András ilyen volt nekem, és nem is gondoltam volna, hogy egyszer tényleg együtt dolgozunk, csakúgy, mint Bada Dadával. Politikust nem mernék mondani, de egy-két politikussal dolgoznék a számok mögött.

Ha már politika, a pártpolitikától elhatárolódtok, de mit szóltok akkor, amikor egy politikus a saját győzelmi buliján Bëlgát játszik?

Tokyo: 

Ez egy szabad ország, mindenkinek jogában áll élvezni a művészetet, függetlenül attól, hogy hol van, mit csinál, mi a vallása vagy bőrszíne. A politikus is azt hallgathat, amit akar, rosszabb ember nem lesz tőle.

Bauxit: Így van, én sem gondolom direkt üzenetnek, egyszerűen az a kedvence.

Ti már rengeteg neves rendezővel dolgoztatok, ki az – magyar vagy külföldi –, akit még felkérnétek egy videoklipre?

Tokyo: Michel Gondry jöhetne, de a Garas Dani is nagy kedvencünk, őt szívesen látnánk ismét. Nagyon jó volt vele dolgozni, a két legprofibb munka, a Szerelmes vagyok és a Mit parodizálsz fűződik az ő nevéhez. A videoklip nehéz műfaj, és az nem jó, ha mi kitaláljuk és valaki a saját értelmezésében megvalósítja. És ugyanez igaz a grafikára is, vagyis szerencsés, ha rábízzuk a művészre, és nem mi mondjuk meg, hogy merre menjen. 

Bauxit: Garas Dani ráadásul filmművészi, nem pedig játékfilmes szemmel csinálja a munkáit. Ez utóbbi szemlélet olyan lenne, mintha a Gérvágóhoz megjelenítenénk azokat a tárgyakat, amik fel vannak sorolva a dalban, csak lenne még benne például balfék ember, ilyen-olyan sztereotípiák a vidéki életről, meg valami tipikus sztori, vagyis a szöveghez alkalmazkodna, ami nagyon sablonos. Dani viszont kiválóan el tud vonatkoztatni, de ugyanakkor megmarad a párbeszéd a számmal. És nagyon jó még Szabó Miki (Miki 357) is.

Ti magatok ügyfélnek milyenek vagytok? Főleg eSs-t kérdezzük, ő már elég régóta dolgozik veletek… 

eSs: Mi először zeneileg kerültünk kapcsolatba, Titusznak és Laci bácsi lemezboltjának köszönhetően (Bëlga-Miskolczi Bëlga). Majd kiderült, hogy grafikus vagyok, és Tokyóval különböző grafikai projekteken – többek között applikációk grafikáin – dolgoztunk közösen. Aztán jött karöltve a koncertezés, a fesztiválok stb…

Ahogy az előbb is említésre került, abszolút szabad kezet adnak, nincs többkörös tologatás. A régi ismeretségre való tekintettel már kialakult köztünk egy jól működő kommunikáció, kémia. Bárcsak minden ügyfél ilyen lenne...

Bauxit: Az idők során kialakult körülöttünk egy kör olyan emberekből, akik a saját területükön nagyon jók, és igazából nem is kell semmit mondanunk nekik, mert érezzük egymást. Ilyen eSs mellett a fotósunk, Brinza Csaba, Garas Dani vagy Adam Whittaker, aki a keverésért felel – odaadjuk, megcsinálják és tökéletes, így könnyű jó ügyfélnek lenni.

Tokyo: Nálunk nincsenek komoly szabályok, a helyesírás az egyetlen megkötésünk, a többibe nem akarunk beleszólni, mert az az ő munkájuk.

eSs: Volt, hogy több oldalas briefet kaptam tőlük, majd jöttek az egyeztetési körök, amivel abszolút gördülékenyen haladtunk. Majd amikor jött, hogy ezt az egészet át kellett ültetni merch formájába, Marvinnal (Leányvári József) már a legelején megtaláltuk a közös hangot, és ezen a projekten is élmény volt dolgozni.

