Haydn papa?  

A komolyzenekedvelő közvélemény – joggal – ezt a képet dédelgeti Haydnról, hisz tudjuk, mindig kiállt a muzsikusaiért. Apjuk helyett apjuk volt és – ahogy a Búcsúszimfónia esete is mutatta – még szimfóniát is komponált, hogy egyszemélyes szakszervezetként megvédje zenésztársai érdekeit.

A mű története, a zenésztársak iránti szolidaritás mellett arra is rámutat, hogy Haydn nagyon ügyesen tudott szót érteni a megbízóival. Sőt, kijelenthetjük, hogy a legkülönbözőbb mentalitású és rangú emberrel képes volt megtalálni a közös hangot, valamint a megfelelő kommunikációs csatornákat, hogy ötleteit és a műveit eljuttassa a (cél)közönségéhez. 

Kétségtelen, hogy zenei tehetsége juttatta az Esterházy hercegek szolgálatába, ám karrierjében jelentős szerepet játszott az is, hogy rájött, hogyan tudja a saját brandjét úgy felépíteni, hogy az befolyást, hírnevet, előnyös tárgyalási pozíciót és anyagi megbecsülést biztosítson nem csak a zenésztársai, de saját maga számára is.

Tehetsége abban is megmutatkozott, hogy nemcsak a zenében, de minden téren képes volt tökéletesíteni magát. Mindent elért, amit zeneszerző akkoriban elérhetett. Mutatjuk, hogyan.  

Az autodidaktából lett rocksztár  

Bár a közvélekedés úgy tartja, hogy a komolyzene rocksztárja Mozart, de a zenetörténeti források azt igazolják, hogy Haydn rocksztárságban semmivel nem marad el ifjú kortársa mögött.

Amíg Mozartot az édesapja menedzselte, addig Haydnt küzdelmes fiatalkora arra tanította, hogy jobbára csak magára számíthat, ezért önképzéssel fejlesztette adottságait, tehetségét. Kifejlesztett egy saját énekgyakorlási technikát, így a legjobb lett a kórusban, számos hangszeren egyedül tanult meg játszani, majd a környezetében felbukkanó mesterektől (Nicola Porpora, Pietro Metastasio) a lehető legtöbbet tanulta meg a zeneleméletről, az irodalomról, a filozófiáról és az olasz nyelvről. 

Udvari alkalmazása során egészséges énképe és kitartása irányította a munkáját. Nem hagyta, hogy ellenfelei gáncsolják, vagy sikerei elbizakodottá tegyék. Sőt, inkább arra sarkallták, hogy még izgalmasabb dolgokat hozzon létre.  

Egy igazi kísérletező vállalkozó bújt meg a fiatal Haydn személyiségében: 

„Hercegem meg volt elégedve munkáimmal, sikerem volt; mint a zenekar vezetőjének alkalmam nyílott kísérletezni, megfigyelni, hogy mi fokozza, mi gyengíti a hatást, vagyis javítani, pótolni, törölni és merni. A világtól el voltam szigetelve, környezetemben senki sem tehetett önmagam iránt kétkedővé, és nem gyötörhetett, így aztán eredetivé kellett válnom.”  

Akaratlanul is új zenei műfajok és formák születtek meg a munkájából, ami hamarosan formálni, sőt diktálni kezdte az európai zenei ízlést. Nem üstökös volt, hanem „fontolva haladó”, aki lépésenként, de eltökélten és sikerrel javított saját társadalmi és anyagi helyzetén, ismertségén és népszerűségén.  

Mi volt a személyiségének titka?  Ezt a legtalálóbban Esterházy Péter fogalmazta meg: 

„Haydn személye a művészi alkalmazkodásnak és a radikalitásnak egy nagyon érdekes ötvözete. Egy olyan helyzetben élt, ahol például Mozart egy fél délutánt bírt volna ki, Beethoven pedig öt percet – Haydn harminc évet. Ennyi időt csak úgy lehet egy helyen eltölteni, ha az, amit csinál, tetszik a "gazdájának". Egyfelől egy hercegi fülnek kellett megfelelnie. És meg kellett felelnie a saját Haydn fülének is. Úgy tudott megfelelni ennek a konkrét feladatnak, hogy közben semmilyen kompromisszumot nem kötött a művészetét illetően. Minden radikalitást megcsinált, és a tetejébe még olyan zenét írt, ami tetszett a hercegének, miközben úgy tudja a nagyságát prezentálni, hogy közben hihetetlen udvarias marad a nézőközönséggel vagy a hallgatóságával. Ez nagyon érdekes és tanulságos dolog.”  

Ez az attitűd fontos szerepet játszott a sikerében. Emellé már csak egy valami hiányzott, és ezt a lehetőséget a kottanyomtatás hozta el számára.  

A kottabiznisz beindul  

Bécsben akkoriban hódított a házi zenélés, ami fellendítette a kották forgalmát is. II. József is nagy pártolója volt a kottanyomtatásnak, de nem pont ezért. Anyja, Mária Terézia, elvárta, hogy fiának (és majdani unokáinak) a trón körüli lebzselés mellett legyen egy polgári foglalkozása is, így a későbbi kalapos királyunk nyomdász lett.

Haydn is meglátta a kottanyomtatásban az üzleti lehetőséget.  Az 1780-90-es évekre számára is világossá vált, hogy már nemcsak Eszterházán és Bécsben ismerik a zenéjét. Koronás fők, arisztokraták és intézmények ostromolták folyamatosan új művekért. Például IV. Ferdinánd nápolyi király, vagy a kitűnő csellista, II. Frigyes Vilmos porosz király, az orosz nagyhercegnő, Marija Fjodorovna, a párizsi Les Concert de la Loge Olympique, a cádizi kanonok vagy Oettingen-Wallenstein herceg.  

