A zene iránti tiszteletet és szeretetet apámtól kaptam. Tisztán emlékszem, ahogy alig pár évesen, a nyolcvanas évek végén autóba ült a család a nyaraláshoz, apám pedig megkérte anyám, hogy a kesztyűtartóba betárazott és gondosan összeválogatott audiokazetták közül adja oda neki a Queen The Miracle című albumát, hogy a slusszkulcsot elfordítva és gázt adva, a Lada Samaránk mind a négy hangfalából vele együtt üvölthessük a Breakthru-t vagy az I Want It Allt a több órás autóutunk során. A letekert ablakok mellett is izzasztó utazásunk során jött még az autós magnóba a Rolling Stones, a Beatles, a Hot Chocolate, a Creedence Clearwater Revival, Tina Turner, a Bee Gees, a Village People, a Deep Purple, a Beach Boys vagy Earth, Wind and Fire egy-egy albuma is, az én figyelmemet pedig olyannyira lekötötte a zene és a kazetták borítójainak kihajtogatása, nézegetése, majd visszahajtogatása, hogy az Olaszországig vagy Horvátországig tartó utunk percek alatt elröppent.
A kazetták mellett szinte ugyanez az előadói lista felhozatala volt érvényes a gyerekkori nappalinkban helyet kapott lemezjátszó alatti bakelitgyűjteményes polcon is, azzal a különbséggel, hogy apám precízen rangsorolt (és néha talán még ABC-sorrendbe állított) vinyljei mellett külön fakkban ott voltak a nekünk vásárolt gyermeklemezek is (Halász Judit összes, Bambi, Álmodik az állatkert, Süss fel Nap, Tinidal, stb.), amik egyébként - az emlékezetem szerint - nyilván akkor már közel sem voltak olyan érdekesek számomra, mint apám féltve őrzött bakelitjei, amik törékenységük és sérülékenységük miatt sokáig tiltólistán voltak az én szeleburdi gyerekkezeimnek.
Aztán a kilencvenes évek második felében már a bátyám rap, hiphop, new jack swing és r&b kazettagyűjteményére és cédéjeire fájt a fogam, miközben apám a régi Videoton hanglemezjátszót a padlásra tette, helyére pedig az akkori csúcstechnológiának megfelelő hifitorony került, aminek legfelső eleme egy már sokkal korszerűbb lemezjátszó volt. Ezen már a tesóm megmutatta, hogy hogyan kell rap és hiphop lemezeket szkreccselni, amitől az apám az anyámmal együtt sikítófrászba tört ki, így jelezvén, hogy tönkretesszük a lemezjátszó tűjével együtt a bakelitlemezeket is, szóval a szkreccsperceknek ezek után inkább akkor hódoltunk, amikor a szülők jó távol voltak a háztól.
Az ezt követő évtizedekben már inkább a saját kazetta- és cédégyűjteményem gyarapítására és gondozására fókuszáltam: zenei repertoáromban Madonna, Janet Jackson, Prince, George Michael, a Depeche Mode, az INXS, R.E.M., Whitney vagy Michael Jackson meghatározó kilencvenes évekbeli albumaitól kezdve szinte az összes olyan aktuálzene ott volt, aminek videoklipjeit a Music Television akkor rotálva játszotta. A videoklipek VHS-kazettára és a rádiós zenék kazettára másolására itt most nem térnék ki, pedig hosszan tudnám mesélni ezen skilljeim folyamatos fejlesztését ebből a korszakból.
Lázadó huszonévesként már az elektronikus zene BPM-jei vették el az eszem: a megboldogult FreeE magazin (a 2000-es évek meghatározó, magyar szerkesztésű és kiadású elektronikus zenei kultlapja) és annak internetes fórumán való barátkozások és zenei, valamint klubélményekkel teli értekezésekkel, mp3 másolgatásokkal egészültek ki az egyetemi éveim melletti lopott perceim, amiket aztán kiegészített a zenei klubkoncertek, majd zenei fesztiválok látogatása is.
