Érdemes volt-e egyáltalán megütközni Mohácsnál? Valóban áruló volt-e Szapolyai? A közhiedelemben élő Mátyás-kori virágkor után a Jagelló-kor valóban a széthúzásról, a korrupcióról és a morális hanyatlásról szólt-e, ami végül a bukáshoz vezetett? Vagy a magyar sereg az óriási túlerővel szemben, tisztes helytállással küzdött, és szó sem volt morális hanyatlásról vagy a magyar nemesség alkalmatlanságáról? Mikor jelentek meg a csatával kapcsolatban az olykor egymásnak homlokegyenest ellentmondó értelmezések?

Az igazság az, hogy Mohácsról már a kezdetektől fogva egy széttartó irodalmi emlékezet jött létre. Az íróknak nem pusztán a krónikás megörökítés volt a célja, hanem a vereség okainak magyarázata is. Ráadásul ez nem is magyar földön kezdődött: az első humanista történetíró, Johannes Cuspinianus, Habsburg Ferdinánd udvarában vetette fel, hogy ennek a csatának nem kellett volna így végződnie. Bár a törökök többen voltak, így a vereség még elfogadható is lenne, de a király halála egyértelműen a magyar urak felelőssége. Itt jelenik meg először az a vád, hogy nem volt ott mindenki a csatában, például az új király, Szapolyai János is hiányzott. 

Erre válaszként született nagyon hamar, 1527-ben vagy 1528-ban Brodarics István latinul íródott műve, az Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról. Az ő válasza az volt, hogy az ott lévőket nem terheli felelősség, hiszen áldozatvállalásukkal mutatták meg jó szándékukat. A király haláláért sem a katonák vagy az előkelők felelősek, hanem Isten kiszámíthatatlan akarata. Brodarics így áttolja a felelősséget: nem a magyarok vagy a Nyugat a hibás, egyszerűen túl sokan voltak a törökök, és Isten nem akarta a győzelmünket.

Mit jelent az pontosan, hogy sokan voltak? Úgy tudom, a török sereg 80–100 ezer fős volt, míg a magyar sereg 20–25 ezer főt számlált. Ez helytálló?

Igen, helytálló. A keresztény sereget – amely nemcsak magyarokból, hanem több ezer cseh, morva, sziléziai és lengyel katonából állt – ma 25–28 ezer főre tesszük. Az oszmán oldalon a harcoló alakulatok száma a legújabb kutatások szerint 80–81 ezer körül volt. Ráadásul ez egy rendkívül erős, a kor legmodernebb eszközeivel felszerelt, aktív harci tapasztalattal rendelkező hadsereg volt: a janicsárok, szpáhik és a szultáni testőrség felkészültsége olyan mértékben múlta fölül a magyarokét, hogy még a seregek azonos létszáma esetén sem valószínű, hogy a magyarok nyertek volna. Tehát nem pusztán a létszám, hanem a harcerő is bőven a törökök győzelmét predesztinálta.

Hogyan alakult a magyarok helyzete a csatát követően?

Két királyt is megkoronáztak: Szapolyai Jánost és Habsburg Ferdinándot. A mohácsi interpretáció attól függött, hogy a történetíró melyik párthoz tartozott. A Ferdinánd-pártiak Szapolyait árulónak bélyegezték, aki szerintük lepaktált a törökkel. A Szapolyai-oldal viszont a Habsburg segítségnyújtás elmaradására helyezte a hangsúlyt.

Úgy tudom, a Szapolyai-féle diskurzusban az is felmerült, hogy a Habsburgoknak kifejezetten jól jött a magyar ellenállás megsemmisülése, mert így könnyebben megszerezhették a trónt. Ez megállja a helyét?

Mindkét fél azzal vádolta a másikat, hogy a magyar és a cseh trón megürülésére játszott, vagyis Lajos halálát kívánta. Később ez a vád finomodott. A pápaság részéről a 16. század végén például az merült fel, hogy mind a Habsburgok, mind a szultán felelősek, mert háborút hoztak a Kárpát-medencébe a békés eszközök helyett. Nagyon izgalmas Szapolyai János híveinek a korai történelemmagyarázata, ami úgy szólt, hogy Isten azért óvta meg Szapolyait, hogy legyen királya az országnak ezekben a vészterhes időkben. 

