Huszonegy országban, köztük Magyarországon is ma jelenik meg Gisèle Pelicot Himnusz az élethez című könyve. A szerző exkluzív interjút adott a Nők Lapjának, a beszélgetés alatt volt férjét, az erőszaktevőt következetesen Monsieur Pelicot-ként említi.
Gisèle és Dominique fiatalon találkoztak, és a szerelmük egyben szövetséggé is vált. Három gyerekük született, és bár kapcsolatuk nem volt felhőtlen – anyagi nehézségek és hűtlenségek is tarkították, egyszer Gisèle részéről is –, az asszony alapvetően boldognak érezte a házasságukat.
Gisèle világa 2020. november 2-án omlott össze. Férjét nem sokkal korábban elkapták egy közeli áruházban, amikor nők szoknyája alá fényképezett be. Lefoglalták a számítógépét, amelyen azonban egy sokkal súlyosabb bűncselekménysorozat bizonyítékait találták meg: Dominique csaknem tíz éven át bedrogozta a feleségét, hogy megerőszakolja őt, és más férfiakat is áthívott, hogy ugyanezt tegyék. Az eseményeket filmre vette, és a felvételeket egy „Abúzus” című mappában tárolta. Gisèle-nek minderről fogalma sem volt, amíg férjével együtt be nem hívták a rendőrségre.
„Tévedés azt gondolni, hogy az ilyesfajta tragédiák összekovácsolják a családot” – mondta Gisèle a lapnak. Mindhárom felnőtt gyerekét rendkívül megrázták a történések, de a leginkább lánya, Caroline borult ki, akiről szintén találtak alvó állapotban készült, fehérneműs fotót apja számítógépén, ahogyan Dominique a fiai partnereiről is csinált lesifotókat. „A lányommal, Caroline-nal való kapcsolatom lecsillapodott, igyekszünk gyakran beszélni, de érzem, hogy még mindig milyen sok fájdalom van a szívében. Azt hiszem, sok időre van szüksége, és mindenki a maga módján gyógyul.”
Gisèle a rendőrségi és a bírósági eljárás kapcsán azt mondta, hogy az ő esete különleges volt, mert a bizonyítékokat tálcán kínálták, neki csak feljelentést kellett tennie. „Sok más áldozat esetében bonyolultabb a helyzet, mert gyakran nincsenek bizonyítékaik, egyikük szava a másikuk szavával áll szemben, és gyakran szinte az áldozatot tekintik vádlottnak, a vádlottat pedig áldozatnak. Franciaországban, és bizonyára nem csak ott, olyan társadalomban élünk, amely a tagadást és a kétséget táplálja, ami mindig a vádlottnak válik előnyére, és ez tragikus.”
