Te azok közé a kevesek közé tartozol, aki már gyerekként bekerült a reklámszakmába. Elmeséled? 

Sas Tamás filmrendező az apukám, aki a Sas István – ő csak névrokonunk – utáni generációt követte a reklámszakmában. Egészen kiskoromtól vitt engem a forgatásokra, és mindig láttam, hogy éppen min dolgozik. Egy reklámforgatásán például én oldottam meg egy kis problémát, pedig még ekkor is iskolás voltam. Az apukám látta, hogy rámbízhat dolgokat, és ezután arra kért, hogy a következő forgatás díszletébe gyűjtsek össze ezt-azt. Lépésről-lépésre kerültem egyre közelebb a reklámszakmához, és látszott, hogy én is ezen a területen fogom megtalálni a hivatásomat. A gimi után a Magyar Iparművészeti Egyetemre, a mai MOMÉ-ra jártam, ott is diplomáztam.

Az önálló pályád a legendás Varga Stúdióban indult. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra? 

Egy csodálatos közösség dolgozott együtt. Ez a hely egy igazi „keltető” is volt, hiszen sokan kezdtük itt a pályánkat. Óriási szó volt, hogy Erkel András, a stúdió társalapítója elhozta a Simpson családos zenei videókat, és a Mr. Bean rajzfilmeket. Én nem rajzfilmekben dolgoztam, hanem reklámok, nagyjátékfilmek utómunkáján a későbbi cégtársamtól, Varga Zsolt Ivánnal, aki az alapító Varga Csaba fia. A Varga Stúdió után volt egy kis kitérőm, amikor különböző gyártócégeknél dolgoztam látványtervezőként, majd néhányan összeálltunk és BPANIM néven folytattuk azt, amit a Vargában csináltunk. 

A BPANIM kezdteben nagyjátékfilmeken dolgozott, a reklám csak később jött és felívelést hozott. Mikor érezted meg, hogy ez már mégsem a te világod? 

A BPANIM életébe Erkel Kati, a jól ismert gyártásvezető érkezésével köszöntött be a reklám, és eljött egy nagyon mozgalmas időszak. Rengeteget dolgoztunk és bandáztunk együtt, miközben rengeteg inspiráló élményt szereztünk. Aztán egyszer csak valahogy elkezdett ez az izgalom mérséklődni, már nem az volt, amihez korábban hozzászoktunk. Kicsit kiégtünk és mindez az emberi viszonyaink rovására is ment. Ebben nyilván az is benne volt, hogy néhány nagyon sűrű év után – amikor a munkák ömlöttek és az egyik hozta a másikat – szintén visszaesést tapasztaltunk. Ekkoriban a reklámozók visszavágták a költéseiket és többet kellett egy-egy megbízásért küzdeni, amihez talán nem alkalmazkodtunk túl jól. De itt még nem ért véget a reklámos utam, szabadúszóként bolyongtam egy ideig, aztán csináltunk egy céget, de a nagy terveink nem jöttek be, és az lett, hogy co-working szerűen egy térben dolgoztunk egymás mellett. 

Volt valamilyen konkrét élmény, ami ráébresztett arra, hogy váltanod kell?

Úgy éreztem, hogy elegem lett a pixelekből, hogy tulajdonképpen ennyit teszünk, hogy ezek a pixelek sík felületeken, képernyőkön, posztereken jelennek meg, de ez csak valami virtuális dolog. Ekkoriban csak azt láttam, hogy ülünk egy egy nagy térben és mindenki a képernyőt bámulja: nézünk egy sík felületet, de nincs mögötte semmi. Úgy éreztem, hogy amit mi csinálunk, valójában hiábavaló: megrendelik, megcsináljuk, leadjuk, fut egy darabig, aztán nyomtalanul eltűnik. Azt szerettem volna, hogy legyen kézzelfogható a munkám, legyen megfogható anyaga. Üzleti oldalról pedig az a vágy motoszkált bennem, hogy olyat csináljak, amit többször el lehet adni, és hogy másik célcsoporthoz szóljak, akár egy egész városhoz. 

Hogyan lett ebből vendéglátás? 

Ezek a gondolatfoszlányok csak átfutottak az agyamon, tehát ekkor még nem indultam el az új irányba. Viszont a barátaimmal, akikkel együtt jártunk szórakozni azt gondoltuk, hogy a szórakozást mi magas fokon űzzük, és ha így tudjuk csinálni, akkor a másik oldalon is van keresnivalónk. Szóval mindig téma volt közöttünk a vendéglátóhely, kezdetben úgy, hogy mindig beszéltünk arról a helyről ahol éppen voltunk, hogy milyennek találjuk. Aztán ezek az ártalmatlan beszélgetések elkezdték azt körvonalazni, hogy ha mi csinálnánk egy helyet, akkor az milyen lenne, hogy nézne ki, mitől lenne érdekes, különleges, mitől lenne az a mienk. De az első gondolat és a megvalósul között legalább tíz év eltelt. Ahogy komolyodott a dolog, és nőtt bennünk a lelkesedés iránta. Aztán egyszer csak ott találtuk magunkat, hogy a Bartók Béla úton megnéztünk egy helyet, toll került a kezünkbe és aláírtunk egy papírt, hogy kivettük a helyet. Én még épp teli voltam egyéb munkákkal, vagyis óriási nagyot terpesztve megpróbáltam két lovon ülni. De hamar rájöttem, hogy így nem lehet egy új dologba fogni, ezért aztán teljes egészében a vendéglátóhelyre koncentráltam. 

