Egy borzalmas közhely áldozata vagyok, a hobbim a munkám, és ennél tényleg nincs cikibb, de akkor is ez a helyzet. Így igazából nem nagyon van szükségem hobbikra. Rettentően izgalmas dolog felkutatni a világ legizgalmasabb éttermeit, függetlenül attól, hogy épp tokiói fine diningról vagy egy koszos, sarki kifőzdéről van szó Limában. És persze maga az evés (legnagyobb kedvenc a Noma, ami számomra négy Michelin-csillagos: másik kontinensre is utazom a kedvükért) és az utazás (bárhova, ahol van gasztrokultúra, de a legnagyobb kedvenc Japán) se feltétlenül egy katasztrofálisan unalmas és érdektelen dolog. De ez mégis csak a munka, szóval hagyjuk is a dolgos hétköznapokat!
Recharge a rovat címe, amiből adódik, hogy mi, vagy inkább ki az, aki elsődlegesen feltölt engem: Jézus. A hitnek minden rétege, de legkevésbé a vallásoskodó hagyományőrzés: (autonóm keresztyén) gyülekezetbe járás, Bibliaolvasás, házi csoportba járás, imádkozás. És bármilyen menő étterembe is jutok be, azért ez az asztal vonz a legjobban: ,,hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban” (Lukács 22:30).
Nem sok másra jut időm olvasásban, így inkább a színtiszta, kortárs szépirodalomra tartogatom. A jelenlegi legnagyobb kedvencek: Michel Houellebecq, Murakami Haruki, Charles Bukowski (de csakis Pritz Péter fordításában vagy eredetiben!), és legújabban Kim Leine, akinek köszönhetően elkerülhetetlenné vált, hogy idén végre elmenjek Grönlandra is.
Azt nem tudom, hogy miért olvasok főleg olyan szerzőket, akik épp az ellenkezőjét képviselik az én végtelen optimizmusomnak és nyitottságomnak. Talán épp a kontraszt miatt, azt mindenben szeretem – ételekben is (a túl behízelgő, harmonikus ételek hamar egysíkúvá válnak), éttermekben is (fine dining után koszos kifőzde), utazásban is (hostel hálóterme és luxushotel lakosztálya váltogatva).
Az is ritka, hogy gasztronómiáról olvasnék, vagy néznék műsorokat, jobban szeretem azt közvetlen élmények során megtapasztalni. Ja és futok is, pár éve maratonokat (mindig valamilyen olyan városban, országban, ahol gasztronómiailag is izgalmas a kínálat), de mostanában inkább csak rövidebbeket, de terepen.
Mozira, mozgóképre ritkán jut időm, és ritkán is köt le, de a filmes trendek közül nagyon beütöttek a Dogma-filmek, az elsőre furcsának ható önkorlátozások meglepően működő és valós érzetet keltő filmeket eredményeztek. Ráadásul szerintem innen indult ki a New Nordic mozgalom is a gasztróban, ahol hasonló megkötésekkel és teljes paradigmaváltással kezdődött az egész, hasonlóan izgalmas végeredménnyel.
Nagy tisztelője vagyok azoknak, akiknek sikerült végigmenni a felnőtté válás rögös útján, 18 éves korukra már tudták, hogy mivel akarnak foglalkozni, és aztán ezt meg is valósították. Talán a szenzoros élménykereső lényem miatt, de nálam ez kevésbé (=egyáltalán nem) tudatosan alakult: 30 évnyi vízilabda, közben a kiszemelt informatikai tanulmányok helyett germanisztika az ELTE-n, majd nyelvészkedés vagy irodalmárkodás helyett inkább szabadúszó újságírás (manager magazin, Bank&Tőzsde, Népszabadság TOP100, Figyelő, IT-Business, stb), rádiós szerkesztés-műsorvezetés (radiocafé), végül pedig – ahogy egyre szorult a gasztronómia és az utazás kettős hurka a nyakam körül: gasztrobloggerkedés (Világevő). És maradt is ez, csak kiegészült gasztronómiai rendezvények műsorvezetésével (itthon és külföldön: Gourmet Fesztivál, Bocuse d’Or (Budapest, Lyon, Tallinn), Beyond the Plate (Koppenhága)) és a Forbes magazin Editor-at-Large pozíciójával. Meg három gyerekkel és egy feleséggel.
A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.
