Felnőttként vizsgáltattad ki magad, vagyis ekkor kaptad meg az autizmus spektrumzavar és az ADHD diagnózist. Mikor érezted azt először, hogy más vagy, mint a többiek?

Öt és fél éves koromra alakulhatott ki bennem egyfajta reflexió, mert ekkoriban kezdtem el azt érezni, hogy más vagyok. De hogy atipikus lennék, arra csak a harmincas éveim elején gondoltam. Először a szenzoros integrációs zavar kapcsán keveredtem mindenféle tematikus Facebook-csoportokba, aztán olvastam az autizmusról és az ADHD-ról is. Mivel nagyon jó vagyok abban, hogy a különböző információkat egybegyúrjam, hamar gyanússá kezdett válni, hogy érintett lehetek, ezért elkezdtem utánajárni a magyar diagnosztikának. A végrehajtási funkciózavar miatt én elsősorban ADHD-ra gyanakodtam, és be is jelentkeztem a SOTE ADHD Ambulanciájának várólistájára, de végül egy szekszárdi magándiagnosztikai cégnél vizsgáltak ki néhány hónap alatt, és megkaptam az autizmus spektrumzavar és az ADHD diagnózisát.

Mit éreztél akkor, amikor megmondták a diagnózist?

Azt, hogy yessss!!! De mivel egy nagyon hosszú neurotipikusoknak szánt önismereti út végén kaptam meg ezt a diagnózist, meg is kellett emésztenem. Ki kellett találnom, hogy mit lehet erről mondani. Ha ugyanis azt mondom, hogy autista vagyok, akkor az rá a válasz, hogy az az esőember, és te nem is vagy olyan – ezzel pedig vége van a beszélgetésnek. Egy idő után a férjemet és a főnökömet is arra készítettem fel, hogy én erről nyilvánosan akarok majd beszélni, és végül a csapatomnak év elején elmondtam a diagnózist, majd április 2-án, az autizmus világnapján a LinkedInre is kitettem, hogy autista vagyok.

Milyen visszajelzéseket kaptál?

A csapatom az ADHD-t értette, de az autizmust nem. Nekem nagyon erős a verbalitásom, és ezzel jól el lehet lenni a világban, hiszen aki beszél, arra hallgatnak. Gyerekkoromban is hosszú bővített mondatokban, választékosan beszéltem, ezért azt gondolták, hogy egy cserfes kislánynak ilyen szókinccsel semmi baja nem lehet.
Nyolcosztályos gimnáziumba jártam, és az elején az anyukám szorongás miatt elvitt a nevelési tanácsadóba, de ott is csak azt tanácsolták, hogy nem kell annyira szorongani. Tehát nem derült ki, hogy miért érzem magam aliennek, aki sosem tudja, hogy mi és miért történik körülötte. Úgy szoktam elmagyarázni az autizmusomat, hogy én a neurotipikus társadalomban az expat vagyok, aki egy másik kultúrából érkezett, és meg kell tanulnia a szokásokat. Ha te elköltöznél Dubajba, ugyanúgy meg kellene tanulnod az ottani szokásokat ahhoz, hogy boldogulni tudj. De te tudod, hogy nem Dubajban születtél, és ezért nem érzed problémának, hogy más vagy ott, mint a többség, én viszont egy neurotipikus társadalomba születtem bele, és sokáig így is kezeltek.

Sőt, ahogy említetted, a terápiák során is neurotipikusként kezeltek.

Igen. Én éreztem, hogy valami „nem oké” velem, ezért sokat jártam önismereti foglalkozásokra: két és fél évet pszichodrámára, három évet egyéni terápiába, utána elvégeztem egy coach képzést, ami ugyancsak visszahat az önreflexióra, és megint egyéni terápiára kezdtem járni. Egy idő után mondtam a terapeutámnak, hogy nekem ez gyanús, mert még mindig rossz kedvem van, és ősszel az őszre, télen a téli sötétségre, tavasszal a tavaszi fáradtságra fogjuk az állapotomat, de én érzem, hogy itt valami más van. Direkt nem depressziót mondok, mert az állapotomra más volt a jellemző: nehéz elkezdeni és megcsinálni a dolgaimat, ettől szorongok és rossz kedvem lesz tőle, vagyis inkább csak túlélem az életemet. Ez a felismerés összeért a facebookos kutatásaimmal, ami alapján rájöttem, hogy végrehajtási funkciózavarom lehet.

Vezetői pozícióban vagy, ami azt feltételezi, hogy végül megcsinálod a dolgaidat, és még jól is sikerül. Tehát maga a munkafolyamat nehéz számodra?

Igen, és mivel jók az eredményeim, soha senkiben nem merült fel, hogy ADHD-s lehetek. Ma már, a diagnózis után azt is tudom, hogy egyfajta maximalizmus áll az egész mögött: mivel máshogy működik a munkamemóriám, ezért én elfelejtem, hogy aznap csináltam valamit. Hiába kezdtem el és fejeztem be három dolgot, ami azt feltételezné, hogy ügyes vagyok, ha nincs meg bennem az a visszacsatolás, hogy én ezt megcsináltam. Ezért aztán jön az újabb teperés, hogy akkor gyerünk, csináljunk végre valamit.

