Az idei év a Sziget számára nem egyszerűen egy újabb fesztiválszezon, hanem részben a fesztivál újradefiniálásáról szól. A függetlenedéssel és Gerendai Károly visszatérésével lehetőség nyílik a megújulásra úgy, hogy közben régi értékei ismét jobban láthatóvá váljanak, és a jelenben is képes legyen új értéket teremteni. Emellett az az igény is előtérbe kerülhet, hogy újra megszólítsa azokat, akik valaha erősen kötődtek hozzá, miközben a legfiatalabbak számára vonzó, belakható fesztiválélményt szeretene kínálni, és így új fesztiválozó közönséget nevelne ki. Mindez ráadásul egy olyan koncertipari környezetben történik, amely egyáltalán nem kedvez a fesztiválok virágzásának.
A Szigeten végzett kutatások alapján a látogatók 60 százaléka 18 és 30 év közötti, így lendületből valóban állíthatjuk, hogy a Sziget elsősorban a fiatalok fesztiválja. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb: a közönség 32 százaléka 31 év feletti, ám miközben az elmúlt években erősen Gen Z-fókuszú gondolkodás jellemezte a fesztivál kommunikációját, kizárva érezhették magukat azok, akiket egyszerűen csak érdekel a Sziget, néhány fellépő – csak éppen nem ebbe a korcsoportba tartoznak (nem szívesen megyünk egy házibuliba, ahová nem hívtak).
Hajlamosak vagyunk még mindig úgy beszélni a fesztiválokról, mintha azok definíció szerint a fiatalok terepei volnának, pedig a valóság ennél már összetettebb. A longevity korszakában másként gondolkodunk korról, életfázisokról és kulturális részvételről is. Paradigmaváltás zajlik számos területen: az sem ugyanazt jelenti, hogy valaki „fiatal”, és az sem, hogy „idősebb”, mint húsz évvel ezelőtt. Ezt a kulturális piac is érzékeli: a healthy ageing szemlélet és a fesztiválipar adatai egyaránt arra utalnak, hogy
az idősebb korosztály jelenléte ma már nem kivétel, hanem egyre inkább strukturális változás.
Ezt a popkultúra és a koncertipar tulajdonképpen már régóta éli, mondhatjuk, hogy normalizálta. Taylor Swift közönsége sem redukálható egy generációra, Snoop tudatában van annak, hogy a közönségének egy része vele együtt öregszik, és azok a rajongók, akik 30 éve vele vannak, már a gyerekeiknek is megtanították a zenéjét, miközben az új generációk a mémeken vagy az olimpiai közvetítéseken keresztül ismerik meg. Azahriah is arról beszél, hogy a korosztályokra bontást sokkal komolyabban vesszük, mint kellene, mert „nem a kortól függ a személyiségünk”, és a zenétől és az üzenettől függ, ki kapcsolódik hozzá. Ez elég pontosan írja le a mai popkulturális valóságot. Az üzenethez lehet kapcsolódni húszévesen, negyvenévesen vagy hatvanévesen is.
A születési év önmagában keveset mond
Éppen ezért talált meg ennyire Bobby Duffy könyve, a The Generation Myth, amelynek ereje a fesztiválok felől nézve számomra nem elsősorban abban van, hogy kicsit végre zárójelbe teszi a generációs megközelítést, hanem abban, hogy visszaigazolja a hétköznapi tapasztalataimat. Nemcsak arra gondolok, hogy a régi Szigetre járók örültek annak, hogy újra szándék van a megszólításukra, hanem arra is, amit Gerendai nyilatkozatában világosan kimond: „a Sziget hosszú évtizedeken át sokgenerációs találkozóhely volt, ahol különböző ízlésű és korú emberek találták meg a maguk szórakozását. Természetesen a legtöbben mindig a 18–30 év közötti fiatalok voltak, de nagyon nem mindegy, hogy a program-összeállításnál és a kommunikációban úgy gondolkodunk-e, hogy csak őket tekintjük célközönségnek, vagy mindenkit szeretnénk megszólítani.”