Később melyik narratíva vált dominánssá a magyar történetírásban?

Az alapvető recepciót a latin nyelvű irodalom határozta meg. Az erdélyi történetírók Báthory István idején a Szapolyai-féle vonalat vitték tovább, de a magyar történetírásban végül a Habsburg-párti narratíva vált uralkodóvá, különösen Istvánffy Miklós 17. század eleji (1622-ben megjelenő) nagy szintézisének köszönhetően. Istvánffy ugyan használta Brodaricsot, de Habsburg nézőpontból írt, és hangsúlyozta Szapolyai felelősségét. 

Érdekes, hogy a 17. században nem volt egységes Mohács-diskurzus a Kárpát-medencében, holott ekkor már a magyar nyelvű irodalmi munkákban is felbukkan. Bizonyos erdélyi krónikák meg sem említik a csatát, mivel onnan nem érkezett sereg és nem voltak áldozatok, így ott nem alakult ki különösebb emlékezete. 

Ezzel szemben a Magyar Királyság Habsburgok fennhatóság alatt álló területén a nemesség véráldozatának narratívája is megerősödött. Liszti László Magyar Márs avagy Mohách mezején történt veszedelemnek emlékezete című művében például azt írja, hogy a nemesség a vérével adózott a kiváltságaiért, és betöltötte hivatását, így nem érheti őket kritika. Ugyanekkor azonban Zrínyi Miklós a nemesség restségét, széthúzását és katonai járatlanságát hangsúlyozza, ami tovább árnyalja a képet.

Emellett volt egy egyházi szál is. A 17. század elején Magyari István református szemszögből azzal magyarázta Mohácsot, hogy a magyarok „pápisták” maradtak és üldözték a reformációt, meg is égettek közülük eretnekként többet, ezért sújtott le Isten haragja a bűneiért a magyarokra. Pázmány Péter katolikus válasza szerint pedig éppen a protestáns tanok elterjedése hozta el az isteni büntetést, és a megoldás a katolikus hithez való visszatérés. 

Tehát a 16-17. században létezett dinasztikus, rendi és felekezeti magyarázat is. Ennek a végére a 17. század végi felszabadító háborúk tettek pontot. 1687-ben, a nagyharsányi győzelem után Lotaringiai Károlyék tudatosan kezdték el használni a „második mohácsi csata” kifejezést. Bár a két helyszín között 20 kilométer távolság van, szükségük volt erre az ellentételezésre: az elsőt elvesztettük, a másodikat megnyertük, így megtörtént az elégtétel. Ezután évtizedekig szinte alig volt emlékezete Mohácsnak az irodalomban.

Mikor került ismét középpontba a mohácsi csata a magyar emlékezetben?

Az 1780-as években indult el ismét egy változás. Eszterházy László pécsi püspök a „második mohácsi csata” 1787-es centenáriumi évfordulójára monumentális festményeket rendelt Dorfmeister Istvántól, amelyek az első és második mohácsi csatát, valamint II. Lajos portréját ábrázolták. Ekkor kezdődtek a rendszeres egyházi megemlékezések Mohácson, amihez később, 1816-ban egy csatatéri kápolna is épült. Megjelent egy lokális, egyházi emlékezet, amely a hősiességre és az áldozatra fókuszált. Emellett megszülettek azok a Habsburg-párti értelmezések is, amelyek szerint a vereség oka a magyar elit alkalmatlansága és széthúzása volt, de a Habsburgok trónra lépése elhozta az egységet, a békét és egy új aranykort.

Ha jól tudom, a trauma-típusú interpretációk csak a 19. század elejéről származnak, és váltak a későbbi magyar nemzeti identitás fontos részévé. Ez azonban nem illeszkedett a Habsburg narratívába.

Így van, a Habsburg narratíva éppen ellenkezőleg hatott. Ők azt mondták, hogy Mohácsnak nincsenek hosszú távú negatív hatásai, hiszen a dinasztia elhozta a fejlődést. Szerintük Mohácsnak „nincs hosszúra nyúlt árnyéka”. A katolikus oldal is ezt erősítette: Mária Terézia például hazahozatta a dalmáciai Dubrovnikból (akkor még Raguza) a Szent Jobbot, mondván, hogy bár a csata után eltűnt, most visszatért, és a szentek újra megvédik az országot. 

