Három hónapos kisfia miatt is úgy érzi, kicsit megváltozott gondolkodása, de legalábbis most jut ideje szintetizálni az elmúlt évek tapasztalatait. Távozásáról, korábbi pályafutásáról és a jövőbeli elképzeléseiről faggattuk.
Miért és hogyan érett meg benned a távozás gondolata?
Én igazából hosszabb időre terveztem. Amikor megérkeztem, legalább három karácsonyi kampányt ígértem a csapatomnak (ez egy jó időmérték számomra és szerintem nagyjából ennyi idő után fásul bele az ember, ha képtelen megújulni, de alapvetően mindig meggyőzhető vagyok, hogy húzzak rá még párat, ahogy visz minket előre a lendület) – ezt aztán távozáskor számon is kérték rajtam…
Alapvetően azt éreztem, hogy egy idő után nem tudok hozzátenni a pozícióhoz, nem tudok motivált lenni, és motiváltan vezetni, ami egyenes út, hogy cinikussá váljunk, az pedig mindenkinek rossz. Rossz a szervezetnek, a saját szervezetemnek, nagyon rossz az eredmények szempontjából is, és ez engem feszélyez.
Bárhol is dolgozom, azt szoktam kérni a csapatomtól, hogy maradjunk éhesek, főleg, ha egy nagy márka kommunikációs csapatában vagyunk, mert minden nehézsége ellenére ez egy privilegizált dolog. Ugyanakkor, ha a belső motiváció bármilyen okból megdöccen, akkor hiteltelenné válok saját magam számára, és ha egy kommunikációs ember pusztán végrehajtóvá válik, az nem fog elég értéket teremteni, mert nem lesz elég izgalmas, csak sablonos és megunt, a kiszámítható dolgokat fogja készíteni.
Szerencsés vagyok: nem annyira hagyományos a karrierutam, soha nem azt ambicionáltam, hogy nagyvállalatnál dolgozzak, de így alakult, és én ezt nagyon megszerettem. Talán még mindig egy kicsit hippi vagyok a szervezetben, miközben tudok corporate fejjel is gondolkodni. Ebben az az érdekes, hogy miként tudod ezt a szemléletmódot és energiákat bent tartani egy komoly szabályok szerint működő szervezetben. Én ezt tartom komoly értékemnek és ehhez próbálok kihívásokat passzintani.
Most, hogy apává váltam, minden, amit korábban olvastam, amiről pszichológusokkal beszélgettem, ami máshonnan szintetizált insightként jelent meg, valódi tudássá kezd válni. Nagyon jó volt erre megérni és megtapasztalni, és nagyon hálás vagyok a körülményeknek, amiért nem félállásban foglalkozhatok a gyerekemmel.
Hogyan gondolkozol a jövődről?
Szeretnék hatással lenni. Az a tudás, amit eddig felhalmoztam, leginkább arról szól, hogy hogyan tudunk egy kicsit másképpen gondolkodni, és az ötleteket magasabb szintre emelni, meg egyáltalán, hogyan tudunk ötleteket kihozni magunkból. Ezt képes vagyok bármilyen szervezeten belül vagy azt kívülről támogatva működhetni.
Nincs most előttem határozott terv. Eddig is nagyon szerencsés voltam a karrierem különböző állomásain, mert a lehetőségek megtaláltak. Ez most egy kicsit megállás és feldolgozás is számomra, mert eddig viszonylag megszakításmentes volt az utam idáig. Nagyon jó lehetőségnek tekintem most ezt, mert van egy kis időm gondolkodni, de mindenképpen ebben a szakmában, főleg a márkaépítésben képzelem el továbbra is magam.
Nagyon motiválnak, ám valahogy eddig elkerültek a regionális munkák. Szerintem egy kommunikációs szakembernek alaposan ismernie kell a kultúrát, amiben él, annak rengeteg aspektusát, szimbólumrendszerét, mondakörét, és emiatt talán nehezebb a regionálist sikerre vinni. Engem viszont nagyon motiválna, hogy más kultúrákat, társadalmakat és azok dilemmáit megismerjem. Ezen régóta gondolkodom, de most jutottam el arra a pontra, hogy ezt magabiztosabban és felelősebben vállalnám.
