A cikk eredetileg a Kreatív 2022-es decemberi számában jelent meg.
Sorsolják a kaszinótojást címmel jelent meg a legújabb köteted. A regény a kilencvenes évek Magyarországát mutatja be, egy András nevű fiatal férfi útkeresését. Mit jelentett számodra ez az időszak?
Izgalmat, lehetőségeket. De bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot is.
Ez a rendszerváltás utáni időszak sajátossága, vagy mert pályakezdőként ekkor kerested te is az utadat?
A kettő nálam egybeesett. Akkoriban jöttem haza Amerikából, közgazdász diplomát szereztem, de nem tudtam, mihez kezdjek magammal, közgazdász nem akartam lenni. Voltak csapongó próbálkozásaim, hogy a felszínen maradjak, pénzt kellett keresnem. Sűrű, izgalmas időszak volt.
Mik voltak azok a csapongó próbálkozások?
Voltam címügynök, teniszedző, teniszütő-húrozó, nyelvtanár, matektanár; Amerikában egyetem mellett takarítottam, és egy mikrochipeket lézerrel megjelölő gyárban dolgoztam (mint a mikrochipeket lézerrel megjelölő gép kezelője).
Amerikából hazatérve egy változó Magyarország fogadott. A különbség a két világ között így is szembeötlő lehetett.
Arra nem számítottam, hogy Magyarország percek alatt Ausztria lesz, de az érezhető volt, hogy bekapcsolódtunk a nyugat-európai vérkeringésbe. Lehetett bizakodni, lehetett hinni.
Hogyan tudod megidézni ennyi év távlatából azt a korszakot? Mert egy-egy történetet elmesélni könnyű, de egy rég elmúlt világot ábrázolni nem lehet az.
Hogy tudsz visszamenni az időben?
Nagyon jó a memóriám, sok mindenre emlékszem, egészen apró részletekre is. Nincs szükségem semmiféle „emlékezéstechnikára”, mert nemigen felejtem el a dolgokat. Egyébként ez nálam úgy működik, hogy egy felidézett emlék hozza magával a következőt, az is hoz egyet, és így tovább. Egyik anekdotából jön a másik. Ha nem elég kerek a történet, ha hézagos az emlék, közbelépek mint író, és kipótolom, kiegészítem, kikerekítem. Az emlék és a fantázia indaszerű összefonódásából születik a szöveg. A Semmi negyven című kötetem megjelenése után
– amely a ’80-as, ’90-es éveket idézi – jelezték néhányan, hogy bizonyos események nem egészen úgy történtek, hanem másképpen.
Karl Ove Knausgård Harcom című sorozata is foglalkozik ezzel a témával, hogy az emlékek mennyire valósak, hiszen mindenki másképp emlékezik, és emiatt íróként konfrontálódik is. Végül arra jut, hogy a benne lecsapódó emlékek úgy valósak, ahogy benne vannak.
Így van. Annak, aki a Semmi negyvenben azt kifogásolta, hogy amit leírtam, nem úgy történt, azt mondtam, írja meg a saját verzióját, ha szerinte másképp volt. A valóságot nem lehet számonkérni egy regényen. Ahány ember, annyiféle megélés, annyiféle „valóság”. Egyébként az angolszász országokban éles határok vannak a könyvek kategorizálásában, van ugyebár fiction és non-fiction, utóbbin belül creative non- ction, azon belül personal essay, memoir, literary journalism stb. Én viccből írtam a Semmi negyvenre a teniszmemoár műfaji megjelölést... és hát ez lett
a veszte, amikor megkeresett egy angol kiadó...
Mi történt?
A magyaroroszági megjelenés után szinte azonnal jelentkeztek, hogy lefordítanák a könyvemet, viszont vegyük le a teniszmemoár műfaji megjelölést, és dolgozzak még picit a szövegen, legyen markánsabb íve a történetnek, hogy ténylegesen rá lehessen mondani, hogy regény. Mivel gyakorlatilag a magyar kiadással egyidejűleg történt mindez, elbizakodott voltam, gondoltam, jönnek majd újabb és újabb ajánlatok, úgyhogy azt válaszoltam az angoloknak, hogy köszönöm, akkor inkább nem. A kiadó azzal érvelt, hogy náluk, Angliában, senki sem fogja megvenni egy igazából soha be nem futott kelet-európai teniszező visszaemlékezéseit, memoárt híres hollywoodi sztár írjon, ne én. Hát, nem jelentkeztek más külföldi kiadók... amikor két hónappal később visszahívtam őket, hogy gondolkoztam a dolgon, és igazuk van, az én könyvem viccből sem memoár, elhajtottak. A mai napig bánom, hogy nemet mondtam.
Ezek alapján mi a Sorsolják a kaszinótojást pontos műfaji besorolása?
Regény. (Önéletrajzi elemekkel.)
Ezért sem változtattad meg a főhős nevét?
