„A frissesség objektíven meghatározható és érzékszervekkel érzékelhető. Egy friss termékkínálat mindenki mércéje szerint hozza a szintet.”
Képtelen vagyok figyelni a munkára itt a szuterénben. Csak ideiglenesen bérlem, de a szerződés határozatlan idejű. A függöny, ami az ablakot fedi, valamilyen lenkeverék, bármit is jelentsen ez. Megnyugtat, hogy kintről nem látni be, csak én látok ki rajta. Igaz, ezt még sosem ellenőriztem az utcafrontról. Az íróasztal melletti ablak a járdával párhuzamos. Ülve derékmagasságig látom az embereket, mint a Tom és Jerryben. Kiszúrom, hogy egy velős csont hever az úton, olyan öt-hat centiméteres. A csont szabályosan fűrészelt, teljesen merőlegesen metszették ketté. Talán ezért tudott a talpára esni, bárhonnan is esett. Frissen főtt állagáról a felületéről ívelő gőz árulkodik. Egészen karcsú lángok, de a beton mélysége kihozza a füstszálak fehérségét. A csontban a velő látszólag érintetlen, igaz a kitüremkedő felületére avartörmelék tapadt. Tehát az kimondható, hogy nemcsak úgy letették ide a járdaszegély tövébe, hanem gurulnia kellett, amihez tekintve alakját, nagy sebességre volt szüksége. A cső mint kerék működhetett, de egy ponton, talán egy kavics vagy repedés miatt, át kellett fordulnia a vágott felére.
A járdaszegély egy keskeny füves sávot keretez a járda és az úttest között. Életükért küzdő cserjék utolsó gyökerükkel kapaszkodnak benne kopasztott ágakkal. A csonka vesszőkön csak a legerősebb levelek maradékai maradtak, miután elhaladó kezek lehúzták róluk a levéllemezt, csak a nyeleket hagyva maguk mögött. Alattuk az eldobott csikkek halma szárazföldi korallzátonyként virágzik, és a helyi ebállomány gondoskodik is arról, hogy a páratartalom mindig optimális legyen rajta. Egy kommunikációs csomóponttá vált, amit nem lehet szó nélkül hagyni. A csont a zölden túl, a járdaszegély óvó árnyékában pihen, egy mozgássérülteknek kialakított parkolóhelyen. – Igen, még mindig nézem, ahelyett hogy a szövegszerkesztőre irányítanám a figyelmem.
Zsálya érkezik felé, éppenséggel „Zsáááálya” vagy „Zsáááááályaaaaaaa”, a kutya, aki majd egy háztömbbel hagyta le gazdáját, a sarki trafikos lányt. – Mindig beszól, hogy ha cigi„lesz”, akkor ki sem adja. – Nem az agár termete miatt van, hogy Zsálya hátra sem néz, egyszerűen a neve ilyen-olyan nyújtásai sem helyettesítik a bűvös szót: vagyis hogy mégis mi a francot akar tőle a gazdája, hogy Zsálya értsd: „Zsáááálya” vagy „Zsáááááályaaaaaaa” tulajdonképp maradjon, vagy menjen csak nyugodtan tovább. Tehát megy, keresztül az információs sztrádán, mélyeket szippantva a közeli Duna hordalékába. Nézem az izmos, remegős lábait a lenkeveréken keresztül, szinte csak érintik a földet, a járásának nincs súlya.
Mögötte jön „Neégessmár, gyere ide!” egyébként Zserbó, olyan csokistetejű, dióhasú tacskó engedős pórázon. Belőle leginkább csak a pattogó hátát látom, a póráz végtelen letekeredését majd hirtelen kattanását, majd a vele együtt megtántorodó állatot. Simán elsétál a gőzölgő belsőség mellett, mögötte a másodikon lakó Szabóné, akinek a keresztnevét maximum az anyakönyvi kivonata ismeri személyesen. Mindig valahogy egyszerre indulnánk el otthonról. A kémlelőnyíláson figyelem és amikor hallom, hogy jön, megvárom hogy elhaladjon az ajtóm előtt. Csak akkor nyitom ki, ha már biztonságos távolság lehet köztünk, megelőzve, hogy megkérdezze, hogy ityeg a fityegem, és hogy hányadán állok az erkélyfelújítással. Ő persze észreveszi a csontot értsd: velős, ahogy engem is végül mindig, és rosszallóan bólogat, ahogy lehajol. Kár ezért a pazarlásért, nyilván ismeri az árát is az akciós újságokból, amit mindig kivesz a többiek postaládájából is. (Rajtakaptam egyszer, mondom, hogy mindig akkor jön, amikor én.) „Régen ez volt a szegények eledele, rántott velő is, velős piritós..” – hallom ahogy magában morogja, bár csak minden második szót tudom kivenni.
Aztán József egyszerűen odasétál, illetve totyog a hájas kis játszótéri keverék testével a korall mellé és a szájába veszi a csontot. Ekkor a neve egy artikulálatlan visitássá morfolódik rögtön az első szótagtól. Valahogy így: „Józzzsááááhhg”. Gazdája, csak sejtem merre lakhat, azonnal ott terem. József szájzárral reagál. Felrezzenek. Ma már hallottam ezt a mélyről feltörő, állatias üvöltést, mégha a hangszín más is volt. Lehet az is egy kutyás, egy majdnem kocsi elé ugrás, egy majdnem felevés, vagy majdnem megharapás? Vagy egy forró velős csont kivágása az ablakon?
Igen, láttam már ezt a velős csontot egy másik szomszéd kezében, amikor a kapucsengőn nem működött a nyitókód. A kezében volt áttetsző műanyag tasakban, és ahogy vártuk, hogy a házmester fogadja a hívást, magyarázta mennyire megdrágult, de ennek a két szép darabnak nem tudott ellenállni. Féltem, hogy ne árulja el az arcom, hogy mennyire nem érdekel, hogy mennyire zavar a szájszaga, és hogy mennyire félek, hogy esetlegesen nem veszi fel a telefont a házmester. Végül kénytelen voltam a szám elé tartani a levett sapkám, és hát úgy sem tudtam mit felelni ahákon meg ehéken kívül. A hetedikig az egész receptet végig lehet hallgatni, ahová csak azért kellett felmennem, hogy kifizessem a havi lakbért. Azt mondta, méghogy nem figyeltem, hogy veszünk két szép velőscsontot, olyan 4-6 centiméteresre szeletelve, ami azt jelenti hogy lyuk márpedig mindkét oldalán lesz. És fogjuk ezeket a két oldalán lyukas csontokat és úgy ahogy vannak, beleejtjük a lobogó vízbe. Hozzányúlni többé nem szabad, úgy 40 percig!
Illusztráció: Kühnel Szabó Anita