II. József korában azonban továbbra is létezett egy kettős értelmezés, ám már rendiség és központi hatalom kérdése állt a középpontban: egyesek a nemesi széthúzást, mások éppen a túl erős uralkodói hatalmat – mint a nemesi ellenállás szükségszerű kiváltóját – okolták a vereségért. 

A „magyar sorstragédia” képét valójában Kölcsey Ferenc formálta meg 1817-ben, a „Rákóczi hajh, Bercsényi hajh!” kezdetű versében. Ő kapcsolta össze Mohácsot a későbbi elbukott szabadságharcokkal, azt sugallva, hogy ott minden kisiklott. Később persze írt arról is, hogy tanulni kell a múltból és előre kell nézni. Kisfaludy Károly „nemzeti nagylétünk nagy temetője” kifejezése is fontos tételmondattá vált ebben az önsorsrontó kánonban. Wesselényi Miklós pedig az 1830-as években kapcsolta össze Mohácsot az 1514-es Dózsa-féle parasztháborúval, mondván, hogy a parasztság megnyomorítása és lefegyverzése miatt maradt el a győzelem már akkor is. Ez a gondolat a reformkor jobbágyfelszabadítási vitáiban vált jelentőssé, például Eötvös József műveiben. 1849 után, a szabadságharc bukása után az emigrációban állt össze véglegesen ez a kánon. Párhuzamot vontak a két esemény között: például, ahogy szerintük Szapolyai áruló volt Mohácsnál, úgy Görgei Világosnál; ahogy akkor sem segített a Nyugat, úgy 1849-ben sem; és hogy a széthúzás mindkét esetben bukáshoz vezetett.

Hogyan kapcsolódik össze később ez a „magyar sorstragédia” narratíva a trianoni békeszerződéssel?

1920-ban, Trianon kapcsán már készen állt a magyarázat: azért történt ez velünk, mert ugyanez történt Világosnál és Mohácsnál is. 1929-től már az érettségi tételek között is szerepelt Mohács és Trianon kapcsolata. A történelemszemlélet ekkortól valódi áldozatnarratívává, vésztörténetté vált. A dualizmus idején sokan a kiegyezést is tragédiaként élték meg, és a függetlenségpárti tudósok Habsburg-ellenes tankönyveket írtak. Ebben a képben Mátyás lett az erős, „igazi magyar” király, akihez képest a Jagellók gyengék, a Habsburgok pedig idegenek voltak. 

Szekfű Gyula pedig a Három nemzedék és ami utána következik című történeti műve már egy elfajzott elitről írt, amelynek Trianont köszönhetjük. A bűnbakkeresés során Tomori Pált is felelőssé tették katonai tapasztalatlansága és/vagy a harci kedve miatt, míg II. Lajost Mátyás ellentéteként, léha és alkalmatlan uralkodóként ábrázolták. 1920 után pedig megjelent a francia- és a Fugger-szál, 1945 után pedig a „népnyúzó főpapokat” is besározták. 

Trianont követően kezdték híresztelni, hogy lám-lám nemcsak Trianon idején volt jelen a francia befolyás, hanem már 1526-ban, a mohácsi csata idején is: a franciák és a nemzetközi pénzügyi elit vagy „háttérhatalom”, a Fugger család pénzelték a török hadjáratot. Egyébként a Fugger névből származik a magyar „fukar” szó is.

A korabeli elképzelések szerint a Fuggerek pénzügyileg próbálták szorongatni a Magyar Királyságot, különösen azután, hogy a magyar király visszavette tőlük a bányászat jogát. Sőt, egyes narratívák szerint ezért finanszírozták a török hadjáratokat.

Ez a gondolatmenet szórványosan már a dualizmus korában is megjelent, majd az 1920-as években különösen megerősödött. Illeszkedett ahhoz a Trianon kapcsán kialakult „tőrdöfés-elmélethez”, amely szerint Magyarország bukását nem belső okok, hanem egy nemzetközi pénzügyi elit és annak feltételezett szövetségesei idézték elő. Ahogy itt a Fuggereket már majdnem zsidóvá lehetett tenni – annak ellenére, hogy katolikus augsburgi bankár családról volt szó –, úgy eszerint valójában minket a nemzetközi globális pénzügyi elit buktatott meg, meg az ő kitartottjaik, a szabadkőművesek és a zsidók.

