Milyen témák foglalkoztatnak jövőkutatóként, és milyen friss projektekben veszel részt?

Rab Árpád: Alapvetően három terület tölti ki a munkámat. Egyrészt tanítok, a BME Információs Társadalom Kutatóintézetében kezdtem, ahol kutató és igazgató is voltam, majd a Corvinus Egyetemen folytattam, jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Információs Társadalom Kutatóintézetében dolgozom egy kiváló csapattal. Emellett üzleti tanácsadással foglalkozom, különböző digitális transzformációs projekteket vezetek immár húsz éve, nemzetközi és hazai színtéren egyaránt. Harmadrészt az UNESCO-val működöm együtt, ahol fejlődő országokban úgynevezett „social innovation” projektekben dolgozunk: a cél, hogy a technológiát az emberek életének javítására használjuk. Az egyetemi tanszékünk sikeres pályázattal idén nemzetközi UNESCO tanszék lett, erre nagyon büszkék vagyunk. Ez a három tevékenység szorosan összefügg: az elméleti kutatást erősítik a piaci tapasztalatok, az oktatás pedig profitál abból, amit a gyakorlatban tanulok, mindkettő nyertesei pedig a hallgatók. Mostanában leginkább a mesterséges intelligencia (AI), azon belül is a generatív AI társadalmi hatásai és a humanoid robotok fejlesztése izgatnak.

Kezdjük ez utóbbival! Mit értesz pontosan humanoid robot alatt, és miben más ez, mint egy hagyományos AI-rendszer?

A humanoid robot alatt olyan gépet értek, amelynek van teste, arca, gesztusai, és így képes közvetlenebb emberi interakcióra. 

A különbség az, hogy ezekben nem pusztán szoftver fut, hanem összetett érzékelőkön keresztül figyelik a felhasználót, és testbeszéddel kísérik a kommunikációt. Például látják az érzelmeit: ha valaki sír, nevet vagy épp dühös, a robot ennek megfelelően reagálhat. Ez óriási előny egy hagyományos chatbothoz képest, amely mindig csak megerősít és dicsér, a szövegalapú kommunikáció helyett egy komplexebb, többdimenziós interakció jön létre. Mi egy olyan rendszert szeretnénk építeni, amely valóban kommunikál, nem csak reagál, és odafigyel. Együttműködik, és a helyhez kötöttség korlátaitól megszabadulva extra funkciókat kap. Ez különösen a felnőttoktatásban és az egészségügyben lehet értékes, kiemelkedően az élhető időslét területén.

Sokakban felmerül a kérdés: miért van szükség humanoid testre? Nem lenne elég egy szoftver, mondjuk egy telefonon, amelynek kamerája szintén érzékeli az érzelmeket?

Persze, az is sokat segíthet. Például, ha egy látássérült ember kezébe adok egy telefont, a generatív mesterséges intelligencia képes elmondani neki, hogy „figyelj, most jön egy kereszteződés, és kutyák jönnek, ne akadj bele a pórázokba”. Így nem érzi magát egyedül, nem csak vészjelzéseket kap, mikor állj, mikor indulj, hanem leírást a környező világról. A nyelvi modellek önmagukban nem érdekesek, az az izgalmas, hogy mi alapján, kinek, mikor és mit mond. Egy humanoid robot testtel a passzív szereplőből aktív segítőt tudok varázsolni, hiszen teste van, nem csak beszél, de meg is tesz dolgokat. A térben való jelenlét növeli a helyzet kontextus értékét, egy telefon kamerája ezt nem képes megoldani, maximum összekapcsolódva egy okosotthon-rendszerrel – ami szintén létező irány.