Számodra melyik Bëlga-projekt volt a legmelósabb?

eSs: A Sanyi 7”-inch (kislemez) formátumú kiadvány óriási munka volt, bő fél év. A finish vége fele született meg a fiam, én apasági szabadságomat töltöttem, vagyis éjszaka, amikor felébresztett a gyermekem, átvittem őt az anyukájához miután minden okés volt, aztán ültem vissza dolgozni.

A lemezborítóknál milyen kihívást jelent az, hogy a fizikai hanghordozók helyett ma már igazából a streaminglisták parányi ikonjaként találkozunk az egyes coverekkel?

eSs: Abban nincs kihívás… Talán az, hogy megtalál-e, megtaláljátok-e egymást azzal az előadóval, akinek erre igénye van. Ma már bizonyos miliőkben „triviálissá” vált, hogy fizikális lemezborító nem kell, egy 1200 x 1200-as képpel le van tudva minden. A Sanyinál (ami 2013-ban jelent meg) épp az én kérésem volt, hogy ne egy tipikus CD-pakk legyen, legyen benne valami izgalmas, nem megszokott stb., egy minikiadvány, amiben a CD csak egy „kiegészítő elem”, posztermelléklettel az artworkről.

Korábban azt nyilatkoztátok, hogy népnyugtató zenét játszotok. Melyik az a téma, amivel kapcsolatban még nem nyugtattátok a népet? Van olyan topic, ami abszolút tabu számotokra?

Tokyo: Hát hogyne. Rengeteg nyugtalanító téma van, csak ezekre nem találtuk meg a nyugtatót, mert talán nincs is, és ezért maradnak tabuk.

Bauxit: Igen, 

ez a provokáció ellentéte: a népnyugtatás, társadalomcsillapítás, a feszültség levezetése. Néhány dologban megnyugodtunk, páron még nem találtunk fogást - ott van például a klímakrízis mint mindenki érintő téma. 

Ez inkább a reklámszakma terepe lenne, a reklám eszközeivel lehetne változtatni a klímaválsághoz való mentális viszonyon, az ehhez kapcsolódó hiteken és tetteken, de a jelenleg pörgő fogalmak, ötletek szerintem gyengék, nem hatékonyak.

Van-e célközönség a fejetekben, amikor a dalokat írjátok?

Tokyo: A hivatalos válasz az, hogy az enyémben elsősorban Bauxit és Még5. Két lemezt készítettünk úgymond célközönségnek, a gyereklemezt (Zsolti a béka) és az oktatási segédlemezt (Platina) érettségi előtt állóknak. De egyébiránt a 

popszakmában szerintem nem létezik célcsoport, a zene nem egy szénsavas üdítő, és lehet efelől okoskodni, vitatkozni... Több mint 25 év után azt mondanám, hogy aki itt célcsoportot keres vagy sejt a zenéje számára, az zsákutcába tart. A művészetnek közönsége, rajongói vannak, nem célközönsége, 

alapvetően, gondolom én.

Bauxit: A cél, hogy Tokyónak, Még5-nek és Titusznak tetsszen, és ha tetszik, a célt elértem. Szerintem, aki előbb célközönséget, divatokat keres, és arra lő, annak legtöbbször olyan is lesz a zenéje. Mi lett volna, ha a Kraftwerk vagy a Sex Pistols nem azt csinálja, amit akar, a kor divatjaitól, közönségigényétől  függetlenül, hanem meg akar felelni a „fogyasztóknak” a siker érdekében? Óriási kulturális veszteség lett volna. 

A jelenlegi merch termékek mellett milyen egyéb saját márkás cuccokat tudnátok elképzelni? Például belga sör?