Az 1950-es és 60-as években az osztályharcos gondolkodás uralta a közbeszédet, és kanonizálódott a sötét Mohács-kép a tankönyvekben és a történelmi regényekben. Hiányzott a külső nézőpont: az, hogy Európában mi volt a helyzet. Az elmúlt 10 év kutatásai mutattak rá, hogy a Magyar Királyság erőforrásai egyszerűen kevésnek bizonyultak az oszmán világbirodalommal szemben. Reális esély a győzelemre nem volt.

Röviden visszatérve magára a csatára, említetted, hogy Tomorit is vádolták a felkészületlenség és az elhamarkodott megütközés miatt. Milyen más lehetősége lett volna? Felteszem, ha sikerült is volna a gyors török lovasság elől rendezetten visszavonulnia, nagyon hamar, de maximum egy-két éven belül, úgyis hasonló helyzet állt volna elő. 

Én is hasonlóan látom. Nem a magyar hadvezetés döntötte el, hogy augusztus 29-én csata lesz, hanem az oszmán sereg, mert odaértek. Nem volt hova visszavonulni: nem voltak olyan megerősített helyek, mint korábban Nándorfehérvár – 1526-ban Buda sem volt az –, így nem volt lehetőség olyan helyre visszavonulni, amelyet védve kifáraszthatták volna az ellenséget. Tehát fizikailag sem volt lehetséges a visszavonulás egy ilyen közeli, hatalmas hadsereg elől anélkül, hogy szét ne zilálódjanak.

Ráadásul a magyar király esküje az egész ország védelméről szólt, így a visszavonulás lehetetlensége a Magyar Királyság önképéből is fakadt. Érdemes itt felidézni, hogy a királykoronázásnak volt egy jelképes aktusa: az új uralkodó lóra ült, majd Székesfehérvár határában kilovagolt a Királydombra, és kardjával a négy égtáj felé suhint, ezzel is jelezve, hogy az ország határait, bárhonnan is jön az ellenség, megvédi.

Az ország különböző részein élő nemeseket tehát nem vigasztalta volna, ha a király csak egy-egy távoli területet véd meg. A baranyai, tolnai vagy szerémségi nemes számára nem sokat ért volna, ha például Trencsént vagy Győrt megvédi az uralkodó. A király attól volt „magyar király”, hogy az egész ország biztonságáért felelősséget vállalt. 

Ennek fényében jobban érthető, hogy amikor fölmerült a haditanácsban, hogy esetleg vissza kéne vonulni, maga a katonaság mondja, hogy ez esetben fel fog lázadni, és akkor először azokkal számol le, akik ezt javasolják, utána pedig azokkal, akik esetleg békét szeretnének a törökökkel kötni, bármilyen feltételek között. Tehát, bár elméleti lehetősége természetesen van a csata elodázásának, a kitérésnek, a visszavonulásnak, de 1526-ban ezek nem reális opciók.

Milyen új narratívák jelentek meg az 500. évfordulóhoz közeledve? 

Úgy érzem, paradigmaváltás közepén vagyunk. Például sokkal pozitívabb kép alakult ki a mohácsi csatát megelőző időszakról és a Jagelló-korról. Rengeteg szakirodalom és eredménykutatás született az elmúlt 10 évben ezzel kapcsolatban. 

Mátyás utolsó 10 éve után – aki finoman szólva is ámokfutásba kezdett több területen – szinte újra kellett szervezni a közigazgatást. Valójában II. Ulászló alatt születtek meg ismét a mindennapi élet törvényes keretei; ő volt a késő középkor legnagyobb kodifikátora, különösen az uralkodása első felében. Utána elhatalmasodik rajta a betegsége, többszöri agyvérzést követően nem jött teljesen rendbe, ám haláláig irányította az országot.