Önmagában az, hogy az AI válaszol kérdésekre, már évek óta lázban tart minket a chatbotok használatán keresztül. Azonban a jövő alkalmazásai funkcionálisak lesznek, amelyekhez a test jelenléte nagyon fontos. Gondolj bele: ki akarna két órán keresztül a telefon kamerájába beszélni személyes dolgokról, az őt leginkább érdeklő kérdésekről úgy, hogy közben csak verbális visszajelzést kap? Hasonló itt a különbség, mint amikor távoktatásban a tanár csak egy beszélő fej volt a laptopon; a hagyományos oktatásban mennyivel többet kapunk ehhez képest. Egy robot, amely feléd fordul, belenéz a szemedbe, gesztikulál, sokkal természetesebb kommunikációt tesz lehetővé. Ráadásul társadalmi és etikai szinten is fontos: ha látjuk, hogy egy géppel beszélünk, kevésbé tévesztjük össze az embert a technológiával. Az igazi cél nem az, hogy helyettesítsük az emberi kapcsolatokat, hanem hogy segítsük azokat. Például egy idősotthonban egy humanoid robot képes lehet enyhíteni a magányt, de a végső cél az, hogy az idősek önbizalmat nyerjenek, és más emberekkel is könnyebben beszélgessenek.

Hogyan lesz képes egy robot kiegészíteni a tanárok vagy ápolók munkáját? Vagy netán pótolni is tudja majd őket?

Nem akarunk tanárokat pótolni, bár vélhetően a jövőben is óriási hiány lesz belőlük. A cél inkább az, hogy legyen egy etikus, türelmes, mindig elérhető beszélgetőtárs, aki képes személyre szabottan tanítani vagy segíteni. Az idősgondozás után itt egy másik példa: mondjuk, egy méhész angolul tanulhat úgy, hogy a saját szakmájáról beszélget a robottal. Ez sokkal hatékonyabb, mintha tankönyvi példákat biflázna. 

Ha egy fejlett országban a 40 felettiek aktívan tanulnak új képességeket, az két számjegyű GDP növekedést okoz. Ha nem teszik, ugyanakkora vagy nagyobb csökkenést. 

A tudásunk növekedése nem csak a munkaerőpiacon, de szellemi, társadalmi lényünknek is elképesztően hasznos. De hangsúlyozom: nagyon kell ügyelni arra, hogy ne hozzunk létre függőséget. Egy jó szolgáltatás általában függőséget okoz, az üzlet célja a minél gyakrabban, minél hosszabban való használat. De mi azt szeretnénk, hogy a robot heti néhány órában legyen hasznos társ, ne váltson ki kényszeres használatot. Csak akkor álljon rendelkezésre, amikor kell, de akkor mindig.

Mindemellett azt is érdemes megemlíteni, hogy a humanoid robotok fejlesztésében sokan üzletileg is nagyon nagy lehetőséget látnak, például Németországban, ahol azt remélik, hogy az autógyártásból kieső kapacitásokat csatornázhatják be ide. A következő tíz év üzleti előrejelzései ezen a piacon mutatják a legnagyobb mértékű növekedést.

Az egészségügyről is említetted, hogy kiemelt kutatási területed. Hogyan képzeled el a mesterséges intelligencia szerepét ezen a területen?

Hatalmas lehetőségek rejlenek itt, például egy orvosi konzultáció után az AI automatikusan készíthetne részletes jegyzetet. Az orvos diktál, a rendszer pedig már az ajtón kilépve két levelet küldene a betegnek: az egyik latinul tartalmazná a hivatalos diagnózist, a másik hétköznapi nyelven, személyre szabva adna tanácsokat. Ez óriási segítség lenne mind az orvosnak, mind a betegnek. Ugyanígy a gyógyszerezésnél: a jelenlegi gyakorlatban sokan kapnak túl sok vagy túl kevés gyógyszert. Az AI képes lenne figyelembe venni a nemet, a kort, a testsúlyt, az életmódot, és így személyre szabott terápiát javasolna. Magyarországon évente több tízezer ember életét lehetne így megmenteni. Az új kutatási eredmények behozatala a mindennapi munkába egy szakorvos számára azt jelentené, hogy havi 35 napot kellene olvasnia, ami lehetetlen. Egy gépi segítő a megfelelő pillanatban előkészíti ezeket. A rutinszerű feladatok terhét leveszi az orvos válláról, a kezelés folyamatában növeli a hatékonyságot és a minőséget.