Duffy nem azt mondja, hogy a születési év semmit nem számít, hanem azt, hogy önmagában keveset magyaráz. A könyv ereje számomra abban van, hogy visszaigazolja azt a mindennapi tapasztalatot, miszerint óriási különbségek lehetnek egyetlen generáció tagjai között, és meglepően sok a hasonlóság különböző generációk képviselői között. Ez a Sziget kommunikációja szempontjából is kulcskérdés.
Három együtt mozgó tényezőt állít a középpontba: az időszaki, az életciklus- és a kohorszhatásokat. Szerinte ezek együttes vizsgálata segít megérteni, hogy az attitűdök, a hiedelmek és a viselkedésformák hogyan és miért változnak az időben.
Az időszaki hatások azt mutatják meg, miként változhat egy társadalom gondolkodása minden korosztályban egy jelentős történelmi esemény hatására. Ilyen volt például a Covid vagy éppen a gazdasági válságok sorozata. Az életciklus-hatások arra emlékeztetnek, hogy az életkor előrehaladtával, illetve fontos életesemények - otthonról elköltözés, gyerekvállalás, válás, újrakezdés, nyugdíjba vonulás - következtében is átalakulnak a prioritásaink. Márpedig ezek az életpályák ma jóval kevésbé lineárisak, mint korábban: későbbre tolódik a gyerekvállalás, kitolódik a fiatal felnőttkor, elterjedtebb az élethosszig tartó tanulás, és a kulturális fogyasztás sem követi már olyan szorosan a régi mintázatokat.
A zenehallgatás új formái, a streaming, a playlist-kultúra vagy a koncertélmények iránti növekvő érdeklődés mind arra mutatnak, hogy a koncertekhez és fesztiválokhoz való affinitást ma már nem lehet egyszerűen életkorból levezetni. Természetesen léteznek kohorszhatások, azaz a különböző generációk eltérő szocializációs környezetben nőttek fel, ezért eltérő attitűdökkel, hiedelmekkel és viselkedési mintákkal rendelkezhetnek. A folyamatosan jelenlévő változás és változtatási kényszer minden korosztályra hat és azon belül mindenkire másképp.
Mitől nő a generációs távolság érzete?
De ha a Sziget fő célcsoportját generációs megközelítéssel vesszük alapul - tehát a Gen Z-t -, akkor sem gondolkodhatunk homogén csoportban. Ha a továbbtanulásról aligha lehet komolyan beszélni a családi háttér és a kulturális tőke említése nélkül, akkor miért tennénk úgy, mintha a kultúrafogyasztásban ez ne számítana? Az OECD PISA 2022-es adatai szerint Magyarországon a kedvezőbb társadalmi helyzetű diákok 121 ponttal teljesítettek jobban matematikából a hátrányosabb helyzetűeknél; a hazai összefoglaló szerint pedig a matematika eredmények közötti különbségek 25,1 százalékát magyarázta a gazdasági, társadalmi és kulturális háttér¹. Ha ezen a területen ennyire meghatározó, ki milyen közegből érkezik, milyen nyelvi biztonságot, önbizalmat, mintákat és kulturális tőkét hoz magával, akkor egy fesztivál, egy koncert vagy akár egy kulturális kampány esetében végképp nem célravezető pusztán korosztályokban gondolkodni.
Ha kommunikáció, tartalomgyártás vagy médiahasználat felől közelítjük meg ugyanezt a kérdést, szintén árnyaltabban kell gondolkodnunk erről a csoportról. A közösségi média - Instagram, TikTok, Facebook, YouTube - elérése ugyan széles, de a platformok kombinációja, a követett oldalak, a hírforrások típusa, a kultúrafogyasztás módja és intenzitása státusz, iskolázottság, nyelvtudás és kulturális tőke szerint is különbözik.
Nemcsak az számít tehát, hogy valaki hány éves, hanem az is, hogy milyen digitális ökoszisztémában él.
