Aki szeretne magának egy egyedi, felismerhető stílusú, komikusan bizarr animációs klipet, Gróf Balázst fogja keresni. A – többek közt a Testament és az Obituary zenekaroknak, Doro Pesch német metáldívának vagy a Rockmaraton fesztiválnak is kisfilmeket készítő – grafikussal jártuk körbe az első szakmai lépéseket, a TikTok-kultúrát, a klipkészítés nehézségeit.
Kreatív: Meghívnálak egy gondolatkísérletre. Képzeld azt el, hogy tizenkevés évesen sétálsz a pécsi utcákon, odaáll eléd valaki, aki hitelt érdemlően tudja bizonyítani, hogy ebből a – Szárnyas fejvadászt idéző – 2024-ből érkezik, és azt mondja, hogy felnőttként képregényekkel, animációval fogsz foglalkozni.
Gróf Balázs: Röhögni fogsz, valószínűleg azt válaszolnám, hogy remek, bejött az elképzelésem – tíz-tizenkét évesen ugyanis, bár animációval még nem foglalkoztam, nagyon rajta voltam a képregényrajzoláson.
Ezek szerint már az általános iskolában eltökélted, hogy grafikával, rajzolással szeretnél foglalkozni?
1987 nyarán – akkor voltam tizenegy éves – a júliust és az augusztust jóformán azzal töltöttem el, hogy megrajzoljam az Indul a bakterház regény képregényváltozatát, méghozzá 47 oldalban, A4 méretben. Rideg Sándor regénye szó szerint az első igazi olvasmányélményem volt, apám ajánlására kézbe vettem, és beleszerettem, részben azért, mert könnyen tudtam azonosulni a tíz év körüli Bendegúz figurájával. A film, amit a teljes generációnk ismert, annyira nem ragadott meg, és nem is ott zárul le, mint a regény. Pár évvel a film után azonban a Magyar Rádió készített egy rádiójátékot, ragyogó szereposztással, végighaladt a teljes regényen, és ez a rádiós feldolgozás ihletett meg, hogy elkészítsem a képregényt.
Emellett készültek egyéb képregényfüzetek is, amikből többnyire csak a prototípus létezett, de volt, amelyiket fénymásoló segítségével tudtam néhány példányban sokszorosítani. Amikor elmentem felvételizni a pécsi művészeti szakközépiskolába, az egyik ilyen saját képregénnyel a hónom alatt mentem, ezt mutattam be amolyan felvételi munkaként. Meg is lepődtek a felvételiztetők: a képregény a mai napig egyáltalán nincs jelen a képzőművészeti oktatásban, mintha egyszerűen nem is vennének róla művészeti ágként tudomást az oktatási rendszerben. A kilencvenes évek hajnalán meg végképp szokatlannak tűnhetett egy vidéki városban egy tizenéves srác, komplett, saját füzetekkel.
Végül felvettek?
Felvettek, igen, a viszonylag exkluzív grafika szakirányra, az utolsó pillanatban azonban mégis a gimnázium mellett döntöttem, méghozzá azért, mert nem tudtam volna haladó szinten angolul tanulni, ami hat év nyelvtanulás után annyira nem lett volna ínyemre. Így kerültem a pécsi Babits Gimnázium első angolos osztályába, és ott ismertem meg a nálam pár évvel idősebb Papp Andrást, a tulajdonképpeni első megbízómat, aki az iskolaújság szerkesztőjeként is közölte képregényeimet. Később, 1996-ban, amikor elindult az Esti Pécs (későbbiekben Pécsi Est) nevű helyi programfüzet, ahol András kezébe kerültek a főszerkesztői feladatok, megkeresett azzal, hogy kellene bele egy képregénysorozat.
Magával a képregénnyel, mint műfajjal, hogyan kerültél kapcsolatba?
A nyolcvanas évek legelején ötven forint csillagászati összegnek számított – ennyiért lehetett kapni a francia Pif magazint. A szüleim olykor megvették nekem az aktuális füzeteket, és teljesen elájultam tőlük. Ebben a lapban végig képregények voltak, amelyeknél már akkor jól kirajzolódott az a két tábor, amelyeket esztétikai szempontból el lehet egymástól különíteni. Egyik oldalon ott vannak a realisztikusnak szánt emberalakokat mozgató alkotások, a másikon pedig a könnyed, rajzfilmes stílusban készülők. Engem már akkor is ez utóbbi érdekelt igazán, illetve a karikaturisztikus rajzok – na meg a bohókásan megrajzolt pucér csajok, amikkel a Ludas Matyi című politikai vicclapban lehetett találkozni.
