„Egy jó, nekem szóló magazin főszerkesztője lennék” – mondta májusi interjúnk egy pontján Iglódi Csaba. Félbeszakítani kár lett volna (eleve az, annyi jó sztorija van), márpedig egy hazabeszélős vallomással tartozunk, mielőtt belevágunk ebbe a függőbeszédes interjúba: Iglódi a Kreatív magazin hőskorában, a kilencvenes években főszerkesztette a lapot.

Amellett, hogy nemrég jelent meg új könyve Dreher-szimfónia címen, ez is elég indítékot szolgáltatott, hogy megkérdezzük, mi van vele mostanság.

Egy több évtizedes karrierívnél elég nehéz kikerülni a múltat, így azért visszanyúltunk a Kreatív említett hőskorához, Iglódi négyéves főszerkesztőségéhez: „Olyan korszakban lehettem a Kreatív főszerkesztője, amikor megérkezett a kereskedelmi televíziózás és rádiózás Magyarországra, bejött a közterületi reklám, specializálódtak az ügynökségek, létrejöttek a korábban is létezett Magyar Reklámszövetségen túl a mindenféle kreatívszakmai szervezetek. Olyan ma már legendás emberekkel dolgozhattam, akik ismeretségére, barátságára máig büszke vagyok; elindítottunk olyan sztorikat, amik máig léteznek, akár a Nagy Kreatív Könyv, akár a diák reklámverseny.”

Ekkoriban Rófusz Ferenc kaliberű emberek csöngettek be az Egyetem téri szerkesztőségbe, ami a reklámszakmával párhuzamosan tanulta az egész történetet. Iglódi 1995, azaz a Kreatív előtt politikai újságíróként dolgozott. A szakmát aztán elhagyta, nem is térne már vissza: „Én ebben a világban már nem tudnék újságíró lenni. Részben a technológia miatt. Bármennyire is azt hiszem, hogy jól használom a vívmányait, ez messze nincs így. Ma már egész másról szól az újságírás, a média és annak a disztribúciós része, nem biztos, hogy én ezt akarnám és tudnám érteni.” Szerinte emellett osztályharcos lett a média, ő pedig szabadon szeret szerkeszteni (ezen a ponton mondta ki jelen cikk első mondatát). Egy ars poetica is elhangzott:

„A nem zsigeri meggyőzésre törekvő, a világot sokféleképpen bemutató, kérdéseket feltevő, a különbözőségeket előhozó, megmutató, nem felszólító, hanem kijelentő, kérdő mondatban fogalmazó, megismerő médiumban dolgoznék.”

Hozzátette, míg a kilencvenes években az újságíró kevéssé találkozott a közönség véleményével, ma már úton-útfélen. A nézőpontok tömege is megsokszorozódott. Lapot is könnyebb gründolni, Iglódi szerint ha ma indítana egy lapot a diófakedvelőknek (itt kimutatott a kertben álló terebélyes fára), „egy óra alatt megcsinálnám a teljes layoutját, összeverbuválnám a szerkesztőségét, meg tudnám teremteni azokat a social media felületeket, ahol megjelenik, olyan teljesítményű nyomtatóm is lehetne, hogy tele tudnám rakni a postaládákat a környéken”.

Galaxis és szimfónia

Iglódit új könyvéről, no meg a könyvről mint folyton temetett jelenségről is kérdeztük. Szerinte a szövegnek mindig lesz létjogosultsága, a történetekre igényünk van. Ma már a lapozható tárgy (azaz a Gutenberg-galaxis maga) mellett e-book olvasón vagy hangoskönyvön keresztül is befogadhatók irodalmi szövegek, de Iglódi hisz a papírra nyomott könyv erejében, esztétikájában, hiányérzete van, ha egy lakásba belépve nem lát könyvet. „A könyv az itt van, oda tudok érte nyúlni, lehet ajándék funkciója, lehet szobadísz” – magyarázta.

„A könyvipar is megszületett, a könyvkereskedelem és jól jövedelmező, centralizált vállalkozássá vált”, ez se mellékes, miközben a könyvkészítés demokratizálódott szerinte.