A kiadók közül elsőként a bécsi Artaria kereste meg, amellyel rövidesen le is szerződött. Haydn gondosan odafigyelt arra, hogy a kottanyomtatók pontosan tartsák be az előadásmódra vonatkozó utasításait is, a megjelenés előtt kitartóan ellenőrizte és javította a levonatokat. Ma úgy mondanánk: elkötelezett volt a magas minőség és a vevői elvárásoknak való megfelelés mellett. 

A biznisz tehát beindult, de hol volt akkor még a mai értelemben vett szerzői jog! Így amikor Haydn megneszelte, hogy a kiadói a háta mögött feketén üzletelnek, átvedlett szerzői jogi aktivistává. Először szenvedélyes hangú levelekben harcolt a jogaiért, aztán inkább taktikát váltott, és hozzájuk hasonló gátlástalansággal ő is párhuzamosan kezdett üzletelni több európai kiadóval is, ügyesen alkalmazkodva a „megváltozott piaci körülményekhez”.    

Ezen kívül, még egy vasat tartott a tűzben – új műveinek kéziratát saját maga is értékesíteni kezdte. Kiterjedt magánlevelezést folytatott zenekedvelő uralkodókkal, arisztokratákkal és felajánlotta számukra új műveinek kéziratát. 

Ezeknek az „előfizetéses” példányoknak igen nagy volt a presztízse. Egy Haydn kotta – egy mai, igen divatos és jól jövedelmező NFT (non-fungible token), a múltban.  

Leveleiben Haydn ügyesen fogalmazott: „6 dukátnyi előfizetésre pontos másolatban kiadok egy hat kvartettből álló művet (…) egyfajta egészen új, különleges stílusban”. Ez utóbbi szófordulat egy ideig a zenetörténészeket is megvezette. Lázasan keresték az új stílus előjegyeit a művekben, míg aztán az előkerült levelekben olyan sokszor találták meg ezt a fordulatot, hogy be kellett látniuk – ez színtiszta marketing volt, ráadásul igen hatásos. Ennek ellenére, bizonyára egyik megrendelő se bánta meg, hogy beruházott egy-egy Haydn kottába.  

Később a Teremtés oratórium sikere is arra indította a zeneszerzőt, hogy maga publikálja a műveit, és nem kevesebb, mint 400 (!) előfizetőt gyűjtött szerte Európában. Közöttük volt az osztrák császárné és több osztrák főherceg, az angol király és a királyné, a walesi herceg és hercegné, a yorki hercegné és további előkelőségek, akik mind tovább növelték a rangos előfizetők táborát.

Egy-egy készülő mű hírére a kalózmásolók is hegyezni kezdték a pennáikat, hisz a – Haydnnek és a kiadóknak is sok bosszúságot okozó – „kalózkodás” már akkoriban is fejlett üzletág volt. A zeneszerző azt is okosan felismerte, hogy a műkedvelők is ígéretes piacnak tűnnek, és amikor már nem tudta a keresletet mással kielégíteni, akkor dalok és operarészletek kiadásával is foglalkozni kezdett.

Haydn és a kommunikáció 

A fentiekből láthatjuk, milyen változatos módokon lépett Haydn kapcsolatba másokkal: élénk levelezést folytatott előkelő körökkel, akiknek kottákat is küldött; sok szerzeményét publikálta nyomtatásban; ahol lehetett, személyesen vezényelte saját és mások műveit és aktívan bekapcsolódott a társasági életbe; ha akkoriban lett volna közösségi média, YouTube vagy Spotify bizonyára ott is jelen lett volna. 

Talán fogalmazhatunk úgy, hogy Haydnt megáldotta a sors marketinges és PR-os vénával is, olyannyira, hogy hatékony módszerei később Beethoven, Mendelssohn vagy Chopin számára is mintául szolgáltak.

Bár elsősorban a zenéjét akarta megmutatni, népszerűsége a személyét is fókuszba állította. Ma azt mondanánk: personal branding-et és network-öt épített, de jól értett a saját maga és zenésztársai menedzseléséhez is. Ezért tudott sikeres lenni karmesterként, magánemberként és üzletemberként is. 

Ösztönös zsenialitásával és józan megfontoltságával szép lassan megteremtette a személyes márkáját – egy mai coach se vezethette volna őt végig jobban ezen az úton. Számos elismerés is érte. 1791-ben például az oxfordi egyetem díszdoktorává avatták, előkelő hívei pedig számtalan értékes ajándékkal halmozták el. Mindezek ellenére, élete végéig megőrizte szerénységét és természetességét.  

Hatalmas népszerűségének, a brandépítés páratlan sikerének egy bizarr következménye is lett. Két fantaszta – egy 19. századi áltudomány, a frenológia képviselői – ellopták Haydn koponyáját a zeneszerző sírjából, hogy az azon elvégzett mérésekkel igazolják elméletüket a koponyaforma és a zsenialitás összefüggéséről. 

A téma már sokakat megihletett. Legutóbb az Esterházy Magyarország Alapítvány felkérésére öt képzőművész dolgozta fel a sztorit, akiknek műveiből az is kiderült, mire inspirál az ellopott fejről ott maradt paróka, mi az a zsenidudor, és valóban örök-e a körforgás. 

Egy dologban a Haydn koponyáját meglovasító szélhámosoknak mindenképpen igazuk volt: Joseph Haydn tényleg zseni volt.