A cikk eredetileg a Kreatív legutóbbi, 2024/7-8. lapszámában jelent meg.

Mi motiválta a kézikönyv elkészülését, és hogyan jutottál el a kiadásig? 

Az órákon, workshopokon nemcsak nálam, hanem másoknál is gyakran merült fel, hogy hol lehet adatvizualizációról magyar nyelven olvasni. Eddig az volt a válaszunk, hogy sehol. Az utolsó, magyar nyelvű, mindössze 80 oldalnyi könyvecskét Klinghammer István térképész és történész írta 1975-ben, ezen kívül elszórtan folyóiratokban, statisztikai tankönyvekben jelentek meg különféle minőségű, általában idejétmúlt írások az adatok grafikus ábrázolásának gyakorlatáról. Az utóbbi években az adatelemzési kézikönyvekben is hangsúlyosabb lett ez a terület, de a diagramtípusok használatának bemutatásánál nem merészkednek tovább. 

Én másképpen akartam az adatvizualizációról írni, ezért tartottam fontosnak az információ- és adatdesign elméletét, valamint az adatvizualizáció etikai, reprezentációs kérdéseit is beemelni. Ezekről egyáltalán nem beszélünk itthon.

Régóta terveztem már ezt a könyvet, de közben folyamatosan változott a fókusz, és újraíródott, és persze én is sokat fejlődtem az évek alatt, bővült a tudásom is. Éveken keresztül kerestem kiadót, de a legtöbb helyről nem is válaszoltak, mások nagyon le akarták volna butítani, megint mások pedig vállalták volna, ha beleteszek a magam részéről egy-két millió forintot. 

Másfél éve viszont jött egy e-mail a tanszékünkre az ELTE kiadójától, az Eötvös Kiadótól, hogy várják egyetemi jegyzetek, tankönyvek terveit, én pedig postafordultával válaszoltam is. A kezdettől fogva lelkesek és támogatók voltak, miközben én nagyon lassan haladtam. A kiadónak is új terep volt ez, és szerintem mindenki örült neki, hogy végre nem műszaki vagy jogi könyvvel kell foglalkozniuk. A könyvtervező Balázs Andrea szerintem fantasztikus munkát végzett.

Hogyan épül fel a kézikönyv tartalmilag, mire lehet számítani? 

A könvy alapvetően három részre oszlik. A szokásos bevezető körök után jön az elméleti rész, amely azzal foglalkozik, hogy milyen folyamatok és törvényszerűségek alapján dolgozza fel az agyunk a vizuális jeleket, és ennek milyen hatása van az adatvizualizáció gyakorlatára. Ezek után azt tárgyalja a könyv, hogy milyen elvek alapján kategorizálhatjuk az adatvizualizációkat. A módszertani rész pedig arról szól, hogy milyen rossz és jó gyakorlatok vannak, mit szabad, mit nem szabad, mit lehet és mit nem illik. A könyv lezárása pedig etikáról, kritikáról és az adatvizualizáció kultúrájáról szól.

Milyen tudással fog gazdagodni az, aki elolvassa a kézikönyvet? 

Szerintem ez mindig attól függ, hogy az ember mit akar kivenni egy könyvből. Nyilván logikusan van felépítve, de egyáltalán nem szükséges az elejétől a végéig elolvasni. Nagy elvárásaim nincsenek, de ha mással nem is gazdagodik az olvasó, reményeim szerint annyit felszed belőle, hogy az adatvizualizáció gyakorlata társadalmi kommunikáció, ami felelősséggel jár. Ha ez átjön az olvasónak, akkor készítőként odafigyel majd az adatra, az ábrázolások írott, íratlan szabályaira, no meg arra, hogy ne készítsen félrevezető, etikátlan ábrákat.

A kommunikációs iparág milyen területein lehet hasznos az adatvizualizáció? 

