Mi változott az elmúlt évtizedekben a cirkusz világában?
Ez egy olyan kérdés, amit mi is állandóan elemzünk, ez a legtöbb beszélgetésünk témája cirkuszon belül is. Hiszen egyszerre „semmi” és szinte minden is. Egyfelől egy szaltót ugyanúgy meg kell ugrani, ahogy évtizedekkel ezelőtt, ott nincs csalás, nincs ámítás, vagy meg tudod ugrani, vagy sem. És ez igaz a most divatos trükkök és kunsztok jelentős részére: nincs új a nap alatt, ahogy mondani szokták. Másfelől pedig a cirkusz az a művészeti ág, amelynek folyamatosan meg kell újulnia, hogy ha azt akarja a cirkusz üzemeltetője, hogy újra és újra telt ház legyen, ehhez pedig nyitottnak kell lenni mindenféle impulzusra. Harmadrészt pedig – és ez szerintem, szerintünk a legfontosabb –: amikor egy ember fogja magát és gyerekeivel, unokáival, szerelmével, családjával együtt elmegy a cirkuszba, akkor ott cirkuszt akar látni. Egy olyan élményt akar kapni, amit csak a cirkusz tud adni, a porondon látott csodáktól és emberfeletti teljesítményektől kezdve a popcornig és a vattacukorig. Ez az élmény pedig ugyanaz, amit ő is átélt gyerekként, amikor a szülei elvitték cirkuszba, és meg merem kockáztatni, az ő szüleik is nagyon hasonlót éltek át.
Sokszor szerepel egymás mellett a tradíció és innováció, de a cirkusz világára és művészetére ez különösen igaz. Sok esetben szülőről gyermekre hagyományozódik át a tudás, és ha ez már nem elég – és ezt látjuk, érezzük, hogy mindig új, több, látványosabb, satöbbi kell –, akkor ott van egy csomó minden, amit körítésként oda lehet építeni egy-egy artistaprodukció köré.
Gyors felsorolással: megjelent a művészi koreográfia, a művészi rekvizit- és kosztümtervezés, a hang-, fény-, videó-, lézer-, piro-, hologramtechnika rohamos fejlődésével már mindent meg tudsz valósítani, ami a fantáziád és a pénztárcád közös halmazában ott van. Egy-egy artistaprodukció most már önmagában is kis összművészeti csúcsteljesítmény, sokszor saját zeneszerzővel, felkért sztárkoreográfussal és -rendezővel, mindenre kitérő technikai raiderrel és utasításokkal. És amikor készül egy műsor vagy darab, akkor vagy egy-egy ilyen kis világot engedsz egész estésre és hatalmas méretűre növekedni, lásd például az újcirkuszi darabokat, vagy a Cirque du Soleil stadion méretű gigashow-it... Vagy ezeket a sokszor egymástól is nagyon különböző kisvilágokat „legózod” egymás mellé, megtalálva a közös pontokat, szabadon asszociálva, egy mindet harmonikusan integráló egész estés műsorba, ahogy legtöbbször mi is csináljuk.
Technikai téren mennyivel lett látványosabb mindez?
Ég és föld a különbség. Ahogy a könnyűzenei koncertek vagy a mindenféle fesztiválok evolúciójában is. Elképesztően látványos jelenetképeket tudsz összerakni, ma már szinte tényleg bármit, millió egymást erősítő hatást. Mi leginkább fénnyel játszunk: lámpákkal, stroboszkóppal, majdnem 80 négyzetméternyi LED-fallal, a közönség fölött átrepülő három dimenziós LED-gömbbel, az egész manézst átszínező 30 ezer lumenes kupolaprojektorokkal... Más meg, például a német Circus Roncalli elképesztő hologram technikával: náluk életnagyságú hologram elefántok mászkálnak föl-alá a porondon.
De! És ez egy nagyon nagy de! Vagyis inkább kettő. Az egyik az, hogy nem szabad elfelejteni az élő és jelen lévő művészek karizmáját, sőt: ki kell emelni. Ugyanúgy az artistaprodukciók esetében, mint például az élő zene esetében: technika ide vagy oda, egy Paganinit élőben játszó virtuóz hegedűművészt egy szál reflektorral kiemelni katartikus hatású tud lenni. A másik pedig az, hogy ha mindez nem azt szolgálja, hogy a cirkusz még inkább cirkusz legyen, akkor ez fényjáték, parasztvakítás, fényfestés, vizuális orgia, de nem cirkusz! És még kevésbé cirkuszművészet. Hiszen az artista nem élő biodíszlet a többi nem-élő biodíszlet mellett, között, alatt vagy fölött, hanem itt mindig az artistának kell a középpontban lennie, és ha mindez nem azt szolgálja, hogy ő még inkább hangsúlyt, jelenlétet, hatást, katarzispontokat kapjon, akkor bármilyen látványos is mindez, mehet a levesbe. Így jöhet egy minden technikai eszközt és flincflancot bevető jelenet után egy meztelen jelenet – a Peter Brook szerinti üres tér cirkuszi adaptálásában –: amelyben ott áll valaki és csak ő és a tudása van ott, és mindez adott esetben sokkal erősebb, lélekbe markolóbb.
Az állatokkal való bánásmód miként alakult át?