Mivel egyes szám első személyű az elbeszélés, nem igazán gondolkoztam néven, de aztán jött egy pont a történetben, hogy az elbeszélőt megszólították... akkor meg kellett neveznem. András lett. Miért is ne? Sok olvasó – eleve amiatt, hogy E/1-ben írtam – egy az egyben velem azonosítja a szereplőt, így nem éreztem azt, hogy különösebb tétje lenne, András vagyok-e, vagy sem.
Hogyan, mikor írsz? Függ a műfajtól?
Regényt nem tudok teljes állás mellett írni, csak akkor, ha épp szabadúszóként dolgozom. Színdarabot viszont igen, azt lehet blokkonként haladva írni, nem igénylem, hogy folyamatosan együtt éljek a világával (ami regény esetében elengedhetetlen). Novella-, tárca- vagy cikkírásra is tudok időt szakítani teljes állás mellett.
Az ötlet dönti el, hogy regény vagy színdarab lesz belőle?
Bár az ötleteimet jegyzetfüzetbe írom, a füzetet sose veszem elő. Az igazán fontos ötletek – azok, amik valóban foglalkoztatnak – mégis megmaradnak bennem. És ha erős érzelmek társulnak hozzájuk, lesz belőlük valami. Lehet olyan ötlet, amiben benne van egy regény lehetősége, ám ha érzelmileg nem kötődöm hozzá, nem lesz belőle semmi. Egyébként a Kaszinótojás első fejezete húsz éve jelent meg a Mozgó Világban, ahol folytatásokban közölték volna a teljes regényt. Az ajánlat nyomása alatt megírtam a második fejezetet is, amit már jóval gyengébbnek éreztem, de még megjelent, a harmadik már egyáltalán nem volt jó, azt nem is hozták le. (Azt a második és harmadik fejezetet egyébként kidobtam, ezek nincsenek benne a könyvben.)
Maros András a kilencvenes évek közepén a Saatchi & Saatchinál dolgozó teniszező társától hallott arról, hogy milyen ügynökségnél dolgozni. Azt mondta, hogy ez igazán tetszene neki is. „Iszonyú jó hangzásuk volt a cégneveknek: McCann Erickson, Young & Rubicam, Leo Burnett, meg aztán a sejtelmes rövidítések, GGK, BBDO, DDB. Mennyire más, mint a Hungexpo meg a Mahír!”
1995-ben gyakornokként került a Young & Rubicamhez, a felvételhez reklámos munka hiányában egy Élet és Irodalomban megjelent novelláját küldte el. Fél évig ingyen dolgozott, közben teniszleckéket adott. Az ügynökségnél olyan közegbe került, ami azonnal magába szippantotta, itt ismerte meg a reklámszakmát, innen kerültek ki a barátai – köztük például Réczey Zoltán, aki azóta is a könyvborítóit tervezi –, és itt ismerkedett meg a feleségével is.
Az elmúlt huszonöt év során több ügynökségnél dolgozott, sokszor vezető pozícióban – a Lowe GGK-nál, a Mitónál és az Isobarnal is kreatívigazgató volt –, az utóbbi évtizedben pedig hazai és nemzetközi ügynökségek csapatait erősítette.
Tíz prózakötete jelent meg, legfrissebb a Sorsolják a kaszinótojást.
Viszonylag sűrűn jelennek meg könyveid, egy-két évente. Belső igényed az alkotás, vagy van ebben kiadói nyomás?
A kiadó természetesen biztat újabb és újabb könyvek írására, de a nagy tempót nem bírom tartani. Vannak produktívabb és kevésbé produktív időszakok. 2022-ben sok mindent csináltam, a regény mellett megírtam egy színdarabot is – ekkor még szabadúszó voltam.
Most viszont már nem vagy az, november óta ügynökségnél dolgozol újra. Milyen visszatérni?
Az elmúlt időszakban is dolgoztam reklámügynökségeknek, illetve saját ügyfeleknek, projektalapon, de már emberek közé vágytam, és jólesik az ügynökségi lét stabilitása is. Az írás magányos tevékenység.
Az írás és a szövegírás hogyan hat egymásra?
Két teljesen különálló dolog. Habár előfordult, hogy meg nem valósult reklámötletből színdarab lett: Szálinger Balázzsal közösen írtuk meg, Phil Collins a darab címe.
Milyen volt együtt írni?
Csomó jelenetet Messengeren raktunk össze.
Örkény Négykezes regénye jut eszembe erről, csak ők Szigligetre utaztak...
...és arról szólt, hogy hogy nem születik meg a regény.
De a ti színdarabotok megszületett.
Igen. A végén nem csak otthon egyedül, vagy valamilyen platformon keresztül írtunk: az utolsó csiszolásokhoz összeültünk.
Már több színdarabodat bemutatták. Izgatott a forma, vagy felkértek?