Nem a pozíció a fontos, és abból ráadásul kevés is van, ez az elmúlt hetek beszélgetéseiből is kiderült. Nehéz egy ilyen kiugrás után visszaszállni az óriáskerékbe, tehát idő kell egy ilyen váltásra, és persze kérdés, hogy mi az én szintem – de számomra semmiképpen sem az, hogy ha „tekintetes urat” játszhatok valamilyen szervezetben.
Az egyik LinkedIn-posztodban a bátorságot nevezted meg követendő iránynak. Ez azt is jelentheti, hogy esetleg szívesen beszállnál társadalmi célú kampányokba vagy társadalomjobbító törekvésekbe?
Ezek engem is nagyon foglalkoztatnak, és a fiam miatt már szenvedéllyel fel is tudom venni ezt a szerepet. A bátorságot viszont a morális ambíció felől fognám meg, amit szerintem nem szabad csupán a TCR felől nézni, bele kell venni napi tevékenységünkbe.
Én abszolút keresném azt, hogy hogyan tud ez a tudás és a büdzsé, amivel rendelkezünk, az emberek, akikkel együtt dolgozunk emelkedettebb lenni, és ez nem feltétlenül jelenti a charity-t. Tudjuk, hogy a márkák pénzből élnek, és ezt a pénzt a társadalomtól szerzik. De amit előállítunk - legyen az termék, szolgáltatás vagy kommunikáció – hogyan tud emelni a hétköznapjainkon? Konferenciákon sokszor beszélünk arról, hogy mi a hasznossága annak, amit egy szervezet előállít szolgáltatásban, termékben mit old meg, és a kommunikációban mire ad választ? Itt visszaköszön az ambíció arról, hogy mit akar egy kommunikációs ember csinálni? Ha megkapja a briefjét, akkor van-e vajon víziója vagy inkább csak pipálgatja a kötelező köröket és elemeket, amiket a bannerre kell tennie. És nyilván rá kell írni a bannerre mindent, de nem biztos, hogy innen kell kiindulni. Sokkal fontosabb, hogy van-e olyan ambíciója, amivel mondjuk emelne a hazai vizuális kultúrán, vagy célja-e, hogy a reklámblokkban szórakoztató dolog szerepeljen? Emelni lehet a reklámok reprezentációján is, mert elég sekélyes, hogy kik szerepelnek reklámokban, tehát nagyon sok mindenen keresztül lehet hatni. A bátorság pedig sokszor azért hiányzik, mert hajlamosak vagyunk a legkisebb ellenállás felé menni, hogy megkönnyítsük a saját életünket. Én is próbáltam ettől eltérni, és ez persze konfliktusokkal járt, ami nem kellemes, de ha valakinek van egy határozott ambíciója, akkor a konfliktusokba is szenvedélyesebben lehet beleállni. Talán naiv gondolat, de hiszek abban, hogy ezt a szenvedélyt másnak is átadhatjuk és ezzel magunkkal vihetjük az egész szervezetet is.
Nekem a bátorság onnan jön, hogy a mindennapi tevékenységünkben miként tudjuk a társadalmat – vagy annak valamilyen aspektusát – úgy szolgálni, hogy ettől emelkedettebb, jobban szórakoztatott, okosabb, bölcsebb legyen és magabiztosabbá váljon, hogy többet érjen és így végül többet is költsön. Ilyen egyszerű az egyenlet. És ez nem arról szól, hogy a márkák hirtelen csapjanak fel jószolgálati nagykövetnek, sokkal inkább arról, hogy tevékenységükkel, társadalmi nyomukkal, a fizetett média megjelenésekkel hassanak vissza a közegre, amiben élnek.
Hosszú pályafutásod során volt korábban olyan love projekted, amire még a mai napig nagyon szívesen emlékszel vissza?
