Úgy érzem magam, egy praktikus képzavarral élve, mintha épp az kőolaj felfedezése előtti pillanatban lennénk, és még senki nem tudná, hogy a kert végében az a fura fekete lé, ami a földből feltört, az mire is lehet jó. A világképünket átformáló kampányok, amire Vér Balázs utalt a cikkében, mint ami klímaváltozás idején a reklámszakma feladata, nos, ez hatalmas energiákat szabadítana fel. 

De ma klímaváltozás inkább csak mint probléma jelenik meg a monitorokon, részben grafikonok, részben nyomasztó tartalmak formájában. Pedig a társadalmi változás, amit a klímaváltozás miatt most piacra kell dobni, az élet szinte minden területén kellemesebb helyzetet teremtene, mint ami ma van.

Mert valójában nem csak a szén-dioxidról van szó, hanem arról, hogy nem folytatódhat az, ahogy eddig a civilizáció működött – de hát azt, ahogy eddig működött, nagyon sokan nem is szeretjük. 

Például az iskolát. A gyerekek jobban éreznék magukat korszerűbb szemléletű iskolákban, ahol megtanulhatnak adaptálódni új helyzetekhez, ahelyett, hogy bemagolnák a Horthy korszak telefonkönyvét. És ha a jövő kiszámíthatatlan, akkor erre kell a gyereket a sulinak felkészítenie. Ehhez hasonlóan még sok olyan változást kényszerít ránk a klíma az élet minden területén, aminek örülnél. Például a környezetbarát mezőgazdaság feltámasztásának, ami visszahozná a paradicsom ízét, vagy a kevesebb munkaidőnek, ami a hedonizmus melegágya lehetne. Olyan vágyakról van szó, amik benned is ott vannak, csak azt gondolod, hogy túl szépek ahhoz, hogy teljesüljenek. 

Persze, ha szeretsz magángéppel repülni hétvégén a telekre, akkor nem fogsz minden változásnak örülni. De az a jó hír, hogy a változás felszínre hoz olyan lelki, szellemi témákat is, minthogy miért nem találja meg valaki a boldogságot státuszfogyasztási szokások nélkül. 

A klímaváltozás, mint meló 

A szakmai életembe a klímaváltozás, mint megbízás úgy szokott bejönni, hogy valaki, akinek a civil szervezete, szakmai közössége, települése, vagy a bank, ahol dolgozik, valamit szeretne megváltoztatni, és erre esélye is van. Az ember, aki valamiért helyzetbe került, van egy tudása, akarata, története, ami eddig egzotikusnak számított, keveseket érdekelt, de a sors úgy hozta, hogy most őt vagy az ügyét “meg lehet csinálni”. Például azért, mert meg akar védeni egy olyan természeti értéket, amit sokan szeretnek, mint a Fertő tó, és ezen a történeten keresztül el lehet jutni olyan általános kérdésekig, minthogy kell-e természet nekünk egyáltalán. 

Nem jött eddig olyan brief, hogy szüntessük meg a klímaváltozást. Mindennapos kérdéseket érintő kampányokra számíthatsz, ha a klímaváltozással akarsz foglalkozni. Mert az élet minden területén lehetséges olyan változás, amit jó tenne népszerűsíteni. 

Hogyan fogjunk hozzá? 

Le kell ültetni egy asztalhoz olyanokat, akik egyébként nem járnak össze, és akikre mind szükség van egy tabudöntögető, szemléletformáló kampányhoz. Az a spektákulum, amit a szórakoztatóipar, a reklám és a film tud létrehozni, az ugyanúgy megteremthető az életünket leginkább befolyásoló, jelenben zajló változásoknak is. És most erre szükség lesz. A világ tele van olyan szereplőkkel, akik tudnak valamire megoldást, ami fontos lesz, csak eddig nem figyelt rájuk oda a világ. Vízmegtartó mezőgazdálkodás, alternatív lakhatási modellek, közösségi várostervezés… Millió terület van, amelyek átértékelődnek épp ezekben a pillanatokban, és látványossá kell ezt tegyük. 

A civil szektor, a tudomány, és millió szakma bővelkedik olyan emberekben, ügyekben, célokban, amelyekből csodálatos kampányok születhetnének. De erőforráshiány, meg szakemberhiány miatt ezek a kampányok sok esetben nem készülnek el. 

A nonprofit szektorból, és gyanítom, a tudomány világából, és még rengeteg területről fájdalmasan hiányzik az a fajta nyilvánosság, az az elképesztően izgalmasan változó látványosság, ami reklámiparban, a zeneiparban, és kapcsolt részeiben folyton teremtődik. 

Meg kell találni azokat a szereplőket, akik egy-egy ilyen kampányban érdekeltek lennének vállalati oldalról is. Akik társadalmilag fontos értékek mellé akarnak állni. Össze kell őket hozni olyan civil szereplőkkel, tudományos szakértőkkel, művészekkel, influenszerekkel, akik valami közösben hisznek. Ja, és kell hozzá még a kommunikációs szakma is. És kezdődhet a tánc. 

És a szorongás?

Oké, ennek a tudatformáló kampánynak, amit leírtam, olyan „kísérő eseményei” lesznek, amelyek miatt akár lakhatatlanná is válhatnak területek. E cikk írásakor épp Spanyolországban élik ezt át, ahol településeket öntött el az özönvízszerű eső, autókat vett a hátára az ár, és az áldozatok száma százhoz közelít. Ami a klímaváltozás másik arca, nem annyira kellemes, mint amit a cikkben leírtam. 

De a szorongásnak lélektani szempontból a legjobb ellenszere az, ha kezdünk vele valamit, és még ha nem is tudjuk megszüntetni a kiváltó okokat rögtön, de lépéseket teszünk. Ez az élmény, amit kínálni tudunk azoknak, akiket elérünk. 

Akkor fogja tudni a néző beengedni a tudatába a problémát, ha adunk mellé valamit, amit ő tehet a változásért. 

Úgy tekintek erre a tudatformáló melóra, mint aminek a legdrágább kísérő eseményeit maga a természet adja, én pedig mellé rakom azt, amit a tudat ezzel kezdeni tud, és abban hiszek, hogy örömöt, felszabadulást, valódi, mélyreható változást indítunk el vele. Mondhatjuk azt is, hogy már késő, ne csináljunk semmit. De nem azért kell csinálni, mert tuti sikerül, hanem mert ma ez a dolgunk. 

A többit meglátjuk holnap. 

A szerző társalapítója az organiKvideónak, amely társadalmilag hasznos ügyek kampányait értelmezi újra a reklám, a videoklip és a karakterépítés eszköztárának felhasználásával. Bihari újságírói és dokumentumfilmes múlttal érkezett a csapatba, amely animációt, long format és rövidebb műfajú videókat gyárt, elsősorban nonprofit szervezeteknek.

Borítókép: Unsplash.com/Chris Leboutillier / Bihari László - organiKvideo