Franczikám lécci, lécci! 

Indulás előtt mindig elmondom az imát, aztán pöcc-röff és bebrummog a legendás léghűtéses 1.6-os VW motor. Soha nem hagyott még cserben, de most már marad ez az indulás előtti babona. Hölgyek esetében az évekről persze nem beszélünk, de Franczi egy igazi MILF (MLF-014), aki büszkén vállalja a korát és felújított testét - 1971-ben születtünk mindketten.

Nyilván a régi hetesen, átlag nyolcvannal megyünk, és nincs olyan ember, aki ne vigyorogna ránk. Évek óta Franczi az egyik boldogsághormonom, bár ahogy mondani szokták, nehéz szülés volt az érkezése. 

20 évet nyomtam le a fauvék közelében, életem nagy ajándéka, hogy hivatásszerűen is foglalkozhattam a gyermekkori kedvenc buszom brandjével, kommunikációjával. Meghatározó élményeim közé tartozik a hannoveri VW buszfesztiválok és a hazai találkozók hangulata. Itthon 2009-ben szerveztünk először nagy felhajtással Transporter fesztivált, majd később már a Hungaroringen voltam társszervezője a hivatalos Volkswagen találkozóknak, ahol a Hippifalu volt minden Tranyósnak az epicentruma. 

A vágy az évek során egyre erősebb lett bennem, nekem kell egy VW busz! 2016-ban, a Hippifaluban egy tábortüzes beszélgetés közben sikerült Szabolcs barátomat meggyőznöm, hogy adja el nekem világoskék VW T2a streetfood buszát. Innen kezdődött a hosszas, hároméves szenvedés a felújítással.

Az egykori osztrák puttonyos postásbuszt elemeire szedtük szét, és egy biatorbágyi félnótás szerelő műhelyében kb. 1500 darabban várta a „mester” szabad kapacitását. Nagy könyörgések és egy pár talicska aranyrúd betolása után 2020-ban elkészült Franczi, aki időközben genderváltáson ment át. A nőies sminkjét a pisztácia-fehér eredeti VW fényezéssel és a nagyobb plasztikai átalakítás nélküli felújítással kapta meg. Az akkori Covid egyelőre az üzleti modellemet még megfogta, de talán hamarosan végre összejön az áhított macaron-pezsgő-kávé gasztrobusz. Az egész éves garázsköltséget Franczi modellkedéssel keresi meg; tavasztól őszig filmesek, fotósok kedvenc szereplője és persze a kisasszonynak saját Instagram-oldala is van...

Nagyvázsony felől Mencshely után, Óbudavár előtt látom meg a Balatont, és innen tudom, hogy én, köszi szépen, már megvagyok. Pár perc és a köveskáli Fekete-hegyen vagyunk a kis birtokunknál. Franczi hálás a testmozgásért, de most már konkrétan pihenne egyet. Kezdődik az igazi ricsárdzs, avagy ahogy én szoktam mondani: a nettó világbéke. 

Köveskál számunkra tényleg egy ikonikus hely; Isten adta csodás táj, elképesztő harmónia és remek kilátás a Káli-medencére, ez adja ezt a semmihez sem fogható élményt. Feleségemmel már korábban alaposan bejártuk, megismertük a környéket, nagyokat sétálva fedeztük fel a turista- és gasztropontokat. Az Országos Kéktúra itteni szakaszát, a falu és a Fekete-hegy összes utcáját, kis dűlőjét felporszívóztuk, hátha találunk egy megfizethető telket egy kis házzal. Végül 2019-ben csodával határos módon meseszép telket találtunk egy felújítandó gazdasági épülettel. 

És ekkor jött elő belőlem (és indult meg) a kreatív építőmunkás. Szüleim valaha volt legjobb befektetése volt anno két vödör Lego vásárlása, mert én azzal hetekig megvoltam (és szerintem ők is). Megszámlálhatatlan mennyiségű házat építettem, naponta készültek a családi/vidéki házak mutációi, elképesztő átéléssel tudtam magam belehelyezni egy-egy tér pontos kimaxolásába. Az ötvenet karcoltam már, amikor feleségemmel, Pannival újra átéltük ezt az élményt; először az építésztervező sráccal, utána pedig a kivitelező csapattal. 

Nem mondom, biztosan láttak már „egyszerűbb” ügyfelet, de arra senki nem panaszkodott, hogy nem veszek részt aktívan az építkezésben. 

A Covid alatti kivitelezésben a káptalantóti kőműves csapat befogadott, a kezdeti ismerkedés után masszív csapattag lettem; ha kellett, hordtam a téglát, betonoztam, vasat hajlítottam, raktam a cserepet a tetőre, és délben kolbászt, hagymát és kiflit ebédeltünk a zsalukövek tetején. Közben megismertem a környék összes tüzépes megmondóemberét, a helyi földmunkással életre szóló spanok lettünk és a szentbékállai női (!) asztalosmester is kiosztott egy előkelő sorszámot, amiért máig hálás vagyok neki. A birtok épül-szépül, de ez nyilván egy neverending sztori lesz. 

Büszke vagyok, hogy közben a mezőgazdasági szkillek is szépen fejlődtek. A szőlőben és a gyümölcsösben megálltam a helyem, megtanultam a metszést - hozamkorlátozás, ahh szent fogalom! -, bár sajnos a vége mindig az, hogy vagy az őzek, vagy a seregélyek lezabálják szinte az egész termést. Komposztálok, ágat darálok, traktorral (!) füvet nyírok, most éppen egy villanypásztor rendszert állítok össze kedvenc vaddisznó barátaimnak. 

És ha épp nem Köveskálon vagyunk Pannival, akkor jönnek a gasztró- vagy koncert/focimeccsfelfedező útjaink. Májusban régi bakancslistás utunk jött össze Baszkföldre, zseniális éttermek Bilbaoban és Biarritz környékén, csodás partmenti roadtrippek, Real Madrid meccs San Sebastianban. De egy Ludovico Einaudi koncertért is indultunk már el spontán Münchenbe, Milanóba vagy most végre a Müpába. Nagyon komolyan hiszek az élet aktív élvezetében. Most kell élni, most kell behúzni mindent, (persze ha megteheted), mert a végén senki nem a kihagyott ziccereket akarja mesélni az unokáknak, hanem remek gólokat, emlékeket!

A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.