Ez már önmagában forradalmi lenne. Tehát nem csupán a diagnosztikában, de az adminisztratív terhek csökkentésében látod az AI fő szerepét.

Igen, és ez óriási könnyebbséget jelentene. Jelenleg az orvosok idejük túlságosan nagy részét töltik adminisztrációval. Ha ezt a mesterséges intelligencia át tudná venni, az orvosok ismét a betegekkel foglalkozhatnának. Képzelj el egy rendelőt, ahol az orvos valóban a beteg szemébe néz, beszélget vele, miközben a háttérben a rendszer minden adatot rögzít és rendszerez. Ez visszaadná a gyógyítás emberi oldalát, ami mára sok helyen elveszett.

Eközben olyan orvosi innovációk előtt állunk, amelyekt csodaként fogunk megélni, amiről álmodoztunk ezer éve. Tényleg lesznek olyan gyógyszerek, amelyekkel eddig gyógyíthatatlannak hitt betegségeket kezelhetünk, vagy akár végleg eltüntethetünk a Földről. Aztán persze kialakulnak majd újabbak. A mesterséges intelligencia igazi forradalma az egészségügyi kutatásokban zajlik, és néhány éven belül a saját bőrünkön fogjuk érezni.

A társadalmi hatásokra visszatérve: hogyan látod, milyen változásokat hoz a mesterséges intelligencia a mindennapjainkban, különösen a munka világában?

Az egyik legfontosabb változás, hogy a mesterséges intelligencia egyfajta tükröt tartott elénk. Korábban azt hittük, hogy a fizikai munkák válnak kiválthatóvá, és a szellemi munkák biztonságban vannak. Most kiderült, hogy éppen fordítva: a takarítás nehezebben algoritmizálható, mint egy esszé megírása (bár a robotok majd ott is változásokat fognak hozni). Ez komoly kérdéseket vet fel: mi számít kreativitásnak, mi a valódi érték egy munka során. Rövidtávon sok lehetőséget ad, de sokak munkáját feleslegessé is teszi: a fordítók például hirtelen szinte a világ összes nyelvén képesek dolgozni, közben pedig sokkal kevesebb fordítóra lesz szükség. 

Ma egy fordítónak azt mondom: „Nézd, az AI-jal lefordíttatom 3000 forintért, te meg 800 ezerért akarod megcsinálni, nekem ez nem éri meg.” Persze ő azt válaszolja, hogy „jó, de az én munkám jobb lesz”. Mondom, „biztos vagyok benne, hogy száz oldalon lesz 15 olyan fordulat, amit te jobban fordítasz, de a kérdés: az olvasóim észreveszik-e ezt”? Döntéseket hozunk. Mi magunk vesszük el egymás munkáját, ez az igazság. Hasonlóan a nagyáruházakban, ahol mindenki elintézi a saját vásárlásának pénztári munkáját, így elosztva a munkát sok szereplő között, nem érzi tehernek, de elveszi ezt a munkát attól, aki eddig végezte.

A kreatíviparban szintén ez a helyzet. A legnagyobb lehetőségének látom a mesterséges intelligencia terjedését, de értem, hogy miért a kreatívipar érzi a legnagyobb veszélyt. Ha más fogja megválaszolni a kérdéseit, ha informatikusok algoritmusai fogják megmondani, hogy mi a kreativitás, akkor a kreatívipar leértékelődik. Az, hogy mi a kreativitás, az egyéniség, a művészet, több ezer éves, állandóan izgalmas kérdések. Fontos, hogy ne az informatika, hanem az iparág adjon válaszokat önmaga alapkérdéseire. 

A lényeg, hogy az AI hosszú távon új egyenlőtlenségeket szül: aki birtokolja és jól használja a technológiát, óriási előnyre tesz szert.

