A politikának köszönhetően a magyar kommunikációs szakma (úgy általában) az utóbbi közel fél évtizedben leszokott a mindenkori politikai elit kezében lévő állami megrendelésekről. Ezeknek ugyanis az éppen csak elkezdődő időszaka 98-ban véget ért: heppiend mindent vitt. Így az állam azért elég hatékonyan tudott kommunikálni. Az ügynökségeknek meg nem kellett felesleges papírhegyeket gyártani, és nyomulás közben kávék literét meginni mindenféle befolyással üzérkedő pasassal.

Mi is történt? Azt mindannyian betéve tudjuk, hogy a marketing alapja nem az, milyen a termék, hanem hogy milyennek látják. A látszatgyártás tehát élet-halál kérdése a reálgazdaságban. Az ilyen kérdéseket meg csak olyanokra bízhatod, akikben rettenetesen megbízol. Most miért baj, hogy minderre a magyar politikusok is szépen lassan rájöttek? Kiválasztás? Legalább van logikája. Végrehajtás? Brávó, csillagos ötös. Következetes, megjegyezhető stb. Az eredmény? Az utolsó pár hetet leszámítva a tartalom ötös. Olyan ez, amikor a szép szőkék jégtáncversenyén a rókáék futják a legjobb kűrt. Baromi roszszul néz ki, de attól még jó.

Most meg? Hihetetlen kavarodás. Lehet, egyedül vagyok, de erre azért nem gondoltam. Érthetetlen pályázatok, nehézkes eljárások, véleményt pedig műbőrkalapos téeszagronómustól a gimnáziumi tornatanárig mindenki alkothat. Akik a fogalmakkal sincsenek tisztában! Akik nem tudnak pályázatban értelmes magyar mondatokat leírni! Azonos szabályok szerint kell kreatív csapatot, kombájngyártót meg tornaterem-takarítót választani? Akit meg véletlenül kiválasztanak? Arra egyből rálőnek az ellenzéki táborból. Ha van rajta sapka, azért, ha nincs, hát azért.

Az eredmény? A politika nem mer megrendelni, mert fél, hogy bárkit választ, botrány lesz. Az ügynökségek nem mernek pályázatokon indulni, mert besározódhat a nevük. Miért keveredik itt mindig minden össze? Mindegy? Nem, nem mindegy, ha még érdekel ez valakit. Mint ahogy az sem, hogy a zsebünk van üvegből vagy a szemünk!