Érzékeny téma, és nagyon át van politizálva. A hagyományos, klasszikus, tradicionális cirkusz állatok nélkül elképzelhetetlen, a definíciója is az, hogy cirkusz = akrobaták + állatidomárok + bohócok + zsonglőrök. Hogy mit jelentenek az állatszámok és ezek hiánya egy cirkusz esetében, erre a talán a legjobb példa az amerikai Ringling Bros. and Barnum & Bailey Circus – amit szinte mindenki ismer nálunk is A legnagyobb showman című, Hugh Jackman főszereplésével készült filmből – 2017-es bezárása. A PETA (People for the Ethical Treatment of Animals) és más állatvédő aktivisták nyomására ez a cirkusz 146 év működés után kivette műsorából az állatszámokat, a jegyeladás pedig azonnal visszaesett 70-80%-kal.
Bizonyos szempontból ez egy nagyon aktív csatamező, de ha kivesszük az érzelmi töltetet, akkor is egyre szigorúbbak a vonatkozó szabályok, törvények, ellenőrzések – nagyon helyesen. Az igazság nyilván a két szélsőség között van: azoknak a cirkuszoknak, ahol állatok is dolgoznak, ez a jövőjük: megtalálni az új válaszokat és ezzel nemcsak tovább menni, hanem példát is mutatni.
A mi válaszunk erre – amivel nagyon nem vagyunk egyedül –, hogy áthelyeztük a fókuszt. A „mi történik a porondon?”-ről áthelyeztük a hangsúlyokat a „hogyan történik?”-re. Az az állatidomár, aki generációk óta együtt él az állataival, együtt kelnek, fekszenek, lélegeznek, dolgoznak, ott nagyon szoros az állat-ember kapcsolat. Szeretetteljes, baráti, kollegiális. Egy ilyen idomár vagy tréner pedig példakép: mi is azt mutatjuk meg, aki simogatással, jutalmakkal, szeretettel dolgozik együtt az állataival. Nevezzük őket „suttogóknak”, hiszen ostor helyett suttogásokkal, érintésekkel és jutalmazással treníroznak, dolgoznak, lépnek fel. Ez pedig jó minta lehet annak a több százezer gyereknek és felnőttnek, akik minden évben eljönnek hozzánk. Így is lehet bánni az állatokkal, tanuljatok a cirkuszosoktól, legyenek ők a pozitív példaképek, az élet sok területén, de akkor is, amikor egy kiskutyát vagy aranyhörcsögöt fogad be egy család. Türelem, szeretet, láthatatlan kapcsolat, kölcsönös és szoros figyelem – ennek a mintáit üzenjük az előadásaink állatos számaival is, és ezt hangsúlyozzuk, hogy rendszeresen tartunk a nálunk fellépő idomárok és állataik részvételével, Petró Eszter etológus és a cirkuszunk állatvédelmi referense vezetésével interaktív foglalkozásokat iskolásoknak.
Hogyan lehet a mostani közönségigényeket lekövetni a kommunikációban?
A szokásos ATL, BTL és TTL marketing mixelésén túl van egy nagyon ősi és egy általunk kísérletezett „technikánk”. Az egyik a szájhagyomány: ha jó a műsor, ha jó cirkuszt csinálunk, akkor annak híre szájról szájra terjed, megállíthatatlanul. Nálunk szabad fotózni és videózni a műsor alatt, és aki jól érzi magát és elragadja a műsorunk, ezt meg is osztja a saját közösségimédia-csatornáin. Ez pedig exponenciálisan növeli egy-egy premier után a ránk irányuló figyelmet, és aztán meg is telik a majdnem ezernégyszáz fős nézőtér hetente hétszer, heteken, hónapokon keresztül.
Erre jön rá az a tapasztalat, amit a mostani XYZ generációk a Pókember képregényekből és filmekből ismertek meg: „a nagy erő nagy felelősséggel jár”. Ennek lehetőségeit keresi Fekete Péter igazgató és számos darabunk rendezője is közel egy évtizede, és erről beszélgetünk a legtöbbet: milyen pluszt tudunk adni a cirkusszal a közönségünknek – nem kevés emberről beszélünk, majdnem félmillió nézőről évente. Az orosz-ukrán háború kitörése után mi orosz és ukrán művészekkel közösen hoztuk létre a RAIN című darabunkat, ami egy két és félórás ima volt a békéért, az egyik betétdalának videóját mind a két anyaországba hazaküldték, és osztották tovább és tovább és tovább...
De itt van például a mostani Csillagok, égbeli tűk című műsorunk is, amellyel azt fogalmazzuk meg – dalokban, koreográfiákban, jelenetekben, artistaprodukciókkal, illetve rendhagyói iskolai órákkal és tanári segédanyagokkal –, hogy ismerjük meg egymás kultúráját, vallását, hagyományait, emberségét, fogadjuk el a másikat, éljünk egymással békében és vigyázzunk erre a csodálatos bolygóra. Ez pedig olyan üzenet, amely a technikailag, művészileg és cirkuszilag nagyon magas szintű és színvonalú elődadásunk plusz rétege, jelentése: és ha nálunk nem csak szórakozol, hanem picikét figyelsz is, és magaddal viszed az élmény mellett érzést és gondolatot is, akkor talán egy csöppet jobbet hely lesz a világ is... Szerintünk ez a cirkusz felelőssége most, a 21. században, és ez a mindenfajta kommunikációnk fő motívuma is.
Pál Dániel Levente a cirkusz változásairól Nagy Kreatív Kultnapunk délutáni műsorsávjában is mesélni fog. Részletes program és jegyek itt: https://kreativ.hu/esemeny/nagy-kreativ-kultnap-3-0
Fotók: Urbán Ádám (Fővárosi Nagycirkusz)