A bő egy hónapja megjelent Dreher-könyvével kapcsolatban sok pozitív visszajelzést kapott, meg persze akadt, aki ledobta neki a mókabombát is: „Van egy barátom, aki elmondta, Hermann Hesse és Illyés közé fogja tenni a polcon – levon ennek értékéből, hogy abc-sorrendben tartja a könyveit”. Iglódi szerint több olyan jelzés jött, hogy a Dreher-szimfónia letehetetlen, sodorja az olvasót. Mint keretes írásunkban is emlegettük, mindenki mást lát benne a női könyvtől az üzleti sztoriig. Azért rákérdeztünk, mennyire Dreher-merchandise a könyv. A válasz:

„A Drehernek van köze hozzá: egy előadás adta az inspirációt, az nyitotta rá a szememet a történetre. A vállalat egyetlen fillérrel nem támogatott. Ennek legfontosabb oka, hogy nem kértem, mert aki rendeli a zenét, az fizet, ezt pedig nem akartam.”

A sörcég Török Róbert segítségét ajánlotta föl, aki adott háttéranyagot, dokumentumot, majd jelezte, ha a kéziratban történetileg nem stimmelt valami. Ilyenből akadt azért, egy halotti toron valaki szendvicset evett a könyvben, holott még az nem volt divat a korban, vagy épp sajtóban kiemelt jelenet: amikor egy olyan karakter sírt egy temetésen, aki jelenlegi tudásunk alapján már nem élt akkor.

Iglódi rég vágyakozott egy könyv megírására, mindig is imádta a fordulatos történeteket, de sok-sok okból nem tudott időt és energiát félretenni erre ezidáig. Tavaly május-június környékén azonban „összeálltak a csillagok”, sok egybeesés és karmikus találkozások történtek. Volt egy találkozás, „egy pici szikra, egy pici tűz, azt megfújtuk, hogy nagy lángja legyen majd”. További történetek is keringenek a fejében, még nem tudta biztosan kijelenteni, ezekből is lesz-e nyomdaszagú művészet.

A könyvnek azért kellett a marketing, abban márpedig van rutinja a szerzőnek. Szerinte az rögtön látszott, hogy a Könyvhét előtti zajban nehéz lesz kitűnni. Szabó-Princz Orsolya marketingszakértővel úgy döntöttek, hogy „a social médiában meglévő ismeretségemre építve ugyan, de kitörünk abból a buborékból, amiben nap, mint nap élek”, így az ő ötleteként létrehozták a szerzői weboldalt (iglodicsaba.hu). Szabó-Princz érdeme az oldal létrejötte mellett a design vagy épp a folyamatos frissítés.

Ahogy Iglódi anno befejezte az írást, egyből elkezdte szivárogtatni a közösségi oldalakon, hogy lesz könyv, az első olvasók pedig idézeteket, értékeléseket is adtak, amivel egyfajta visszaszámlálást hajtott végre. A Remindban már beszélt márciusban a könyvéről, majd az Athenaeum „egy citylight-kampányt is mellém tett”. Szerkesztője, Csapody Kinga segítségével több nyilvános és zártkörű bemutatót tartottak, miközben Horváth János, a Magyar Vállalatvezetők Üzleti Közössége tulajdonos-vezére minden tagnak ajándékozott egy példányt. Egyre jöttek a podcastek, interjúk, megjelenések, nyárra pedig akciót hirdettek „Vidd magaddal a Dreher-szimfóniát világot látni” címmel: a fotók közül páran a könyv kicsinyített változatát kapják meg fülbevalóként.

Mondd kis coachom, hol van a CEO-d!