Az ELTE-s diákjaimnak is azt szoktam mondani, hogy teljesen mindegy, hogy valaki reklámügynökségi grafikus, újságíró, PR-szakember, közösségimédia-menedzser vagy marketinges lesz, így vagy úgy találkozni fog az adatok grafikus ábrázolásával, és nagyon sokszor magának kell majd ezeket elkészítenie jelentésekbe, prezentációkba, cikkekbe. De nem szűkíteném le csak a kommunikációs iparágra, mert egy orvos, egy edző, egy útmérnök, egy régész és még megannyi szakma ugyanúgy készít adatgrafikákat a munkája során, így egyre inkább az a kérdés, hogy hol nem lehet hasznos.

A hazai adatvizualizációs világot követve az látszik, hogy a nemzetközi térben a magyar szakemberek mindenhol ott vannak, köztük ti is az Átlóval. Mi ennek az oka? 

Nem tudom megmondani, valahogy így alakult. Az információdesignnak a nyugati egyetemektől eltérően nincsen önálló hazai szakja sem, bár számos egyetem kínálatában szerepel vagy szerepelt önálló kurzusként az adatvizualizáció. Ugyanakkor a magyar információdesignerek, adatvizualizációs szakemberek messze felülreprezentáltak a nemzetközi színtéren, főleg, ha a régió országaival hasonlítjuk magunkat össze. Nincs olyan nemzetközi konferencia, workshop, verseny, ahol ne lennének ott a magyarok előadóként, zsűritagként, egyszerre akár többen is. Van tíz-tizenöt magyar, akiknek a nemzetközi láthatósága nagyon magas, szemben a hazaival.

Bátorfy Attila doktorandusz, adatújságíró és mestertanár az ELTE-n. Pályáját a Kreatív Magazinnál kezdte, ahol 2008 és 2016 között dolgozott szerkesztő-újságíróként. 2016-ban csatlakozott az Átlátszó csapatához, ahol megalapította az Átlót, a lap adatújságírással foglalkozó divízióját. Több nemzetközi adatvizualizációs versenyen is elismert újságírói munkája mellett az ELTE-n és a MOME-n oktat, számos médiával, adatvizualizációval és sajtószabadsággal kapcsolatos tanulmány szerzője.

Ez a felülreprezentáltság mikortól datálható? 

Korábban is voltak magyar sikerek ezen a téren, de szerintem ez a tömeges nemzetközi áttörés az elmúlt öt-hat év eredménye. És most itt jöhetne egy nagyon hosszú felsorolás ezekből a sikerekből, de félek, hogy valakit most kihagyok, a könyvben viszont ezeket sorba szedve meg lehet találni. 

Amióta rálátsz erre a világra, hogyan változott meg a magyar olvasók viszonya az adatvizualizációhoz? 

Változó, de azt érzem, hogy nagyobb volt az érdeklődés egy évtizede, amikor még a többségünk tök béna volt ebben. A Covid alatt aztán itt is volt egy látható áttörés, olvasottsági rekordokkal, de ebből szinte alig sikerült valamit megtartani. Nehéz azt is megmondani, hogy éppen mire kap rá a közönség. A tokiói olimpiára készített anyagunk a megjelenésekor alig érdekelt valakit, a párizsi olimpia előtt és alatt pedig felkapták. Évek óta készítünk a klímaváltozással kapcsolatos adatvizualizációs anyagokat, gyér érdeklődés övezte eddig őket, de most a júliusi 38-40 fokos szenvedés alatt elkezdtek rátalálni az olvasók ezekre is.

Ha a nemzetközi térben megkerülhetetlenek a magyarok, akkor miért nem jelenik meg az egyetemeken hangsúlyosan az adatvizualizáció? 

Amit én hiányolok, az egy önálló információdesign tanszék, vagy egy MA-képzés, szakirány. Oktató és tartalom lenne bőven, és szerintem diák is. Csak le kéne másolni a finn Aalto University, a Politecnico di Milano vagy Németország megannyi egyetemének képzéseit. 