Azt fontos megjegyezni, hogy az atipikusok egy része nagyon jól megtanulja kompenzálni a hiányosságait, kialakítja a megküzdési stratégiáit, és ezért fordulhat elő olyan, mint nálad is, hogy még egy pszichoterápia során sem merül fel az érintettség.

Van egy jó sztorim arról a terapeutáról, akihez a diagnózis előtt jártam. Mondtam neki, hogy semmilyen hobbit nem viszek végig, hogy sok mindenbe belekezdek, de semmiben nem leszek professzionális. Mondta, hogy semmi baj nincs ezzel, ő is pont így csinálja. Aztán arról beszélgettünk, hogy nagyon nehezen tartok privát, jó minőségű kapcsolatokat a házasságomon és egy-két barátnőmön kívül, miközben más emberek más szociális mintával működnek. Azt mondta, hogy az ő életére is ugyanez a jellemző. Mikor mondtam neki, hogy ADHD-felmérésre megyek, biztatott, támogató és nyitott volt. Amikor visszavittem a diagnózisomat és a hosszú vizsgálati eredményt, akkor csak annyit mondott, hogy a saját életében üzenetértékűnek tartja a velem történteket, mert végül is neki is van egy autista bátyja… Most olyan szakemberhez járok, akinek a neurodiverzitás a szakterülete, és bár nagyon szerettem a korábbi terapeutámat, sokkal jobb olyanhoz járni, aki másképp érti azt, amiről beszélek. Engem a neurotipikusoknak szánt terápiák során megpróbáltak egy halom
olyan dologból is kigyógyítani, ami én vagyok. És pont ez zavart benne, hogy alapvetően jóban voltam magammal, de a világhoz képest mégsem éreztem magam jó helyen. A diagnózis abban segített, hogy ez így teljesen rendben van, nincs miből „meggyógyulni”.

A környezetemben is tapasztaltam, hogy a diagnózissal helyre kerülnek a dolgok, kiderül, hogy nem vagy rosszabb, mint a többiek, csak éppen más.

Tudod, van a Borsószem királykisasszony mese, amiben a szereplőnek egyértelműen szenzoros feldolgozási zavara van, hiszen sok rétegen át is érzi a borsószemet. A mese
narratívája szerint ő a kényes, aki nem tud így aludni, de én meg azt kérdezem: miért baj, ha zavarja a borsószem? Miért nem veheti ki az ágyból, ha kényelmesen szeretne
aludni? Én is ismerem a saját szenzoros, rugalmatlan dolgaimat, és azokkal nem megyek szembe. Ma már tudom, hogy nekem nem kell borsószemen aludni csak azért, mert mások észre sem veszik a borsószemet az ágyukban.

Mondtad, hogy a kollégáid elsőre nem értették az autizmus diagnózisodat. De ennek inkább az információhiány volt az oka, nem?

Igen, az ADHD-nál az arcuk se rezdült, de az autizmusról más fogalmaik voltak – ugyanúgy, ahogy a legtöbb embernek. Proaktív vagyok, dinamikus, már négy éve ismertek belőlem valamit, és ez nem passzolt össze azzal a homályos képpel, ami az autizmusról élt bennük. Ők a világ legjobb csapata, és nem tudom, hogy mit tettem volna, ha nem ilyenek, hogy akkor is felvállalom-e. De mivel egy biztonságos, elfogadó környezetben dolgozom, nem is volt bennem kérdés, hogy én szeretnék majd erről beszélni.

Milyen erősségeid és hátrányaid származnak az neurodiverzitásból?

Az autizmusomból származik a mintaalkotás képessége, hogy az információkat algoritmizálni, szintetizálni tudom. A marketingben erre nagy szükség van, hiszen a vállalat legkülönbözőbb infóit – erőforrás, stratégia, insight – összerakom, és kijön belőle valami, ami marketing szempontból hasznos. Az ADHD-nak pedig a felhangoltsága visz előbbre. Amiben a leginkább látszik, hogy más vagyok, mint az átlag, és ez a hiányosságom, az a szociális interakciók olvasása. Nekem nagyon kell figyelnem a másikra, hogy eszembe jusson az, hogy más embernek más struktúra van a fejében, mint nekem, hogy őt más zavarja jobban vagy kevésbé, mint engem. Már akkor tudtam, hogy ebben rossz vagyok, amikor még nem autizmusnak neveztem, hanem Metykó Zsófinak. Például a legtöbben azért járnak pszichodrámára, hogy önmagukról megtudjanak valamit, ezzel szemben én azért is jártam, hogy megismerjek mintákat, hogy bizonyos helyzetekben milyen érzelmi reakciót
adnak az emberek.

Ugyanakkor amiatt, hogy sokkal tudatosabban figyeled az embereket és reakcióikat, lehet, hogy pontosabb képet kapsz, mint akik felületesen vesznek részt a szociális helyzetekben.