Hogyan léptél át az álló képek világából a mozgó képek világába?
Az animációval már általános iskolásként elkezdtem ismerkedni, akkor még szakkör szintjén, a pécsi úttörőházban, aztán a gimnáziumi évek végén bele tudtam tekinteni egy animációs stúdió munkájába is, ahol egy sorozathoz segítettem pár jelenetet elkészíteni. Valamivel később készült egy rövid, alig háromperces stop motion gyurmafilmem is, amit elsősorban a studióban tobzódó haverjaim tettek emlékezetessé, ugyanis, miután ráeszméltem, mennyire körülményes minden egyes fázis beállítása után visszasétálni a kamerához exponálni, megkértem őket, hogy segítsenek már a kamera mögött. Nagyjából tízen lehettünk, remek hangulat alakult ki, a barátaim egymást váltották a kameránál, baromi jó mókának találták a kamera kezelését, és jócskán fel is gyorsították a klip elkészültét.
2001-ben jött az első videoklipes megkeresés, derült égből, teljesen spontán módon. A szigetvári Persona Non Grata zenekar tagjai egyik nyári napon beállítottak az akkor már Pécsi Estként működő programmagazin szerkesztőségébe, és közölték velem, hogy márpedig készíteni fogok nekik egy klipet. Ami nemcsak azért tűnt jókora kihívásnak, mert azt sem tudtam, milyen szoftverrel lehetne ezt a bravúrt végrehajtani, de még egy számítógépem sem volt otthon. A zenekar hajthatatlan volt, régről ismertük egymást személyesen is, szerették a képregényeimet, és mindenáron tőlem akartak videót az egyik dalhoz. A csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően mutatta meg aztán valaki nem sokkal a felkérést követően azt a programot, amivel azután nemhogy a PNG-klipet készítettem el, hanem – miután végre lett egy gépem – otthon is simán tudtam innentől animációt készíteni.
Van-e egy Gróf Balázs brand, amit el lehet választani a személyedtől?
Finoman szólva nem úgy kelek és nem úgy fekszem, hogy a tevékenységemet reklámipari kategóriák mentén értékelem. De egyébként a magam számára nem tudok elképzelni annál jobb promóciót, mint hogy egy-egy, nagyobb rajongótáborral rendelkező zenekarnak vagy előadónak csinálok egy klipet, amire talán felkapja az ember a fejét, és – jó esetben – kideríti, ki az alkotója.
Az első nemzetközi megbízásodat viszont gyakorlatilag rajongóként sikerült bezsákolnod.
Abszolút. Gimnázium eleje óta imádom az Obituary nevű floridai death metal bandát, és még hosszú évekkel a közösségi média korszaka előtt kiderítettem, hogy a rajongói e-mailekre John Tardy énekes válaszol személyesen. 2004 körül hosszabb kihagyás után újjáalakult a zenekar, én meg nekiálltam vele levelezni, megérdeklődni, hogy mikor lépnek fel Magyarországon. Aztán amikor elkészült a Blind Myself Lost in Time dalához a klip, kapva kaptam az alkalmon, és elküldtem neki egy egyszerű YouTube-linket, mire jött a válasz: baromi jó, mennyiért vállalnék nekik egy ilyet? Aminek persze, mondanom sem kell, nagyon örültem, de valószínűleg a válaszomban feldobott összeg nem tetszett neki, vagy eleve nem volt aktualitása az egésznek, így nem érkezett rá semmilyen visszajelzés. Hosszú csend szakította meg a bimbódzó barátságot, majd amikor megjelent 2014-ben az új Obituary-lemez, újra megkerestem a zenekart ugyanezzel az ötlettel, és ekkor végre ledealeltük a munkát.
Mennyire igaz rád az, ami ránk a sajtóban, belebotlasz-e te is úton-útfélen a témákba, amiket megjelenítesz?