Az újságoknál és ügynökségeknél is megfordult, a kommunikációs szakma minden bugyrát megjárt Iglódi Csaba pár éve új vizekre evezett, és felsővezetőknek ad tanácsot. A gyerekei már rég mondogatták róla, hogy „apa, amikor dolgozik, beszélget”. Sok vállalattal dolgozott együtt a reklámszakmában, ezek vezetőivel is el-elbeszélgetett, és egy idő után összeállt benne, hogy ebből többet is ki lehetne hozni. Sokszor e beszélgetések már személyes márkaépítés felé csúsztak el, majd jött Mihók Attila, aki igen fiatalon a Ringier élére került és kvázi az első Iglódi-ügyfél lett e téren.

Mihók lendületesen haladt a felsővezetői útján, „az én hírem pedig valahogy elterjedt”. Irodát bérelt a BAH-csomóponton (ahonnan pont rálátott kisfia óvodájára), és nekiállt a munkának. Ez a fajta állás megengedte, hogy a legfontosabb, kisgyerekkori években is a második házasságából született gyermekei mellett legyen, de ahogy nagyobbak lettek, ő is bővülni tudott.

No de mit csinál egy coach? Azaz nem is coach, elnézést, Iglódi Csaba kijavított minket: „Én nem használom a coaching szót, ez inkább személyes vezetői tanácsadás, one-to-one beszélgetések első számú vezetőkkel.” Szóval első körben megismerkedik az esetleges ügyféllel, kitalálja, van-e kémia. És hogy mi kell, hogy elkezdjen valakivel dolgozni? „Hogy beleszeressek az emberbe, vagy beleszeressek az ügybe, brandbe, vagy nagyon sok pénzt kell fizetnie”. A háromból kettőnek meg kell lennie. „Ha nem érdekel valóban az ember, ügy, vállalat, márka, gondolat, akkor nem tudok olyat adni, amire valóban szükség lehet és érdemtelenül állítanám ki a számlát. Az nem az én stílusom. A Drehert se tudtam volna megírni, ha valaki felhív, hogy van itt egy márkatörténet.”

Egyszer olyannyira volt kémia (2015-ben), hogy el is csábult, és egy ideig MVM-esként, elnök-vezérigazgatói főtanácsadóként segítette a menedzsment legtetejét.

A munka dandárját a felkészülés adja, sok-sok olvasás és utánajárás kell, hogy alaposan feltérképezze az ügyfelet, a cégét, az iparágat, sőt a szabályozói környezetet. Aztán ha bármilyen válság van, neki azonnal elérhetőnek kell lennie. Nem is vállal sok ügyfelet, egyszerre maximum 3-5-tel dolgozik. Itt is van ám ars poetica: „Senkit sem viszek olyan utakra, ami nem az övé, ezért is hívják úgy a cégemet, hogy YourWay és nem MyWay.”

„Valamennyi ügyfelemtől rengeteget tanulok, de nyilván nem beszélhetek egyikről sem”, mondta, be nem avatva minket a részletekbe. Persze vannak volt ügyfelei, akik beszélnek helyette, a honlapján is dicsérő ódákat zeng róla az említett Mihók vagy épp Tomán Szabina. Szerénytelenül hozzátette:

„Azt hiszem, abban a mezőben, amiben én vagyok, ilyen kombó nincsen: ami egy adottság, hogy van egy korom, végignéztem az elmúlt 30 évet, van egy látásmódom a politológia miatt, van egy ismertségem, ami beenged bizonyos körökbe, van egy kommunikációs hátterem, láttam a média működését kívülről-belülről, ismerem a kreatív világot, a hobbim a történelem és a geopolitika, és elolvastam mindent, amit a coachingban el lehet.”

Boldog lenne, ha sokan lennének ilyenek, mert akkor nagyobb lenne a hírverése e szolgáltatásnak, ami néha olyan mélyre le tud nyúlni, mint Karinthy Frigyes találkozása azzal a bizonyos fiatalemberrel:

,,Mindig a közelben van a papírzsebkendő, az rendszeresen kifogy, mert ezen a kanapén vagy abban a fotelben nagyon gyakran szembesülhet valaki olyan témákkal, amiket évek óta kerül, vagy olyan kérdésekkel, amikre nincsenek konzervválaszok.”

(Fotók: Szabó Réka / Kreatív)