Hockney neve a nagyközönség számára leginkább a kaliforniai medencék, a napfényben vibráló villák, a tiszta színek és a csendes, mégis feszültséggel teli portrék világával forrt össze. Az A Bigger Splash, a Portrait of an Artist (Pool with Two Figures) vagy a Mr and Mrs Clark and Percy nemcsak művészettörténeti referenciapontokká váltak, hanem a reklám, a divat, a design, a fotó és a vizuális kommunikáció közös nyelvének is részei lettek.

Hockney az 1960-as években, a Royal College of Art közegéből indulva lett a brit pop art egyik meghatározó alakja, de pályája sosem szűkült egyetlen korszakra vagy médiumra. Festett, rajzolt, készített grafikákat, fotókollázsokat, színpadképeket, később pedig az iPhone-t és az iPadet is természetes alkotóeszközként használta. A technológia nála nem látványos gesztus volt, hanem a „látás” új módja: annak bizonyítása, hogy a képalkotás története nem zárul le a vászonnál.

Életművének egyik különlegessége éppen ez a kettősség volt. Egyszerre kapcsolódott a klasszikus portréfestészethez, Picassóhoz, Matisse-hoz és a tájképfestészet hagyományához, miközben a lehető legtermészetesebben mozgott a popkultúra, a divat, a design és a képernyőalapú vizualitás világában. A Hockney-féle színkezelés, a medencék türkizkékje, a kaliforniai fény, a grafikus egyszerűség, a több nézőpontból építkező kompozíciók és a hétköznapi jelenetek teatralitása mára annyira beépült a vizuális kultúrába, hogy hatása gyakran akkor is érződik, amikor a nevét nem írják ki mellé. 

A Vogue nekrológja nemcsak a művész korszakait mutatja be, hanem ritkán látott archív képeket is felsorakoztat Hockney-ról.

Hockney x kreatívipar

A kreatívipar számára Hockney nem pusztán inspirációs forrás volt, hanem egyfajta munkamódszer, művészetfelfogás is. Azt mutatta meg, hogy a felismerhető vizuális világ nem feltétlenül egyenlő a manírral; hogy a derű, a szín, a közérthetőség és a formai kísérletezés nem zárják ki egymást; és hogy egy alkotó akkor is lehet radikális, ha közben széles közönség szereti.

Művei a reklám és a márkakommunikáció számára különösen vonzó mintát adtak: egyszerre voltak elegánsak, könnyen azonosíthatók, kulturálisan magas presztízsűek és vizuálisan azonnal dekódolhatók. Nem véletlen, hogy Hockney hatása a luxusdivattól az autómárkákon át az outdoor médiafelületekig, a szemüvegkampányoktól a digitális köztéri projektekig sokféle kreatívipari területen megjelent.

2018-ban a Portrait of an Artist (Pool with Two Figures) több mint 90 millió dollárért kelt el a Christie’s aukcióján, akkor rekordot döntve élő művész alkotásaként. De Hockney jelentőségét nem pusztán a műtárgypiac mérte vissza. Legalább ennyire fontos volt az a kulturális jelenlét, amely miatt művei generációk számára jelentettek belépőt a kortárs művészetbe: színes, érzéki, könnyen szerethető képek voltak, amelyek mögött nagyon pontos gondolkodás állt a látásról, a perspektíváról, az időről és az emberi kapcsolatok ábrázolhatóságáról.

Legutóbbi nagy párizsi retrospektívje, a Fondation Louis Vuittonban rendezett David Hockney 25 több száz művön keresztül mutatta be, milyen következetesen tágította saját vizuális nyelvét az 1950-es évektől egészen a 2020-as évekig. A kiállítás anyaga is jelezte: Hockney nem nosztalgikus modern klasszikusként, hanem folyamatosan dolgozó, a képek jövője iránt is kíváncsi alkotóként maradt jelen a művészeti és kreatív szcénában.

Hockney halálával nemcsak a brit képzőművészet egyik legismertebb alakja távozott, hanem az a művész is, akinek képei különös módon egyszerre lettek múzeumi ikonok, reklámipari referenciák, divatinspirációk és a digitális képalkotás korai, felszabadító példái.

Borítókép: Stephane de Sakutin / AFP