Egyetemi tanárként szívügyed a felsőoktatás szerepvállalása az adatvizualizációs tudás továbbadásában. De mi a helyzet az olvasókkal? Hogyan lehet a szakma mellett az átlagos fogyasztó igényeire is válaszolni az adatvizualizációs munkákkal?

Ez első olvasatra nagyon rosszul fog hangzani, de engem sohasem érdekelt az olvasó elvárása. Ha ez érdekelt volna, akkor egyfelől a mai napig szakmányban gyártanám a kör- és oszlopdiagramokat, másfelől a közönség nagyon sok érdekes, izgalmas, értelmes és hasznos anyagról, ábrázolásról maradt volna le. 

A világ bonyolultabb annál, hogy mindent le lehessen egyszerűsíteni az alapábrázolásokra, és sokszor a közönség nagyon is hálás, hogy nem lett hülyének nézve. 

Az alapábrázolásoknak megvan a maguk helye, én például a legtöbb információdesignerrel szemben kifejezetten szeretem a kördiagramot, és alkalmazhatóságát számos kognitív érvvel is alá tudom támasztani. De az is biztos, hogy néhányunknak volt, és talán van is olyan vágya, hogy az átlagos, eléggé gyenge grafikai színvonalat valahogy felhúzzuk, és nem esztétikai szempontokra kell gondolni. Rengeteg manipulatív, az adatot rosszul, vagy félreérthetően bemutató ábrázolás jelenik meg itthon is. Ha csak a médiát vesszük, azt látjuk, hogy a korábbiaktól eltérően mára másfél-két olyan szerkesztőség maradt, ahol van külön adatgrafikák, adattérképek, egyéb információgrafikák készítésére dedikált kolléga. Nyolc éve még öt-hat ilyen szerkesztőség volt. 

Ennek lehet oka a hírverseny? Lehet, hogy a cégek azt látják, hogy nem éri meg az adatvizualizációba időt és energiát fektetni? 

Biztos benne van ez is, de nézőpont kérdése, mit tekintünk drágának. Ötven-hetven fős szerkesztőségek a grafikus mellett elbírnának egy ilyen kollégát is, miközben a szerkesztőségek negyede MTI-híreket és mások által megírt anyagokat kopipésztel. De sok újságíró maga készíti az ábráit a cikkeihez, és ebben volt fejlődés például. 

2016-ban egy interjúban azt mondtad, hogy „az adatújságírás most divatos, de nem lesz örökké az. Aki tud adatokat kezelni, az nem lesz semmivel sem jobb újságíró annál, mint az, aki nem. Inkább csak lesz számos kiegészítő tudása az eddigi eszköztára mellett. Szépen lassan ezek a szoftverek be fognak épülni, olyan lesz majd, mint a diktafon vagy a Google-keresés”. Nyolc év távlatából nézve mennyire volt pontos ez a predikció?

Semennyire. Évente négy-öt alkalommal tartok csak újságíróknak, hazaiaknak és külföldieknek adatvizualizációs kurzusokat. A két-három napos képzés alatt megismerkednek az elmélettel, kipróbálják, használják a szoftvereket, majd visszamennek a szerkesztőségbe, és a többségük soha az életben nem nyúl hozzájuk többé. Az állításom első felét azért tartom, az adatújságírás semmivel nem jobb, nem különlegesebb, mint más műfajok, ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel, csak más információforrásnak. De ahogy mondtam, történt fejlődés, nyilván látható, hogy az újságírók elkezdtek a Datawrappert, a Flourish-t vagy más eszközt használni egyszerű adatsorok ábrázolására. De igazi adatújságírást vagy összetettebb adatalapú vizuális médiatartalmakat azonban ritkán látni Magyarországon, és nincs ez másként a régióban sem. 

Mi a helyzet az AI-jal? Hogyan fogja megváltoztatni az adatvizualizáció világát? 