Mindig izgatott, de azt gondoltam, hogy túl nehéz. Úgy tartottam, hogy a prózaírás kellő gyakorlással elsajátítható, de drámát csak intézményi keretek között lehet megtanulni írni. Meg kell ismerni a szabályokat: mi működik színpadon, mi nem. Megtanítják. Egy színdarabnak sajátos struktúrája, matematikája, zenéje van. Miután már pár könyvem megjelent, megkeresett Dobák Lívia dramaturg, hogy szerinte a novelláim témafelvetései, a hang, amin a prózám megszólal, hiányzik a kortárs drámairodalomból, és hogy lenne-e kedvem színdarabot írni. Valószínűleg
erre az ösztönzésre vártam mindig: belevágtam. A Színházi Dramaturgok Céhe Nyílt Fórum nevű programjába kezdtem pályázni. Ma ez egy többfordulós fejlesztési folyamat, amely első lépéseként színházi szakemberekből – dramaturgokból, színészekből, rendezőkből – álló csoportok zúdítják rá a szerzőre a véleményüket a készülő darabbal kapcsolatban. Ezt egyes szerzők nehezen viselik, rám azonban nagyon jól hat.
Építőnek fogod fel a kritikájukat?
Igen, mindig meghallom azt a három-négy mondatot, ami segít továbblépni.
Visszatérve a kilencvenes évekhez, szerinted egy mai huszonéves reklámos hogy érezné magát, ha visszacsöppenne a harminc évvel ezelőtti ügynökségi világba?
Kikészülne a technológiai alulfejlettségtől, a mobiltelefon és számítógép nélküli élettől. Alig hinne a szemének, amikor a tender előtti éjszaka az ügyvezető habkartonra ragasztja fel a másnapi prezentáció storyboardkockáit. Türelmetlenül várakozna a nyomtató előtt, amiből csak egy darab van az épületben. A közösségi élet régen meghittebb és pezsgőbb volt – még az sem kizárt, hogy ez a változás is összefügg a technológiai fejlődéssel...
Részlet a regényből
A kapu előtt vár Mr. Ceng. Én fogom vezetni az autóját. „Külföldi üzletember angolul beszélő sofőrt keres.” Három másik hirdetést is bekarikáztam az Expresszben, piros filctollal, alig fogott, rá kellett nyomnom a hegyét, a harmadikat így már csak rózsaszínnel rajzoltam körbe. Felhívtam sorban a hirdetőket. Az éjjeliőri állás sajnos betelt, pedig azzal nagyon boldog lettem volna – ücsörögni egyedül az éjszaka csöndes nyugalmában, és gondolkodni a jövőmről, kitalálni, merre tovább, vagy akár elkezdeni tanulni a felvételire… amennyiben úgy döntök, hogy megpróbálom. A két területi képviselői poszt közül az egyiket szintén betöltötték, a másikról nem tudtam meg részleteket, mert nem vették fel a telefont, a készülék kapcsolás nélkül is megette az ötforintosomat. Mr. Cenggel kábé öt percet beszéltünk, én angolul, nagyjából ő is. A lényeget valahogy kikapartam félkínai-félangol szavai közül: Mr. Cengnek hívják, felvesz egy hónapos próbaidőre, hétfőn reggel kilencre értem jön.
Miközben be- és kigombolom a zakóm fakó fekete gombjait (nem egyértelmű, így jobb-e vagy úgy), Mr. Ceng angolszerű mondatait idézem vissza magamban, aztán félhangosan kimondom, utánozva az akcentusát. Kíváncsi vagyok, tudunk-e majd gördülékenyen kommunikálni. Eszembe jut egy vicc, azt hiszem, Apától hallottam.
Két ember beszélget: „Do you speak English?”, „Yes.”, „Alcohol? Cigarette?”, „Na, azért ennyire nem.”
A zakó érettségi óta egyszer volt rajtam, három évvel ezelőtt egy gimnáziumi osztálytársnőm esküvőjén. Az esküvőt 1990. január 1-jén tartották, azt mondták, életük nagy eseménye megérdemel egy eleve különleges napot, „új év, új élet”. (Én a szilveszteri buli meghosszabbításaként tekintettem a napra.) Azóta nem váltottam méretet, tartom a súlyomat, az arányaimat, szóval begombolva is ugyanúgy áll rajtam, mint az érettségin vagy az esküvőn. Sötétszürke, majdnem fekete a zakó, nadrágot is vettem hozzá az érettségire, rábeszélt az eladó, de a nadrágot csak egyszer húztam fel – a próbafülkében. Az érettségire és az esküvőre is fekete farmerban mentem. Jóllehet nem szeretnék zakós sofőr lenni, inkább pulóveres (nyáron inges), ma a nyitott szekrény előtt mélázva a zakó tűnt a legokosabb választásnak. Fontos, hogy Mr. Ceng első benyomása pozitív legyen, higgye, lássa, hogy megbízható, komoly ember vagyok. Ha ma elvarázsolom a zakómmal, holnaptól pulóverben vezetek. Ha kosztümös angol filmben szerepelnék, sofőregyenruhában dolgoznék: hosszú kabát, sapka vagy cilinder.