Elképzelhető, de az autizmusban megvan ugyanaz a logika, mint az ADHD-ban: az ADHD-nál sosem tudom, hogy mit felejtettem el, az autizmusban meg sose tudom, hogy mit nem vettem észre. Nem vagyok magabiztos, attól tartok, hogy ugyan sok dolgot dekódolok, de lehet, hogy a legfontosabbat meg mégsem, és akkor egy teljesen más mozit láttam. Ha ülünk egy meetingen és leveszem valaki testbeszédéből, hogy frusztrált, akkor máshogy mentalizálok: nem jövök rá, hogy ez az állapot a megbeszélés témájához kapcsolódik, vagy csak idegességében nem figyel ránk, mert épp rossz hírt kapott. Ezekben a helyzetekben én nem zsigerből szólítom meg a másikat, hanem rendelkezem panelekkel, amiket jókor tudok használni.

Ezekre a diagnózis utáni egy évben kezdtél el tudatosan rátanulni, vagy már korábban?

Sokkal hamarabb elkezdtem a paneleket használni, mert már régóta él bennem az érzés, hogy olyan vagyok, mintha eljátszanék egy szerepet. Tehát nem az a trigger, hogy belőlem egy helyzet valamit szociálisan kivált, hanem az, hogy az adott helyzetet szeretném megoldani. Ehhez pedig tudom, hogy milyen hangot kell használni. A fenti példánál maradva, ha látom a meetingen a frusztrált kollégát, akkor
azt kérdezem meg tőle, hogy ennyire rosszat mondtam? És akkor ki tudom belőle szedni a zavartsága okát. 

Sokat olvastam arról, hogy a kreatívszakmákban jóval több az atipikus. Miután felvállaltad az állapotodat, kerestek meg mások a hasonlóságukkal?

Sokkal többen vállalják fel négyszemközt, hogy vagy maguk, vagy a családtagjuk érintett. Mivel körülbelül mindenkinek van köze atipikus emberhez, felmerül a kérdés,
hogy miért állítjuk, hogy nincs itt semmi látnivaló, mindenki átlagos? Arról nem is beszélve, hogy az atipikus nők abszolút aluldiagnosztizáltak.

Miért tartod szívügyednek, hogy széles körben beszélj az állapotodról és a neurodiverzitásról? Mi a célod vele?

Az egyik, hogy az emberek megtudják, hogy az autista az nem egyenlő az esőemberrel. Azt is akarom, hogy tudják, én szeretek autista lenni, és ettől még nem vagyok fogyatékos, hiába ez egyelőre a társadalmi megítélés. Az átlagtársadalom totálisan figyelmen kívül hagyja, hogy százfélék vagyunk, százféle igénnyel, és hogy sokkal jobban járnánk, ha egyszerűen csak azt néznénk, hogy kinek mire van szüksége. Egy kerekesszékes miért ne lehetne okosabb, mint egy nem kerekesszékes? Neki más problémái vannak, mint egy nem kerekesszékesnek, nehezebben közlekedik, de miért lenne ettől kevesebb? Ha valakit az állapota miatt
évtizedeken át szegregálsz, akkor annak valóban más lehetőségei lesznek, pedig ennek nem így kellene lennie. Egyébként meg a marketingben mást se keresel, csak
a különlegeset. Ezért se bírom, hogy a társadalom egy csoportját – ami az átlagostól eltér és emiatt különleges – leválasztjuk és szegregáljuk. A marketingben keressük,
hogy miben térjünk el, a társadalom meg azt akarja, hogy csak el ne térjünk az átlagostól. Az ADHD-s hírességekről sokat hallani, az autisták pedig rendszerint az üzleti életben, vagy az IT területén jelennek meg, itt van Elon Musk, Steve Jobs példája. De ha valaki neurodiverz, és nő létére az üzleti értékteremtésben ér el
sikereket, arról semmit sem hallani. Meg akarom mutatni azoknak, akik kétségbe esnek a gyerekük autizmusdiagnózisa miatt, hogy a készségekre támaszkodva igenis lehet sikereket elérni. 

METYKÓ ZSÓFIA

Telekommunikációs marketingszakember, karrierje legnagyobb részét a Yettel Magyarországnál töltötte. Idén áprilistól a lakossági otthoni és szórakoztató szolgáltatások szegmensét, azt megelőzően pedig a mobil szegmenst vezette, most októberben szülési szabadságra ment. Egyik legizgalmasabb szakmai kihívásának a mobil infrastruktúrával rendelkező vállalat otthoni szolgáltatásainak bevezetésében és formálásában való részvételét tartja.
Új családtagjukat férjével és első osztályos kisfiukkal várják, a szabadidejét is a legszívesebben velük tölti. Kikapcsolódásként futni szeret, és mint sok kisgyerekes szülő, férjével a kisfiuknak igyekeznek minél többet megmutatni a világból.
Ha lehetősége nyílik rá, szívesen beszél autizmusáról és ADHD-járól, rendíthetetlenül
hisz a sokféleségben rejlő erőben. Vezetőként és önkéntesként is azért dolgozik, hogy
minél több ember tudjon erőt meríteni önmaga különlegességéből, annak akár van köze definiált fogyatékossághoz, akár nincs.