Insight: “A neten böngészve számos láthatatlan veszéllyel találhatjuk szembe magunkat. És ha észnél is vagyunk, nem biztos, hogy meg tudjuk úszni az ott rejtőző csapdákat.”

Lassan ül le a köd, de a távolban már egészen elkeni a vonalakat. Meg sem mondanám, hogy egy cégér, vagy egy jelzőlámpa lehet benne az a pirosas folt. -8-as diopriával főleg képtelenség megállapítani, hiszen a kontaktlencséket is úgy állítják be, hogy véletlenül se felejtsd el, hogy amúgy vak vagy. Mondanám, hogy délibáb, de nincs nap, csak dél. Mindenesetre belátható távolságról érkezik a fény forrása. Egy kézzelfogható végpont, amit látszólag el lehet érni. Mégis talpközép tájékról végtelen út. Minden nyilalló lépés tartja a távolságot. Mégis, ennek kell lennie az Abigél eszpresszónak. 

A GPS pöttye félrehúz, mintha egy mágneses tér taszítaná az állítólagos céltól. A piros neon mélyeket pislant. Lépek és lépek, most már egészen biztos, hogy kontakthibás tábla lesz és nem jelzőlámpa. A világ leghosszabb falva lehet ez, mehet a rekordok könyvébe. Miért építkezik mindenki a főútra? Muszáj nézni, mit csinál a másik? Egymás arcába másznak a házak, kerítés sincs, hogy a lehető legközelebb álljanak a járdához, ami az egyik oldalon már eltűnőben van.

Tudhattam volna, hogy nem bírok ki ebben a cipőben még egy túrát. Ott voltak az intő jelek: a sérült cipőbelső, a lekopott talp. Otthon indulás előtt minden olyan egyszerű, mint rányomni mobilról a fizetésre, még akkor is, ha gyanús az oldal. Még akkor is, ha túl jó ajánlat, hogy igaz legyen, ha túl egyszerű, mert ténylegesen nincs apróbetű, és a normál méretű betűk sem követik egymást helyesen. 

Az ujjam, hogy vágná le az erdő és a végtelen falvak szelleme! 800 méter szintkülönbség, lefelé. Minden lépésnél szűkebb a lábam börtöne. Minden öltést érzek, ahogy a bőrt lépésről lépésre nyúzza.  – Direkt egy számmal nagyobbat rendeltem az újból, aminek már a lábamon kéne lennie. Úgy kell, hogy ha előre tolom a lábam a bakancsban, akkor sem szabad éreznem az orrát.  De hát nem jött meg. Ahogy az ellenőrző üzenet sem, ami fizetéskor megadja az irányítás érzetét. – Begörbítem a lábujjaimat, megszűnik az állandósult fájdalom, de mint egy kiállás a zenében a basszus eleresztése előtt, tudom, hogy még két lépés és ki kell nyújtani. Még egy lépés és tessék, megérkezem egy földi purgatóriumba, amiben azt játszom, hogy én vagyok az a kisgyerek, aki a mozgólépcsőn visszafelé sétál, aztán csodálkozik, hogy becsípi a nadrágját a gép.

Abigél. Ó baszd meg Abigél, hát itt vagy! Megjöttem, mint a sál, ami a cipő helyett jött Kínából. Abigél eszpresszó. Csak egy cégér egy kádárkockán, amin a redőnyszemhéjak már lecsúkódtak. Az utolsó lépés jön, és ugatás. Ugatás? Mit csinál az a túltenyésztett, ázott kis bichon a járdán? Rámvakkant, keservesen, megadóan, kitartóan. Ázott szőre vékonyka kis testére tapad. A bank ügyfélszolgálatosa éppen ilyen elkenődötten mantrázta az evidenciákat, amikor ismét nulláról mondtam el neki, hogy többet vont le a kártyámról, nem kért dupla ellenőrzést, és nyilvánvaló, hogy nekem ebből a vásárlásból nem lesz új túrabakancsom, és egészen biztosan fájni fog. Többet vont le, dupla ellenőrzés, piros zászlós webshop, majd postán értesítenek, értsem meg, ez így megy. Többet, ellenőrzés, piros, posta. Többet, ellenőrzés, piros, posta! Hát értsd már meg te bichon, vagy yorkie, vagy mi vagy te?! 

Bent a presszóban minden az ami, nem kell a reklám. A pult ócska lambéria, de nincs mögötte eladó, és az italok sem sorakoznak. Itt minden pult alól van; és különben sem azt kérsz, amilyen kampány fut a híradó előtti blokkban, hanem ami a legolcsóbb. Itt öt forint is számít. Itt kérem szokásost kérnek. Ami vant kérnek. Ami jutot kérnek. 

Elnézést, itt ez a kiskutya, ide tartozik? – Néma csend, mindjárt összecsuklik a lábam, ha nem veszem le a bakancsot, mielőtt jön a távolsági busz. 

„Ja a Jessica?” –  érkezik végre a felelet. „Hát az mindig ott van, jól van ott.”

„Jól, jól? Biztosak benne?” 

„Biztos hát!” 

De hát köd van, meg sötétedik, meg ázott a bunda, de többet nem néznek fel a pohárból, és mintha a köd ide gyorsabban érkezne, egyre kivehetetlenebbek az alakok, nincs világító menü vagy valami, ami segítene betájolni magam. Ami kint volt, most bent van, és ami bent van, kint lett. És többet és ellenőrzés és piros és posta. De nem érti, hogy nekem nem kell elmagyaráznia, hogy mi a különbség a zárolás és a levonás között; hogy egy néhány kilós kiskutyának nem kéne a főút mentén ugatnia a járdán?

Felszállok a buszra, végre leveszem a bakancsot. 

Amikor hazaérek, egy csomag van begyűrve a postaládámba, egy fekete kendő, egyenesen Kínából. 

Illusztráció: Kühnel Szabó Anita