Ez sokak számára aggasztó, ugyanakkor korábban arról beszéltél, hogy a mesterséges intelligencia demokratizáló hatású is lehet.

Így van. Az első fázisban a nagy cégek előnye óriási, hiszen ők birtokolják a legfejlettebb technológiát. De a történelem során mindig az történt, hogy a kezdeti monopóliumok után a technológia elérhetővé vált szélesebb körben. Most is látjuk, hogy nyílt forráskódú, olcsóbb modellek jelennek meg, amelyek sokak számára hozzáférhetők. A kérdés az, hogy ki tudja jól használni őket. A siker nem abban rejlik, hogy valaki hozzáfér-e az AI-hoz, hanem abban, hogy tudja-e, mit kérdezzen tőle, és hogyan értelmezze a választ.

Visszatérve az oktatásra, hogyan változtatja meg ezt a területet az AI?

Radikálisan. Egy tanár ma három csoport között lavíroz: a tehetséges diákok, a középszer és azok között, akik nem kedvelik a tantárgyat. Eddig választania kellett, kinek kedvez. A mesterséges intelligencia lehetővé teszi, hogy mindenkinek személyre szabott támogatást adjunk. A tehetséges diák további kihívásokat kap, a középszer ismétléseket, a lemaradók pedig türelmes segítséget. De ez csak akkor működik jól, ha nem helyettesítjük a tanárt, hanem kiegészítjük. A személyes kapcsolat, az emberi motiváció pótolhatatlan.

Sokan abban reménykednek, hogy a mesterséges intelligencia elterjedésével csökkenhet a munkahét hossza. Szerinted mitől függ, hogy lesz-e ilyen változás?

Ez izgalmas kérdés. De mielőtt a négynapos munkahétről beszélünk, előbb azt kell tisztáznunk: mit kezdünk a felszabaduló idővel? Ha csak arról van szó, hogy kevesebbet dolgozunk, de nem tudjuk értelmesen eltölteni a szabadidőt, akkor nem nyertünk semmit. Az emberi életminőség kulcsa az, hogy jó kapcsolatban legyünk önmagunkkal és másokkal. Ha a technológia segít ebben, akkor érdemes rövidíteni a munkaidőt. Ha viszont csak üres órákat teremt, az inkább árt, mint használ.

Ha az AI megnöveli ugyan az időhatékonyságomat, de ennek ellenére még többet dolgozom, az nagyon rossz irány az emberiség számára. Ha viszont ki tudok állni amellett, hogy például heti háromszor sportolni akarok – vagy mindenki amellett, amit ő szeretne –, akkor nyerünk vele. Nem többet, hanem okosabban kellene dolgoznunk ahhoz, hogy boldogabbak legyünk.

Újra fel kell tehát találnunk magunkat, azt, hogy mi az igazán emberi? 

Pontosan! Az ipari társadalom kényszerített minket arra, hogy gépszerűen működjünk. Az utóbbi kétszáz évben mi közeledtünk többet a gépi gondolkodáshoz, mint a gépek felénk: határidők, projektek, monoton folyamatok. A mesterséges intelligencia ezeket veszi át. Így mi visszatérhetünk ahhoz, ami valóban emberi: az együttműködéshez, a kreativitáshoz, az empátiához, ahhoz a pluszhoz, amit az AI nem tud lemásolni. A jövő sikere azon múlik, hogy felismerjük: nem a monoton munkavégzés tesz minket értékessé, hanem az, amit a közösségnek, a másik embernek adni tudunk: beszélgetéseket, személyes találkozásokat és ehhez hasonlókat.

Eközben minden átrendeződik: az új technológiák megjelenése az együttműködőbb társadalom felé vezet minket. Ennek egyik eredménye például, hogy öt éven belül nagyobb vagyon lesz a nőknél, mint a férfiaknál, először az emberiség történetében. Eközben persze kicsit mindig ugyanaz van, csak másképp. Kiderül, hogy az, aki kíváncsi, érzékeny, szeret gondolkodni, valahogy a jövőben is sikeres lesz. Aki meg hagyja, hogy termékként kezeljék, az termék is lesz, mindegy, hogy AI-jal, internettel, vagy korábban gőzgéppel, de ezek ugyanúgy lezajlanak.