Már most változtatja, és ha tótágast állok, akkor sem tudom megakadályozni. Mi már használtunk AI-t kódírásra vagy kép-előállításra. Az a kódírás, amivel Krisztián (Szabó Krisztián, az Átlátszó és az Átló munkatársa) eltöltene fél napot, azt az AI nagyjából pár perc alatt meg tudja csinálni, ráadásul tisztán, sallangmentesen, működőképesen. Ez sokszor lerövidíti a munkaidőt. Azt is el tudom képzelni, hogy idővel jól megírt promptokra az AI tökéletes grafikonokat, diagramokat fog készíteni. Ez egyelőre még nem megy neki. 

Hogy aztán az AI képes lesz-e a jövőben komplett, unikális designnal megalkotott, komplex és nagy adatmennyiséget megmozgató vizuális történetmesélésre? A nemzetközi kutatások próbálkoznak ezzel is, a szakirodalom egy része is ezt prognosztizálja. Én nem rettegek tőle. Annak idején a gőzgépek, szövőgépek is nagyon sok ember kétkezi munkáját tették feleslegessé, majd jött a gyártásban a robottechnológia, és ezek átmenetileg súlyos társadalmi krízist tudnak előidézni. Különösen az olyan árérzékeny, szegény piacokon, mint a magyar is. De nem szűkíteném le az adatvizualizációra, információdesignra a problémát, szerintem az egész adatiparág most azt próbálja kitalálni, hogy mi lesz, és arra hogyan tud reagálni. Van még bőven megoldatlan kérdés. 

Mihez kezd az AI a jel és jelentés összefüggéseivel, a metaforákkal, gegekkel? Mit kezd a történetekkel? Mi lesz a jogdíjakkal? 

Az AI több százezer, az interneten elérhető adatvizualizáció alapján tanul, de mi lesz, ha azt kérem tőle, hogy készítsen egy vizualizációt a tegnapi teniszversenyről Szűcs Krisztina stílusában? Hogy lesz visszaosztás a kreatív iparág számára? Mi lesz, ha az AI kizárólag a középszerű sematikusságot hozza majd létre? És végül, mit csinálunk akkor, ha a sok százezer megtanult ábrázolás jelentős többsége eleve manipulatív? Akkor az AI is az átlag alapján fog tömegesen ilyeneket előállítani? 

A jövő helyett most kicsit a múlt felé fordulnánk. Sokszor osztasz meg az oldaladon régi, magyar adatábrázolásokat, információdesignokat. Mikor várható egy összefoglaló kiadvány ezekről? 

Nem tudom megmondani. A doktorim erről szól, de a nyilvános védésemen még nem vagyok túl. Nyilván szeretném, hogy valamilyen formában megjelenjen. Több irány is elképzelhető, majd meglátjuk. A szándék abszolút megvan.

A MOME Openen önálló térképészeti adatvizualizációs tanfolyamod van. Miért pont a térképészet? 

Teljesen véletlenül alakult úgy az elmúlt néhány évben, hogy az Átlátszós és az Átlós önálló anyagaink és megbízásaink többsége is térképalapú lett. Ez feltűnt a MOME-nak, látták, hogy vizualitásukban, módszertanukban is különböznek a Magyarországon megszokott térképektől, és hogy ez egy másik, talán frissebb iskola, legalábbis itthon. Persze ez csalóka, mert alig van olyan térképi adatábrázolási módszertan, aminek lett volna már száz éve is megfelelője, csak itthon inkább konzervatív térképekkel találkozhatunk.

De szó sincs arról, hogy mi kísérleti térképeket készítenénk, inkább arról, hogy a térkép is egy kommunikációs eszköz, amellyel valahogy szólni akarunk a közönséghez, vagy amivel rá akarunk világítani valamire. Engem lenyűgöznek a régi térképek, rendkívül tisztelem a térképészek szakmai tudását, módszereit, és én el is olvasom, hogy miket írnak, sokat tanultam, tanulok tőlük. Ellentétes irányú érdeklődést a mi, és általában az információdesignerek, adatvizualizációs szakemberek munkája iránt azonban nem tapasztalunk itthon.

Borítókép: Az Adatvizualizáció borítója / Bátorfy Attila