Amikor a fenntarthatóság szóba kerül, gyakran szembesülünk végletes vélemények összecsapásával. Az egyik szélsőséges álláspont a problémák meglétét tagadóké. Ők minimum erős fenntartásokkal kezelik már a klímaváltozás tényét is, rosszabb esetben mereven tagadják azt, az ökológiai krízis többi ismert aspektusával együtt. Velük vitatkozni, őket meggyőzni meddő dolog. Hasznosabb, ha e célra mozgósítható energiáinkat a társadalom fennmaradó részére összpontosítjuk. 

A véleményskála másik végén állók tábora alapvetésnek elfogadja, hogy véges rendszerben végtelen növekedés nem valósítható meg. Azzal is tisztában vannak, hogy a Föld anyagáramlás szempontjából egy véges rendszernek tekinthető. Mindebből számukra következik, hogy a folyamatos növekedésre épülő jelenlegi politikai – gazdasági - társadalmi rendszerünk alapvető, átfogó megváltoztatása nélkül még akkor is szűkre szabott lenne jelenlegi civilizációnk földi pályafutása, ha életminőségünket a megváltozó környezeti tényezők nem erodálnák rohamos tempóban.

A vízióban és a misszióban a skála innenső végén nincs tehát különösebb vita, az oda való eljutás módja, azaz a stratégia a kérdés. Meg persze az egyes taktikai elemek. Vajon a nagy egész szempontjából mi a hasznosabb, ha a vízióról és misszióról jutunk egyetértésre a „középen álló többséggel”, esetleg a stratégiát találjuk ki közösen, vagy ha a már a változás iránt eleve elkötelezettek a taktikai részleteken vitatkoznak.

Véleményem szerint a harmadik megközelítés nem célravezető. Legyen minél szélesebb konszenzus, hogy miért és hová szeretnénk eljutni, legyen meg nagy vonalakban a hogyan is, aztán jöjjenek a részletkérdések. 

Ellenkező esetben a még oly szakmai viták is könnyen keltik azt az érzetet, hogy a hozzáértők között egyáltalán nincs konszenzus, azt sugallva, hogy jobb, ha kivárunk mielőtt bármit cselekednénk. Ez pedig végzetes késlekedéshez vezet.

Véleményem szerint tipikusan ilyen részletkérdésen való fennakadás, amikor egy fenntarthatósági törekvések iránt őszintén elkötelezett és aktív szereplő, legyen az egy vállalat, egy ország, vagy csak a szomszéd néni, erőfeszítéseit kritizáljuk. Jó ötlet a szelektív hulladékgyűjtés? Sokkal jobb megoldás lenne a megtermelt hulladékmennyiség drasztikus csökkentése, de az egyén szintjén még mindig jobb, ha a kiürült pezsgősüveg, meg a tejes doboz az erre szolgáló kukákba kerül, mintha a kommunális hulladékba dobnánk. Jó ötlet a telekocsizás? A légszennyezés, a baleseti kockázatok, a térfoglalás, és számos egyéb szempont alapján sokkal jobb lenne, ha vonattal, busszal, vagy akár biciklivel mennének, de ha négyen ülnek abban az autóban Budapesttől Siófokig, az majdnem négyszer olyan jó, mintha mindannyian külön autókban utaznának. 

Fogadjuk el, hogy bár a rendszer megváltoztatása megkerülhetetlen, egy „rendszeren belüli” szereplőtől „rendszeren belüli” választ várhatunk. Az ilyen változtatásokat nevezi a változásmenedzsment szakirodalma elsőfokú (morfostatikus) változásnak, kontrasztba állítva a rendszer működését megváltoztató másodfokú (morfogenetikus) változásnak. A bokszolótól elvárható a fairplay, mondjuk az övön aluli ütésektől való tartózkodás, de attól a boksz még egy meglehetősen durva sport marad. Az már a közönség, tágabb értelemben a szakmai ill. társadalmi közösség döntése, hogy milyen sportok létezését veszi tudomásul. Az ókori Rómában teljesen elfogadott volt a gladiátorok életre-halálra vívott harca egymással vagy nagytestű vadállatokkal. Ma a széles társadalmi konszenzus ezt a fajta viadalt elutasítaná és még a legádázabb küzdősportokban sem cél az ellenfél fizikai megsemmisítése.

Bár egyetlen bokszoló nem változtathatja meg a sport jellegét, de a közösség-, más nézőpontból a hálózat részeként igenis lehet rá hatása. Akár igen komoly hatása is. Vegyük egy másik példát, a Forma 1-ben több lépésben bevezetett szabálymódosításokat. Ezek mára jóval biztonságosabbá tették a sportágat, mint amilyen a 2000-es éveket megelőzően volt. A nagy horderejű változások emblematikus egyéni képviselőivel, akár elindítóival vannak tele a történelemkönyveink Spartacus, Jézus, Semmelweis Ignác, Martin Luther King, Oscar Schindler, Nelson Mandela és még hosszan sorolhatnánk az érettségi tételek potenciális főszereplőit. 

A szomszéd néni a lakógyűlésen, és a szavazófülkében, egy adott ország képviselői a parlamentben és a nemzetközi szervezetekben, egy vállalat tettein, aktív kommunikációjával, az iparági szövetségekben, valamint lobbierején keresztül igenis formálhatja nemcsak a szabályrendszert, de a szélesebb közvélemény gondolkodását is. 

És pontosan ezt teszi a Patagonia is. Tökéletes, amit csinál? Aligha. Inspiráló, előremutató, jó irányba mutat? Feltétlenül. Ha teszem azt az eredeti anyagtól elütő színű folttal, vagy a „don’t buy this jacket” kampánnyal pármillió ember fejében elülteti a „minőséget a mennyiség helyett” gondolatot, már mind nyertünk vele egy kicsit. Véleményem szerint inkább mellé kell állni és dicsérni érdemes a jó irányba tett őszinte és szakmailag igazolható, de akár tökéletlen lépéseket, segítve az adott szereplőt abban, hogy képes legyen tovább lépni.

Ha az első, akár suta próbálkozást, az „igen, de” felkiáltással azonnal földbe döngölve visszalökjük az szereplőt a fősodorba, ártunk. Ártunk neki, magunknak és a fenntarthatóság ügyének is. Mérlegeljük tehát, hogy mi volt a korábbi alternatíva. Ahogy a jogi zsargon fogalmaz, ami „az adott helyzetben általában elvárható".

Ha annál jobb az adott lépés, támogassuk és ösztönözzük a következőre. Legyen a reakciónk egy „igen, és” típusú válasz. Csökkentetted a károsanyag-kibocsátásod volumenét 10%-kal? Szuper! A miért csak 10%-kal helyett inkább azt kérdezzük meg, hogy mi kellene hozzá, hogy meglegyen a következő 10%? 

Azt pedig magunknak is tegyük fel kérdésként, hogy én hogyan tudok neki ebben segíteni? Vevőjeként, beszállítójaként, szavazóként, munkavállalóként, döntéshozóként, vagy akár versenytársként. Ismerjük fel, hogy mi is ugyanannak a rendszernek vagyunk a részei. 

Ha egyikünk végre megpróbál kimászni a fortyogó üstből, ne visszahúzzuk, hanem tartsunk bakot neki! Hogy aztán minket is kisegíthessen.

A cikk szerzője a Kantar Media ügyvezetője, GreenCat társalapító, Cleanwashers tag, Pannon Egyetem PhD hallgatója.

Borítókép: Virágh Miklós / Kovács Levente