Milyen etikai dilemmákkal találkozol a mesterséges intelligencia használata és fejlesztése során? 

Ez az egyik legfontosabb terület. Ki a felelős, ha az AI rossz döntést hoz? Hogyan biztosítjuk, hogy az algoritmusok ne legyenek előítéletesek? És ami talán a legfontosabb: milyen adatokat adunk oda nekik? Az emberek sokszor könnyelműen adják át a személyes adataikat, pedig ezek óriási értéket képviselnek. Az etikus AI-fejlesztés alapfeltétele, hogy az átláthatóság és a felhasználó védelme mindenek felett álljon. 

A mesterséges intelligencia terjedése óriási energiaigénnyel jár. Hogyan látod, meddig fenntartható ez a folyamat?

Ez az egyik legnagyobb kihívás. Jelenleg a mesterségesintelligencia-rendszerek energiafelhasználása eléri egy közepes méretű ország teljes fogyasztását. És ez exponenciálisan növekszik. Nem arról van szó, hogy felteszünk egy kérdést, és kapunk egy választ – a háttérben folyamatosan futnak a modellek, óriási szerverparkok működnek. A következő évtized kulcskérdése, hogyan termelünk többszörös mennyiségű energiát úgy, hogy közben ne pusztítsuk el a bolygót. 

Az embereknek ugyanakkor a nagy központi modellek helyett kis, speciális feladatokat helyben elvégezni képes, funkcionális modellekre lesz majd szüksége. A funkcionális mesterséges intelligencia töredéknyi energiát használ, mert kisebb speciális adatbázisra van szüksége, megadott ciklusokban működik. Az energiatakarékos, lokális, funkcionális megoldások ezért létkérdésnek számítanak. Jelenleg az energiamérleg rosszul áll ennél a technológiánál, nagyon fontos, hogy a következő években ez drasztikusan változzon az energiahatékony működés felé.

Az AI-jal egészen speciálisan személyre szabott tartalmak és szolgáltatások megjelenése szerinted nem jár majd együtt a veszélyesnek tartott véleménybuborékoknál is komolyabb társadalmi kockázatokkal? 

Ez rajtunk múlik. A technológia eszköz. Ha rosszul használjuk, valóban elszigetelhet. Ha jól, akkor közelebb hoz. Gondoljunk csak arra, hogy a világ másik végén élő családtaggal ma bármikor beszélhetünk, láthatjuk egymást. A mesterséges intelligencia ugyanígy segíthet kapcsolatokat építeni – de ehhez tudatos döntésekre van szükség. Nem szabad hagyni, hogy a gép átvegye az ember helyét, hanem arra kell használni, hogy több időnk legyen egymásra.

Hogyan képzeled el az ember és a gép kapcsolatát húsz-harminc év múlva?

Úgy gondolom, addigra természetes lesz, hogy a gépek a mindennapjaink részei. Nem csodálkozunk majd azon, hogy egy robot segít a házimunkában, vagy hogy egy AI-asszisztens szervezi a napunkat. A kérdés nem az lesz, hogy használjuk-e őket, hanem az, hogyan. Az igazi kihívás az emberi értékek megőrzése: a kritikus gondolkodás, a kreativitás, az empátia. Ha ezeket sikerül átmenteni, akkor a technológia valóban javíthatja az életminőségünket.

A mesterséges intelligencia terjedése szerintem óriási lehetőség, de csak akkor, ha megtanuljuk tudatosan, etikus módon használni. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy mit tudnak a gépek, hanem az, hogy mi, emberek hogyan döntünk: hagyjuk-e, hogy elsodorjon a technológia, vagy megtanuljuk úgy használni, hogy valóban gazdagabbá tegye az életünket.

Fenti cikkünk először a Kreatív 2025/7-8. számában jelent meg.