II. Lajostól pedig nagyon nehéz bármit is számonkérni, mert 1516-ban 10 éves, és amikor ténylegesen uralkodni kezd, 1521-ben még csak 15. Egyébként épp az elmúlt hónapokban jelent meg egy nagy kiadás II. Lajos ezen időszakban született királyi okleveleiből. Ebből pedig az derül ki, hogy 1521 és 1526 között rendkívül aktív diplomáciát folytatott: tisztában volt a veszéllyel, az elegendő anyagi források hiányával, azzal, hogy mennyi katonát kell szereznie, ehhez pedig európai szövetségi rendszert kell összeszerveznie – tehát folyamatosan készült a háborúra. Készülnek arra, hogy ’21 után bármikor jöhet az ország ellen egy szultáni hadjárat, és bár folyamatosan gondolkodnak azon, hogy hogyan kellene, lehetne békét kötni, azért a végén mindig oda lyukadnak ki, hogy fel kell vállalni a háborút az oszmánokkal szemben, és bízni abban, hogy európai segítséggel sikeresen meg tudjuk vívni.

Fontos újdonság a mozgósítás feltárása is. Sokáig ugyanis az a vád érte a magyar felet, hogy sokan nem vonultak Lajos zászlaja alá, és azért ilyen kicsi a hadsereg. Ma viszont ott tartunk, hogy a korabeli Európában nem nagyon volt nagyobb hadsereg a Lajosénál. Nincsen a Habsburgoknak és nincsen a franciáknak sem. Pár év múlva már lesz, nagyobb is, 1532-ben Bécs alatt V. Károlynak, de 1526-ban még nem volt. 

Úgy látjuk, hogy aki katonáskodásra volt kötelezve, az részt is vett a hadjáratban. A sereg, amikor fölmérte az erőviszonyokat, megadhatta volna magát. Mondhatta volna: „Á, köszönöm, én nem akarom magam lemészároltatni, behódolunk.” Ez a sereg azonban felvállalta a csatát, és pont az előtte való napokban megírt végrendeletek száma mutatja, hogy tudta, mire számíthat. Tehát a zömük tisztában volt az erőviszonyokkal, és azzal, hogy ebből nagyon nehezen lesz győzelem. Ennek ellenére nem szivárogtak el a táborból, hanem beleálltak, és harcoltak becsülettel, ahogy tudtak.

Ma már tudjuk azt is, hogy a délután, 16 óra körül kezdődő csata nem másfél óráig tartott, ahogy Brodarics írta, hanem négy-öt órán át, és még bőven a sötétedés beállta után is zajlott. Csak Brodarics István jóval előbb távozott a csatatérről, ezért neki ez az idő volt meg. Mindez mutatja, hogy mennyire kíméletlen küzdelem volt, ahol a törökök is komoly veszteségeket szenvedtek. A magyar sereg viszont egészen brutálisat, hiszen a mai kutatások szerint a magyar seregnek körülbelül a fele, 13-14 ezer ember meghalt ebben a négy-öt órás csatában.

A szultáni sereg szeptemberben eljutott Budáig, de nem szállták meg tartósan az országot. Mi történt a túlélő magyar katonákkal, volt újabb ellenállás?

Az oszmán forrásokból tudjuk, hogy a török seregnek is komoly veszteségeik voltak. Például Batthyány Ferenc vezette jobb szárny az elején szétverte a ruméliaiakat. Szulejmán számára azonban ez a hadjárat budai hadjárat volt, szeptember 12-én meg is érkeztek Budára. 1526-ban azonban még kivonultak a fővárosból, csak a Szerémséget tartották meg stratégiai okokból, biztosítva, hogy a középső országrészbe ellenállás nélkül vissza tudjanak térni, majd Budát csak 1541-ben szállják meg tartósan. 

Persze azért volt ellenállás Mohács után is, például a Gerecsében, Pusztamaróton, ahol a menekülők nem adják meg magukat, szekérvárba zárkózva harcolnak, és ahol a korabeli leírások szerint majdnem akkora csata zajlik létszámában, mint Mohácsnál. Itt játszódik Dobozi Mihály története is, amelyet Madarász Viktor az 1860-as években festett meg. A történet szerint Dobozi Mihály a feleségével együtt menekül lóháton, de az állat nem bírja el kettejüket. Az asszony ezért azt kéri a férjétől, hogy ölje meg őt, hogy a férfi megmenekülhessen. Dobozi végül teljesíti a kérését, majd szembefordul az üldöző törökökkel, és harc közben elesik.