Tokyo: Voltak próbálkozások, sokféle, sör is, finom is volt, csiliszósz is, az is nagyon finom volt, de őszintén, az ilyen árukapcsolásos dolgok nem jönnek be. Végül is miért legyen Bëlga sör? Jobb lesz bárminél? Vagy csak a csomagolás (dejólnézki) miatt? Lényegében értelmetlen, hogy ráragasszuk a nevünket egy másik márkára, termékre. Előfordulhat persze, hogy mondjuk egy Volkswagen T7 Bëlga Tour Editiont el tudnék képzelni, annak lenne értelme. 

Bauxit: A próbálkozások kézműves szinten zajlottak, nem jutottak előre a projektek, ezek tényleg jók, finomak voltak, ezért is vállaltuk be őket. Egy nagyobb piacon, más marketingkultúrában el tudok képzelni egy Bosch fűkasza vagy gérvágó Bëlga editiont.  Talán jobban működnének reklámos együttműködések olyan tartalmakkal, amelyek hangsúlyosak a dalokban, például autómárka, VW Golf, Unicum ilyesmi, de ilyen csak közös kreatív agyalás után lenne lehetséges, amiben részt vennénk. 

Mennyiben kíván más hozzáállást a zeneírás és a reklámok készítése?

Tokyo: Mondhatni nem sok köze van a kettőnek egymáshoz, talán az írásképesség, ami összekötheti őket. Én mindegyikre az agyam egy másik részét használtam, de egy AI biztos megoldja egyféleképpen mindkettőt. 

Bauxit: Igazából szöveget írunk zenére. A reklámban általában nem kell zenére írni, és ez nagy különbség, mert a zene ritmikája erősen befolyásol. A kreatív és fogalmi szabadságfokban is óriási különbség van: sok szabálynak, amit a reklámban be kell tartani, a zenében nem kell megfelelni, ráadásul nem kell meetingekre járni és prezentálni sem… A hasonlóság talán az, hogy mindkét esetben a feladat egy gondolat tömörítése és szavakba csomagolása. Viszont a reklámnál fontos a kommunikációs hatás, meg a fogyasztásra buzdítás, ehhez képest a mi szövegírási hozzáállásunk szinte öncélú. 

Titusz: A reklámzenéknél tényleg meg kell felelni, ott mindig van elvárás, bár sokszor már ez sem igaz, mert a kampánytól is függ, hogy ez pontosan mi. Én azt is szeretem elvállalni, ami tőlem teljesen idegen, mert szeretem új dolgokban kipróbálni magam. Amiben hasonlít, hogy ugyanúgy neki kell állni, kitalálni egy basszust, felépíteni a dalt, szóval lehet, hogy mégsincs olyan nagy különbség.

El tudjátok képzelni valamelyik dalotokat reklámban?

Tokyo: Ez már előfordult, az Az a baj például a Vodafone-nál szerepelt, más esetben átírták a dalt vagy csak az alapötlet kellett nekik. Sokáig ellentmondtunk ennek, de van néhány olyan dal – például épp az előbb említett Az a baj –, amit igazából el sem kellene kérni, mert bárki mondhatja, hogy mi a baj, de amikor ezt felhasználták, szerencsére megkérdeztek bennünket. A Nemzeti hip-hopot viszont szerintem gáz lenne bármilyen reklámban felhasználni, akár átírva is – bár volt erre próbálkozás.

Bauxit: Igazából mosóporreklámban szeretnénk szerepelni: mondjuk az én és Még5 ruháját X termékkel mossuk, Tokyoét meg másikkal, a végén mi büdösek leszünk, ő meg jó illatú, és hozzá odamennek a lányok autogramért, bennünket meg elkerülnek. A végén még lehetne mutogatni teregető barátnőt meg mosógépet a kertben, és már csak a terméket kell odavarrni.

Erre még zenét is írnátok?

Tokyo: Hogyne, Titusz biztosan, ő amúgy is bármikor, bármire ír zenét, és reklámzenékkel is foglalkozott. De inkább ne velünk akarjanak eladni cuccot, csináljanak olyan jó dolgot, amihez mi nem kellünk.