Ha tartalmi szinten nem is, utalások szintjén feltétlenül, főleg, ha popkultúráról beszélünk. A nem olyan rég elhíresült Hailey Welch például, akit a mémuniverzum csak Hawk Tuah lányként ismer, egy másodpercre felbukkan a Desh & Young Fly SUV című dalához készült klipben. Az Obituarynak készült klipekben előkerül Godzilla, a banán alakú fejről jól felismerhető alien, de van utalás a zombitáncra is, amely Michael Jackson Thriller című dalának a klipjében jelenik meg. Ezeket az utalásokat – bármilyen utalást – a zene hangulata fog kijelölni. Az Obituary két említett klipjével szemben – amelyek a Tardy fivérek által kitalált történetet mondanak el – igyekszem inkább hangulatokat visszaadni, magára a dalra, a szövegére ráilleszteni a képi világot, és ezzel együtt óhatatlanul beugranak alkotás közben áthallásos mozzanatok.
Melyik melód volt a legnagyobb kihívás?
Nehéz kérdés… talán a Rob Zombie-nak készített klip, elsősorban azért, mert nagyon alapos tervezés előzte meg, közösen találtuk ki, hogy milyen képi világgal adjuk vissza a dalt. A dalszöveg minden sorához más-más képi asszociációk kerültek, ráadásul – mivel a dal egyik fő témája az önfeledt tivornya is – egy hatalmas bulit is megpróbáltam animálni, tömeget kellett mozgatni a háttérben, összességében tényleg eléggé kemény megbízás volt. De talán nem eredménytelenül, mivel nemcsak az egyik legnézettebb klipem lett ez, de a 2022-es Klipszemlén megkapta a legjobb animációnak járó díjat is.
Kik azok az alkotók – legyen szó rajzolóról, filmrendezőről, íróról, bárkiről – akik megihlettek, és valamilyen szinten megjelennek a munkásságodban?
Chuck Jones mindenképp, a valamivel szögletesebb, markánsabb figurák miatt már gyerekként felfigyeltem azokra a Tom & Jerry-epizódokra, amiket ő rendezett. Robert Crumb, az amerikai underground képregények királya, a Fritz a macska alkotója, a képregényt a rajzfilmes adaptációján keresztül ismertem meg, amit húszévesen láttam. Hazai fronton Jankovics Marcell, nem is kérdés, ahogy sokakra, az ő János vitéze rám is nagy hatással volt, csakúgy, mint Dargay Attila is. A Ludas Matyi alkotói közül többen is nagyon megfogtak: Sajdik Ferenc, Balázs-Piri Balázs, Hegedűs István, illetve Dallos Jenő. Utóbbi valamikor 2007-ben kinyomozta a telefonszámomat, majd – hatalmas meglepetésemre – felhívott, hogy gratuláljon. Már kölyökként az ő rajzait tartottam a legkülönlegesebbnek, képzelheted, mennyire volt életre szóló élmény a hívása.
Túl az evidenciákon (sokkal hosszabb ideig készül), miben más számodra egy animációs klip elkészítése, mint nekifogni egy képregénynek vagy karikatúrának?
Egy animációs klip alkalmazott műfaj, a képnek egy feladata van: kiszolgálni a zenét. Rengeteg szerzőiséget belevihetek az animációkba, de elkerülhetetlenek a korlátozó tényezők is. Tehát kötöttebb, nem annyira önálló alkotás, mint egy képregény. Másképp lakja be a két műfaj a saját terét is: míg a képregények esetén a két szomszédos kép közti szünet, de a kép kereten kívülre szorult része is fontos dramaturgiai elem tud lenni, a videónál a jelenetek időben egymás mellé vágása, a montázs tölt be hasonló szerepet, de egyértelműen más a két mechanizmus viselkedése. Ami az én esetemben még fontos különbség, hogy bár a videoklipet a filmekhez viszonyítva általában tömör műfajként tartja számon a közvélemény, nekem tágabb teret biztosítottak, hiszen az egyoldalas, sőt, háromkockás képregények, amiket az Est-lapokba vagy a Wanted magazinba rajzoltam, ennél sokkal tömörebbek.
Van olyan megbízás, amire gondolkodás nélkül igent vagy nemet mondanál?