Az országban tehát működtek a túlélési ösztönök: kevesebb mint két és fél hónappal Lajos augusztus 29-ei halála után, november 11-én már meg is koronázzák Szapolyai Jánost. Ez nagyon gyorsnak tekinthető, főleg úgy, hogy nincsen kéznél egy trónörökös, akit két nap alatt elő lehetne rángatni. Sőt, nemhogy egy király lesz, de Habsburg Ferdinánd személyében egy éven belül lesz mindjárt még egy, ami mutatja a túlélő nemesség megosztottságát a „hogyan továbbot” illetően.

A magyar nemesek egy jelentős része annyira gyűlölte a Habsburgokat, hogy ha választani lehetett volna, a korabeli – valószínűleg túlzó – beszámolók szerint inkább a turbánt választják. Szapolyai János számukra kapóra jött, mert az ország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb főúri családjából származott. A család hatalmát erősítette az is, hogy édesanyja, Tescheni Hedvig révén a sziléziai Piast-dinasztia, azaz egy hercegi család tagja volt. Ez a rokonság emelte a Szapolyai család rangját is, és hozzájárult ahhoz, hogy János királyként is komoly legitimitással léphessen fel. Szapolyaitól azt várták, hogy Mátyás uralmát hozza vissza, védje meg a határokat, de a mohácsi vérveszteség után már nem tudott komoly sereget kiállítani, 6-7000 főnél többet nem tudott összeszedni. 

Ezek szerint a mohácsi csatában tisztes helytállás történt, és utána is gyorsan reagált a magyar nemesség, ami egész más megvilágításba helyezi a történteket.

Igen. Nemcsak a győzelmet, hanem a teljesítményt is értékelni kell. Épp a minap a norvég fociválogatottal kapcsolatban vetette föl valaki, hogy a norvégok úgy ünnepelték őket, mintha megnyerték volna nem csak ezt, hanem az előző három vb-t is. De látni kell, hogy ők nem a győzelmet, hanem a teljesítményt értékelték. És hát ismerve minden körülményt, az ellenfelet, a bírót, ez így is hatalmas teljesítmény.

Úgy gondolom, hogy most a mohácsi csata 500. évfordulója kapcsán nekünk is odáig kellene eljutnunk, hogy ebben minden erőfeszítés dacára ennyi volt benne. A hadjárat megszervezése, a részvétel, a halálig tartó küzdelem elvitathatatlan. Az emlékezetnek is előre kellene lépnie: a jelenkori kudarcaink nem magyarázhatóak Moháccsal, ahogy Világos, Trianon és 56 sem következett Mohácsból. A Mohácsi csatát a helyén kellene kezelni: Mohács egy súlyos vereség volt, de hosszú távon mi jöttünk ki belőle jobban, hiszen itt maradtunk, túléltük, és az ország területi integritása is helyreállt. Nem szabadna ebből egy „sikertelen magyar sors” mítoszt kreálni: ha valami nem sikerül a jelenben, az nem azért történik, mert Mohácstól kezdve mindig mindenben sikertelenek lettünk volna.

Úgy vélem tehát, hogy sokat kell még beszélni Mohácsról, hogy a helyiértékén tudjuk kezelni: valóban súlyos vereség volt, de nem a totális megsemmisülés.

Ez nem az a magyarázat, hogy minden birodalmat túléltünk – a mongolt, a törököt, a Habsburgot, a nácit, a szovjetet –, és mégis itt maradtunk?

Ilyet Ottlik fogalmazott meg először a 400. évforduló kapcsán. Persze, a Magyar Királyság területe csorbult, de a déli területekről egy percig nem mondtak le a pozsonyi országgyűlés nemesei a 16-17. században. Én még nála is optimistább vagyok.

Végső soron az, hogy itt maradtunk, megmaradtunk, és az államiságunk egy percre sem szűnt meg, nagyon komoly teljesítmény. Tőlünk délebbre az államok 3-4 évszázadra eltűntek, nálunk viszont az intézményhálózat végig, a háborúk alatt is fennmaradt. Szerintem minderre büszkék lehetünk, és ezt érdemes hangsúlyozni az 500. évforduló kapcsán is. 

Nyitókép: II. Lajos haditanácsa a csatát megelőzően (részlet) (Fotó: Szilas from Török miniatúrák by Géza Fehér, Corvina 1978, Budapest, Közkincs / Wikimedia)