Az életközepi váltás tapasztalatait a Mi legyek ha nagy vagyok podcast-sorozatban osztod meg Kökény Dalmával és Bódy Gergővel. Az a célotok, hogy segítsétek azokat, akik hozzád hasonlóan teljesen új dologba szeretnének fogni. Mikor érezted meg, hogy a karrierváltásról szóló döntés csak egy dolog, a folyamat azonban nem egyszerű? 

Már az elején éreztem, abból, hogy kibéreltünk egy romos helyet. Csak az tartott fél évig, hogy helyrepofozzuk, de mivel romantikus elhivatottság és nagy lendület volt bennünk, ezek túljuttattak bennünket a nehéz pillanatokon. 

De ez nem elég? Szerinted lehet tudatosabban is előkészíteni egy váltást? Fel lehet készülni az esetleges kudarcokra? 

Csak utólag gondoltam azt, hogy lehetett volna megfontoltabban haladni ebben az ügyben, és nem csak a végcélt tartani a szemem előtt. A pillanatnyi nehézségeken átsegített a lendület és a vágy, de vendéglátóssá válni több annál, mint elképzelni és megalkotni a teret. Akkor nem voltam alkalmas arra, hogy az legyek, ami vágytam lenni, hiszen nem rendelkeztem semmilyen tudással az új területről. Egyszer csak azt vettem észre, hogy odalöktem magam egy rajtvonalra, eldördült a startpisztoly és rohanok valami felé, de nem edzettem eleget és nem melegítettem be, a célba érve mindenem sajog. És ez a kép nem egy pillanatról szól, évekig igaz volt, hogy az adott távot felkészülés nélkül futottam le. 

Mit gondolsz, hogyan kellett volna jól felkészülnöd? 

Soha nem gondoltam arra, hogy miben nem vagyok jó, mert mindig az volt az alap hozzáállásom, hogy miben vagyok jó. Pedig ha az ember tisztában van azzal, hogy miben nem jó, és ezek esetleg nem is fejleszthetők, akkor teljesen felesleges egy álmot kergetni. Itt most nem a karrierváltásra utalok, hanem arra, hogy nem tudtam, milyen képességekre van szükség ahhoz, hogy egy új helyzetben helytálljak és hasznos legyek az üzletnek. Nem tudtam, hogy miben vagyok jó és rossz, mi könnyű és mi nehéz nekem, pedig ha tudtam volna, komfortosabban éreztem volna magam az új szerepben. A romantikus elhivatottság nélkül nem válthattam volna, de háromgyerekes apaként, amikor nem csak a saját életem a tét, akkor muszáj tájékozódni, felkészülni az új helyzetre. 

Ebben a tudatosabb váltásban akar segíteni a Mi leszek ha nagy vagyok podcast-sorozat?

Igen, azokra a karrierváltókra gondolok, akik már eltöltöttek 10-20 évet a szakmájukban, abban jók, ám szeretnének egy másik területen karriert építeni. Azok az idők már régen elmúltak, hogy egy életre választunk hivatást, a megújulás pedig abban segít, hogy mentálisan és fizikailag is frissek maradjunk. Több kutatást is megnéztünk, és azt láttuk, hogy az 1974 és 1993 között születettek csoportjában – ami közel 2,8 millió fő – a legmagasabb a reprezentációja a szakmát váltani szándékozóknak. Ebből az úgynevezett felső középosztály majdnem egymilliós és a vidéki értelmiség 700 ezres tábora az életközepi helyzetében az új karriert és a tanulást tartja a legjobb megküzdési stratégiának. Ők jellemzően értelmiségi munkát végeznek, az elmúlt években pedig anyagilag annyira megerősödtek, hogy képesek váltani, akár egy új vállalkozási befektetéssel, akár továbbképzéssel. 

A podcastműsor egy őszi konferenciát vezet fel, amelynek fókuszában az életközepi karrierváltás áll. Ezek szerint a műsorvezetés és a rendezvényszervezés a második karrierváltásod?

Nekem nincs egész életre szóló misszióm, viszont ha valamivel foglalkozom és elmerülök benne, akkor csinálom. Most a vendéglátózás mellett Dalmával és Gergővel a Klubrádióban beszélgetünk a témáról, ez a Mi legyek ha nagy vagyok című podcastműsorunk. Az adásokban karrierváltókkal beszélgetünk – minisztériumi szövegíróból villanyszerelő, zongoristából pilóta, bankjogászból pék –, akik elmesélik a saját inspiráló történetüket, és szakértők is megszólalnak, velük körbejárjuk a váltás pszichológiai és HR- megközelítését is. Készítettünk egy kutatást is, hogy minél pontosabb képet kapjunk a célcsoportunkról, ősszel pedig egy eseményen személyesen beszélünk a témáról. Szóval igen, bár egyelőre nem tervezek felhagyni a vendéglátással, mert nagyon szeretem a helyeinket, és szeretek együtt dolgozni a többiekkel, de valahogy mégiscsak a karrierváltás a következő karrierváltásom, mert érdekel ennek a dolognak a háttere, és látok benne egy csomó olyan lehetőséget, ami izgalmas és érdekes a számomra is.