Rengeteg ilyen volt, az egyik legfontosabbnak azt tartom, amikor a Telekomnál elkezdtük feliratozni a reklámfilmeket. Ezt én kezdeményeztem – aztán a Yettelnél is meghonosítottam – , és szerencsére egyre többen követik ezt a példát. Magyarországon van közel százezer siket vagy halláskárosult ember, és bár számukra nyilván nem a reklámok a legfontosabb dolgok, de nem kellene kizárni őket. Ráadásul a felirat erősíti az üzenetátvitelt a hallók számára is. Tudom, hogy ez apróság, de jó példa arra, hogy a reprezentációra miként lehet odafigyelni és hogy lesz mindenki számára hasznos, sikeres.
Azt is nagyon szerettem, amikor a Telekomnál az idősekkel foglalkoztunk célhozottan, például amikor elindítottuk a Senior Gamer Klubot. Elvittük az idősek otthonába a digitalizációt, pontosabban az online gaminget, és még külön ligát is indítottunk az Uniomédiával közösen.
Szakmailag érdekes volt – és még bátornak is mondanám – a Marsra Magyar Univerzum, mert a büdzséből és a lehetőségekből teljesen más akartunk csinálni. És valahol nagyon érdekes, hogy ez a szórakoztató a megszokottól teljesen más aspektusból működő, de márkát és terméket is menedzselő platform egyelőre nem vált példává. Én viszont nagyon büszke vagyok, hogy ezt így végig tudtuk csinálni és ebben természetesen hatalmas szerepe volt Szabó Béla bátorságának is.
Azokra a projektekre is szívesen emlékszem vissza, amikor egy kiválasztott szegmensnek vagy platformon létre tudunk hozni valamit, ami ott egy valódi problémára adott releváns válasz. Ott van például a Yettel új közösségi média iránya,- ami már engem is szerencsére túlélt – itt arról beszélgettünk, hogy mennyire fals a világ reprezentációja a közösségi médiában és mennyire belehajszol mindenkit egy idealizált valóságba. És a Yettel Instagram platformja most már konzisztensen arról beszél, hogy miként őrizzük meg mentális egészségünket a digitális világban, amire egy szerethető karaktert is létrehoztak.
Ha most kellene megnevezned álomprojektet, mi lenne az? Van már ilyen a fejedben?
Igazából nincs, mert bármiért tudok lelkesedni, de a kreativitás akkor a legerősebb, amikor valami szűk (büdzsé, idő, kapacitás, stb.) – ha bármit megtehetünk, akkor már nehezebben jönnek az ötletek. Nagyon foglalkoztat az accessibility, a hozzáférhetőség, ami egy EU-s irányelv a fizikai és a digitális téren, de iszonytatóan le vagyunk maradva ezzel Magyarországon, és inkább „workaround”-okkal próbáljuk meg megoldani. De miért ne lehetne valami nagyszerű vagy hasznos dolgot létrehozni a fogyatékkal küzdő embertársainknak, hogy hozzáférhessenek a teljességhez? Akárhogy is nézzük, mindazok megszólítása, akik jelenleg ki vannak szorulva üzletekből vagy weboldalakról, új piacot jelent, amivel nem foglalkozunk eleget – de én ebbe nagyon szívesen beleállnék.
És nyilván mindenkinek nagy álma nemzetközi reklámversenyen nyerni, de ezzel kapcsolatban óvatosságra intenék. Nem onnan kell nézni a briefet, hogy akkor ezzel lehet Cannes-ban egy oroszlánunk, ugyanakkor meg kell figyelni, hogy az ottani nyertes társadalmi célú projektek milyen mechanizmusok alapján működnek – és persze miért sikeresek azok, amelyek nem scamként kapnak díjat. Fontos lenne, hogy legalábbi ezek alapján felállítsuk saját nívónkat.
Én pedig nyitottan keresem a lehetőségeket, hogy tudunk valami hosszútávút alkotni a ránk bízott márkák érdekében, a társadalomért amiben élünk.
Borítókép: Freepik