Duffy állítása ezen a ponton különösen inspiráló: a generációk közötti eltávolodás érzetét nemcsak valós kohorsz-különbségek, hanem az online tér szerkezete is erősítheti. Az életkor szerint differenciált platformhasználat, az algoritmikus tartalomszelekció eltérő valósága és a közösségi médiában újratermelődő életkori sztereotípiák együtt hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a generációs különbségek láthatóbbnak és konfliktusosabbnak tűnjenek, mint amekkorák valójában. Vagyis az online tér nemcsak tükrözi, hanem bizonyos értelemben fel is erősíti a generációk közötti távolság érzetét.
A „Consuming Planet” című fejezetben Duffy azt vizsgálja, hogy a különböző generációk fogyasztási és környezeti attitűdjei valóban olyan eltérőek-e, mint ahogy azt szokásosan feltételezzük. Duffy például kifejezetten cáfolja azt a mítoszt, hogy a klímaváltozás csak a fiatalokat érdekli – szerinte ez egy tévhit, amely felesleges korcsoportok közötti konfliktust szít a klímakampányokon belül, és ráadásul kontraproduktív is. Szerinte a két legpusztítóbb generációs mítosz az, hogy a fiatalok elutasítják a fogyasztói kultúrát a fenntarthatóbb alternatívák kedvéért, illetve hogy az idősebbeket nem érdekli a bolygónk jövője. Az előbbi azért is káros, mert azt a hamis illúziót kelti, hogy egy olyan viselkedésbeli változás közeleg, amely megállítja a klímaváltozást.
A könyv erőssége, hogy Duffy több mint hárommillió ember adatait elemezte különböző kérdések mentén. Viszont szinte kizárólag nyugati, főként angolszász példákból építkezik, ezért kelet-közép-európai olvasóként hiányolom belőle a posztkommunista tapasztalatot, a balkáni örökséget és azt a sajátos történelmi-mentális meghatározottságot, amely errefelé a kultúrafogyasztást is árnyalja. Mégis azt gondolom, hogy a szemlélete követendő és revelatív, mindenképpen felszabadító az a szemlélet, amit képvisel. Ma nemcsak a generációkról szóló vitában lenne szükség ilyen megközelítésre, hanem a kulturális szektor egészében is. Talán éppen ez az, ami a fesztiválokat is megmentheti: ha végre pontosabban kezdjük látni, kik és milyen érzelmi állapotban jönnek be ugyanabba a kulturális térbe, milyen érzelmi attitűdökkel, milyen kapcsolódási igényekkel, milyen vágyakkal és milyen kulturális előtörténettel. Egy szerethető márka életében tulajdonképpen az egyik legmeghatározóbb kérdés, hogy a fogyasztó/vásárló és a márka szeretik-e egymást vagy sem. Ez pedig nem életkor, hanem egyszerűen egy pozitív érzelmi viszony.
Persze, a Szigeten továbbra is fontos a bulizás, fontos a line-up, fontos az a koncert, amelyről másnap mindenki beszélni fog. De lehetnek a generációknak közös nevezőik - a zenén kívül - egy fesztiválon. Például, hogy a látogató levegőhöz jusson, kiszakadjon a megszokottból, a folyamatos online elérhetőségből, jelenlétből. A Pew Research 2025-ös adatai szerint a tinik 45 százaléka mondja, hogy túl sok időt tölt a közösségi médiában, 44 százalékuk már vissza is fogta a használatát, és jelentős részük túl sok drámát érzékel ezeken a platformokon. Közben a Pew 2026-os kutatása szerint a hírfáradtság a felnőttek körében is erős: az 50 év alattiak 57 százaléka, az 50 év felettiek 46 százaléka mondja, hogy kimeríti a rájuk zúduló hírmennyiség². Tehát nem arról van szó, hogy egyetlen generáció hirtelen érzékenyebb lett, hanem inkább arról, hogy ugyanannak a túlterhelt digitális korszaknak más-más tünetei jelennek meg különböző életkorokban. Vagyis a kikapcsolódás, a mentális tehermentesítés és az időszakos digitális visszavonulás iránti igény nem kizárólag a Gen Z sajátja, hanem életkortól függetlenül jelen van. Azok a helyszínek, programok, amelyek erre reflektálnak, valószínűleg minden korosztály számára tudnak élményt adni.