Nagyjából tíz éve, a budapesti undergroundban jöttek velem újra szembe a koncertek utáni merch-árusoknál a zenekarok vinyl-formátumban is nyomott lemezei, amikkel párhuzamosan újra megjelentek a belvárosi kisebb, aztán egyre nagyobb lemezbörzék. Zenefanatikus és zenei újságírói szárnyait bontogató barátaimmal pedig szinte kötelező hétvégi programmá vált a bolhapiacok és a már említett lemezvásárokon való részvétel, ahol a nyolcvanas és kilencvenes évek (számunkra legizgalmasabb) előadóinak lemezei közül lapoztuk ki az alkuképes klasszik darabokat. Ekkor szereztem be életem első, saját lemezjátszóját is, amivel új értelmet és újra fizikai valóságot kapott az otthoni zenehallgatás.
Hering András, kulturális és gasztronómiai újságíró, főszerkesztő. Számos hazai kortárs blog, magazin és site szerkesztője és főszerkesztője: dolgozott többek között az egykori PEP! és WAN2 magazinoknak, közel 10 éve tartalmi vezetője a popkultúrát, divatot és designt körbejáró phenom’enon magazinnak. A Central Médiacsoporthoz tartozó Nosalty főszerkesztőjeként új tartalmi és vizuális alapokra helyezte a leglátogatottabb hazai gasztrosite-ot. Hétről hétre jelentkezik önálló receptes tartalmakkal, melyeket saját maga tervez, food stylingol, fotóz és ír. Törekvései arra irányulnak, ami maga a gasztronómia, az otthonfőzés és közös étkezések lényege is: összehozni az embereket, családokat, barátokat, a különböző kultúrákat és hagyományokat, kapcsolódási pontot adni, ezáltal nyitottabbá és figyelmesebbé válni egymásra és a világra is.
Pár évvel később már a független lemezboltok fennmaradásáért jártunk a kis budapesti üzletekbe (Wave, Musicland, Neon Music, Deep, AktRecords, MédiaPont, stb.), nem sokkal ezután pedig az Egyesült Királyságban 2007-ben, majd Magyarországon 2010-ben indult Record Store Day kezdeményezés mellett álltunk ki mellszélességgel, ami az internetes fájlcserélő alkalmazások terjedésével nehéz helyzetbe került és fennmaradásukért küzdő független hanglemezboltok kulturális értékére próbálja meg felhívni a figyelmet világszerte.
És hogy mit ad nekem az azóta tartó vinyl-gyűjtés és otthoni lemezhallgatás?
Szeretem a materiális dolgokat, így a lemezezés a hangzás mellett hozzáadott értéket is nyújt, hiszen kézbefogható, nyitható és csukható, szagolható és nagyon óvatosan fogható. Mivel eleve a lemez és így a borító is egy viszonylag nagy formátum, a rajta található art workök, vagy a benne elérhető bookletek együttes fúziója pedig valódi műalkotások. Mivel fotózni is szeretek, így nagyra értékelem azt a vizualitást, amit egy-egy vinyl borítójával kapok. Nem véletlenül kapott helyet a nappalinkban egy vinylpolc is az erősítő és a lemezjátszó felett, ahová éppen az aktuális, vagy éppen hangulatomhoz éppen passzoló két lemeznek van megtisztelő hely. Olyan ez, mint egy kis önálló zenei tárlat, ahol az anyagi befektetés mellett türelemre és nyugalomra is szükség van: kiélvezni a keresést-kutatást, rendelést-vásárlást, mint egy „vadászatot”, elszöszmötölni a lemezek válogatásával, rendezésével, a lejátszás előtt a lemez leporolásával, a tű pucolásával és egyéb apróságokkal törődni.
És persze a legfontosabb, hogy egy lemezt sosem teszünk fel csak úgy kutyafuttában, mint ahogy reggelente benyomjuk a Spotifyt, hanem megtiszteljük a lemezt (ezzel együtt annak művészeit) fókuszált figyelmünkkel, amihez kifejezetten a lemezhallgatásra szentelt idő kell. És persze gyerekkorom óta már én is megértettem a hőbörgő apám, hogy műalkotásokon nincs helye a szkreccsperceknek. (Hering András az Instagramon: @andrishering)
A Recharge rovat támogatója a Yettel.
