Elgondolkodtam, hogy milyen lett volna, ha úgy, mint a kocsimhoz, születésem után hozzám is adtak volna egy kábelt, hogy a lemerült aksimat fel tudjam tölteni. Hál’ istennek nem így történt, de nem is így működöm. Engem az tölt fel, ami inspirál és minden inspirál, ami valami újat, vagy egy régi dolog új megközelítését adhatja. 

Szerintem egyébként egy kreatív ember soha nem kapcsol ki, mert mindenről az jut az eszébe. Az alkotás. Annak idején pont azért nem akartam a fotózásból megélni, hogy ne veszítsem el az alkotás örömét. Dimitri Verhulst mondta, hogy sose látott még olyan esküvői fotót, amit válás után is érdemes lett volna bekeretezni. Akkor meg minek. 

Aztán bekerültem a reklám világába, ami a 90-es években még egészen másképp nézett ki, mint manapság. Akkoriban úgy éreztem, hogy folyamatosan alkotok, és ez olyan, mint egy szellemi perpetuum mobile. Kívülről nézve biztos „nagy szó” az alkotás a reklámra, de az akkor tényleg egy olyan közeg volt, ahol maga a munka volt az inspiráció. A hőskor viszont arra van, hogy elindítson valamit, aztán meg szépen elmúljon és rájöjjünk, hogy ez egy hibrid üzemmód, ami ugye egy evolúciós zsákutca. 

És igen, itt jön be a képbe a recharge, aminek több szintje is lehet. Van, amikor ahhoz kell, hogy egy hét, egy hónap vagy egy évszak szellemi amortizációja után is ép elmével vessem bele magam újra a munkába. Erre van az az állapot, amikor brief nélkül csinálok valamit. Csak úgy. 

Például zenét hallgatok, amit általában a hangulatomhoz szoktam választani és viszonylag szabadon mozgok a műfajok között. Persze van olyan is, hogy újra felfedezek egy régi zenét.

Ilyen volt legutóbb a pont 50 éve megjelent Pink Floyd lemez, a The Dark Side of the Moon. Soha nem voltam egy Floyd rajongó, de nagyon jólesett. Biztos öregszem. 

Ha csendesíteni szeretném az elmém, akkor jól jön egy kis Philip Glass, de ellenkező esetben simán jöhet egy korai Ozzy. Olvasnivalókban már egy kicsit konzervatívabb vagyok, de szívesen ajánlom Matthew McConaughey memoárját Zöldlámpa címmel. Ez a könyv az egyik legjobb alakítása. 

És akkor a filmek. Nem vagyok egy sorozat fan. Az utolsó, amit néztem és inkább dokumentumfilm-sorozatnak nevezhető, még a lezárások idején volt. Az Élet a fagypont alatt pont arra volt jó, hogy feltegyem magamnak a kérdést, hogy mit rinyálok én itt a bezártságról, amikor emberek mínusz 40 fokban simán túlélnek Alaszkában, miközben a házuk mellett farkasok és medvék reszelik a körmüket. 

Nemrég láttam a Gyilkos járatcímű filmet, ami az összes hibája ellenére (van bőven) szórakoztató volt. Nem kell mindent komolyan venni. Arra ott van A sziget szellemei. 

De az újratöltésnek van egy másik szintje is. Akik ismernek, tudják, hogy szeretem David Bowie-t. Legkevésbé a zenéje miatt. Minden egyes karaktere egy recharge, azaz inspiráció eredménye volt, amit utána tökélyre is vitt, nem törődve azzal, hogy egyébként mit is várnak el tőle. Igazi megújulások. Ez a fajta recharge hosszú évekre szól. 

Közel 30 év után, 2019-ben vettem újra fényképezőgépet a kezembe és kezdtem el újra rendszeresen fotózni. Egy mélypont után egy nagy recharge. Ráadásul egy 2in1. 

Egyrészt, remélhetőleg hosszú évekre szól, másrészt minden egyes helyszín, amiket általában hétvégenként fedezek fel, egy olyan élmény, ami a követő napokra, hetekre vagy évszakokra feltölt. Van olyan, amikor csak megsétáltatom a gépem (egyszer úgyis lesz újra kutyám) és van, amikor teljesen elnyel a dolog és olyan, mintha átlépnék egy másik dimenzióba és totál kirekesztem a külvilágot. Megalkotom a saját világomat. Egy olyat, aminek remélem, hogy lelke van és másokat is inspirálni tud.

És egy idézet a végére, ami az én hitvallásom is:

A fényképezésnek nem a láthatót kell reprodukálnia, hanem a láthatatlant láthatóvá tennie. (Franco Fontana)

A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.