Nincs ember, akinek ne lenne ilyen. Ha egy mód van rá, elkerülném például a politikai pártok megbízásait. Ami az igent illeti, elhatárolódnék a konkrétumoktól, egyrészről azért, mert nem vagyok híve az álmodozásnak, nincs a fejemben egy képzeletbeli lista sztárokkal, akiket örömmel kipipálnék, mint megbízókat. Másrészről pedig azért, mert az elmúlt bő tíz évben így is volt szerencsém komoly nagyágyúkkal dolgozni.
1980-ban, a klipek megjelenésekor énekelte meg a Buggles a rádiókban sztárrá váló zenészek halálát. Ha most írnák meg ugyanezt a dalt, szerinted megénekelnék a klipes zenészek halálát? Működik még úgy ma, az internet korában egy klip, ahogyan a ’80-as, ’90-es években tudott?
A videó, mint médium, most fontosabb, mint valaha, nézd meg, mennyire átitatja a mindennapjainkat a YouTube, ha valamikor a sötét középkorban születtünk, illetve a TikTok, ha már az ezredforduló után, főleg, hogy ezek a csatornák ott vannak a zsebünkben, bármikor elérhetjük őket. Épp ezért egy zenésznek is hasznára válik, ha lehetőség szerint minél több videót ad ki. Ezeknek nem kell kötelezően dalokhoz készült klipeknek lenniük. A már említett Obituary állt elő például azzal az ötlettel, hogy az Immortal-vezér Abbathtal közös turnéjukat támogassam meg egy promóciós rövidfilmmel, ami egészen jó fogadtatásra talált.
De láthattuk azt is, milyen ívet járt be Azahriah karrierje, aki egykori youtuberből lett zenész, és pár év leforgása alatt eljutott a Puskás stadionig. Az MTV és a hasonló zenetévék ideje leáldozott, a klipeké viszont egészen nyilvánvalóan nem. Ezt talán részemről a legutolsó klipes munkám bizonyítja a legjobban, amit épp az említett Azahriah mellett ismertté váló Desh és Young Fly-nak csináltam. Ennek a két srácnak fiatalokból, tinikből áll a közönsége, akiknek az MTV legfeljebb a szüleik nosztalgikus sóhajaiból lehet ismert, mégis, nincs még egy klipem, amit ennyien néztek volna meg, még a nemzetközi mezőnyben sem.
Galéria:
NÉVJEGY:
Gróf Balázs grafikusművész képregényeiről és animációs klipjeiről ismert, de emellett karikatúrákat és reklámfilmeket is készít. Pécsen született és él, diplomáját a Pécsi Művészeti Kar rajz-vizuális nevelés szakán szerezte, ahol első, a szigetvári Persona Non Grata zenekarnak készített videoklipjét mutatta be diplomamunkaként.
A Blind Myself metálzenekar Lost in Time című dalához készült klipje nyitotta meg a nemzetközi csatornákat, első két külföldi munkáját az Obituary zenekarnak készítette, ezek közül a második, valamint a Red Fang Not for You dalához készült klip is felkerült arra a toplistára, amit a Revolver magazin állított össze 2017-ben az év legjobb 15 klipjéből.
Balázs 2020-ban készített klipet a színészi karrier mellett zenés lemezeket is készítő William Shatnernek; a legendás indiai hegedűművésznek, L. Shankarnak; valamint a Bay Area thrash egyik nagyágyújának, a Testament zenekarnak.
2021 és ’22 folyamán főleg az amerikai rocksztár-filmrendezővel, Rob Zombie-val dolgozott több projekten. Ezek közül a „Shake Your Ass-Smoke Your Grass” klipje a legutóbbi album legnépszerűbb videója lett, egyúttal elnyerte a „legjobb animáció” díját a 2022-es Magyar Klipszemlén.
2023-ban Bödőcs Tibor felkérésére készítette el a „Félreértés” című rajzfilmet, a szerző „Prímszámok hóesésben” című kötetének egyik szkeccse alapján. 2024 elején jött ki a metálkirálynő Doro dalához készült videója. Legutóbbi videoklipje a jelenleg legfelkapottabb magyar előadók közé tartozó Desh és Young Fly közös dalához készült.
Borítókép: Obituary