Másképpen kell gondolkodni egy fesztiválról ma már
Azért is tartom olvasásra érdemesnek ezt a könyvet éppen most, a megújuló Sziget idején, mert amit Bobby Duffy állít, az túlmutat a generációs vitán. Arról szól, hogy
ideje lenne máshogy nézni az embereket, magunkat és a minket körülvevő folyamatokat, jelenségeket.
Nem biztos, hogy a Gen Z lusta, haszontalan vagy problémás a munkahelyen; lehet, hogy egyszerűen csak reagál arra a szélesebb kulturális és társadalmi paradigmaváltásra, amelyben a jólét, a munka, a szabadidő és az életminőség viszonya újragondolás alatt áll.
Egyre láthatóbb az az igény, hogy kevesebbet kelljen dolgozni, és több időt töltsünk a családunkkal, a barátainkkal és a hobbijainkkal, miközben egészségesebben és jobban szeretnénk élni; akár még az alkotás iránti vágy is előtérbe kerülhet a fogyasztással vagy birtoklással szemben. Ürge-Vorsatz Diána Tim Jackson Prosperity Without Growth (Jólét gazdasági növekedés nélkül) című könyvét ajánlja egy interjúban, azt a gondolatot erősítve, hogy a kevesebb munka, a több szabad idő és az emberibb élet nem naiv jövőkép, hanem egy másfajta fejlődési logika része lehet. Például ezért is érdemes óvatosnak lenni, amikor egy-egy generáció viselkedését automatikusan lustaságnak, gyengeségnek vagy problémának minősítjük; könnyen lehet, hogy valójában egy mélyebb korszakváltás tüneteit látjuk bennük. „Ha valaki végiggondolja, hogy a gazdaságnak mi köze van a klímához, akkor nem tud másra jutni, mint a nemnövekedés szükségességére” – mondta Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus A klímatudomány 10 üzenete az élhető jövőért című nyilatkozatra épülő panelbeszélgetésen, amelynek fókuszában az volt, hogy hogyan lehet átalakítani a világképünket és újrafogalmazni gazdasági és társadalmi céljainkat, meghaladni a túlfogyasztást, ami jelentős hatással van a környezetünkre és a mentális állapotunkra is. Ezek mind egy irányba mutatnak: lehet, hogy a Gen Z válasza erre ez a munkahelyi attitűd, ami tulajdonképpen az idősebbek számára is igény, csak azzal a különbséggel, hogy a munkaerőpiacra való belépés későbbi fázisában jelenik meg.
És talán a fesztiválok jövője szempontjából is ez a legfontosabb tanulság. Nemcsak korcsoportokként kellene látnunk a közönséget, hanem élethelyzetek, hozzáférések, vágyak, tempók és kulturális kapcsolódások felől. De már az is elég lehet, ha egyszerűen „lejövünk” erről a generációs tematizálásról, és keresünk egy olyat közöset helyette, ami jobban reagál a valós társadalmi és gazdasági kihívásokra és megtestesíti az emberi igényeket.
Vető Viktória
Vető Viktória több mint 25 éve a Sziget Szervezőiroda sajtófőnöke, kommunikációs szakember. A Presspresso sajtóügynökség egyik vezetőjeként széles körű tapasztalata van különböző tematikájú fesztiválok, kulturális projektek és márkák kommunikációjában, válságkommunikációban. Emellett jelenleg PhD-kutatásai során azt vizsgálja, van- e értelme a szigorú generációs kategóriában való gondolkodásnak vagy egy-egy generáció között több a közös mint a különbség, és ez a kultúrafogyasztásban, fesztiválozásban, életmódban tetten érhető-e.
Hivatkozások
¹ OECD (2023): PISA 2022 Results (Volume I and II) – Country Notes: Hungary; Oktatási Hivatal (2024): Összefoglaló jelentés. PISA 2022.
² Pew Research Center (2025): Teens, Social Media and Mental Health. 2025. április 22.; Pew Research Center (2026): Americans’ Complicated Relationship With News. 2026. február 11.