Titusz, hallottunk egy olyan sztorit, amiben egy német leszbikus punk bandától mintáztál egy témát egy megrendelésre. Ez hogy történt?

Titusz: Nagyon sok különleges lemezem van, például a német Flying Lesbians-től is. Csináltam kormánymegrendelésre egy zenét, utána volt egy Magyar Narancs-interjú, amiben azzal vagánykodtam, hogy pont a minisztériumi megbízásra csináltam olyan zenét, amit egy német leszbikus banda lemezéről mintáztam. Amikor megjelent ez az interjú, kaptam az ügynökségtől rendesen a fejemre. Végül írnom kellett egy nyilatkozatot arról, hogy a mintázás teljesen jogtiszta volt.

Te nagyon szereted az analóg dolgokat, a digitalizáció előretörésével változott a hozzáállásod ehhez?

Titusz: Már nem vagyok full analóg, bár még mindig imádom ezeket a cuccokat. A digitális hangkészítés viszont olyan robbanásszerűen fejlődött, hogy nem lehet megkerülni, ráadásul ez engem érdekelt is. Ma már muszáj belefolyni a digitális világba, hiszen itt jelennek meg az új és izgalmas cuccok, ráadásul egyre jobbak és olcsóbbak is. Szóval rajta vagyok a plugin piacon is, napi száz hírlevelet kapok az újdonságokról. Persze néha azért előveszek egy analóg szintit, összekötöm, de csak időszerűleg, most mar főleg digitálisan dolgozom. 

A beszédszintézist már a Commodore-ok óta követem, tavaly kijött a Synthesizer, és engem is lesokkolt, hogy mire képes. Egyre jobbak lettek a hangszereket utánzó szoftverek, de most már emberi hangot is létre tudnak hozni. 

Az elmúlt több mint húsz év során nagyon sokan inspirálódtak tőletek, de benneteket mi inspirál?

Bauxit: Engem a Muzsika TV-től az elmefilozófiáig bármi, ezek tökéletes keresztmetszete például az Észbontók című műsor – bár már nem nézünk tévét, így kevésbé vagyunk kapcsolatban a magyar közéleti-mulatós kultúrával, pedig az egy szép terület. De igazából az inspirál, ahogy egymással elgondolkozunk dolgokon.

Tokyo: Meg a múlt, az a sok év, amit összeszedtünk tapasztalatban. De sok jó művészt látunk például Instagramon, zeneileg pedig a kamaszkorunkig tudunk visszanyúlni. Az én személyes kedvencem Víg Mihály a Balatonból, zseniális költő és szövegíró. És a közös munkában tényleg nem kívülről jönnek az ihletek, hanem egymást inspiráljuk. 

Bauxit: Ha zeneileg hallok valami újdonságot, az nálam is valószínűleg a kamaszkorhoz kötődik, ott voltak a fő inspirátorok: a Tudósok, az AE Bizottság szabadsága indítóerő volt.

eSs: A Fém of Bëlga esetében grafikailag, zeneileg nekem is a kamaszkorom jött vissza, én ezeken a zenéken nőttem fel, szóval visszamentem a 12-13 évesen megélt gyerekkoromba, és azt emeltem be 2023-ba. Elsősorban a kapcsolatok, kapcsolódások inspirálnak, legyen az zenei vagy grafikai. Milyen egy adott munkafolyamatban a kémia, a gondolatiság, maga az út, aminek a végén ott egy izgalmas, tartalmas produktum.

Titusz: Széleskörűen érdeklődöm a zene iránt, a countrytól kezdve a kemény technóig minden érdekel. Ha ki kell emelni valakit, aki a „bëlgaságomra” is hatott, akkor a Ween nevű alternatív bandát mondanám, ők ilyen viccesek és jópofák. 

Kiemelt kép: Szabó Réka, helyszín: Mad Garden