Ha néhány hónappal ezelőtt kér meg valaki, hogy meséljek arról, mi kapcsol ki, akkor biztosan a futást mondtam volna – azt a furcsán lehetetlen érzést, ahogy a talpam legördül a rekortánról, a zenét a fülemben, azt a teljesen másik életet, amit abban az egy-másfél órában a fejemben élek. 

Ezek az érzések azóta sem változtak, mert amikor futok, tényleg mindenem megvan, amire a hétköznapok során azt hiszem, hogy vágyom – máshogy áll a hajam, viszont szeret a fickó, aki egyébként valószínűleg nem, és minden projektem elsőre sikerül. 

A külsőség és a férfiak; ordító közhely, hogy nőként néha nyomot hagy rajtam a társadalom és a magány, mint a cipőm gumitalpa a füvön, és mégsem szégyellek róla beszélni – a számos magam mögött hagyott kilométerrel együtt valahol az az egyetemes, csak nőkre jellemző szégyenérzés is elmaradt mögöttem. 

Megtanultam együtt élni az érzéseimmel és már tudom, hogy kikapcsolódni egyben azt is jelenti, hogy hadakozom, majd békét kötök velük. Hazaérek, nyújtok, zuhanyzás – aztán jönnek azok a lefekvés előtti pillanatok, amikor némi plafonbámulás és a napi feleslegesség érzéssel való leszámolás után rájövök, hogy tulajdonképpen ebben az életben is megvan mindenem. 

Mióta egyedül élek, ezek az esték megsokasodtak, és az éjszakák megnyúlásával együtt árnyalódott az is, mikor mi kapcsol ki. Most ehhez igazodom. Ha békében vagyok önmagammal, akkor az ágyban olvasok, miközben az emlékeim a polcomra aggatott ledfüzéreim pislákoló fényében fürdenek, és a fülemben akkor is szürkén dobol a nyugalom, ha odakint nem esik az eső. Amikor tele vagyok energiával, irány a terem vagy a sziget, ahol szól a zene és ahol ott a másik Fanni – a fülig mosoly, mindig pozitív, egetverően szabadszájú, sikeres ciklon, akit azért szeretek, mert ha ő ott van, engem senki nem vesz észre. 

Aztán vannak azok a napok, amikor csak azt érzem, hogy túl sok a fejemben a gondolat. Ilyenkor vezetem a naplóm, rajzolok, és elmondom az egyetlen embernek – saját magamnak – hogy az esetek többségében a fenti jelzők közül csak az egetverően szabadszájút érzem igaznak. 

Tudom, hogy ha napokkal, hónapokkal később visszaolvasom, mosolyogni fogok – a naplóm arra kell, hogy amikor nem találok fogást a realitáson, a múltbéli önmagam türelmesen újra elmagyarázza nekem a régi leckéket. Vagy ez van, vagy a szokásos fűszeres kávém a Frei Café-ban, amiből néha iszom egy kortyot, miközben írok, és azon gondolkodom, milyen nevet adnék az életemben megforduló legfontosabb karaktereknek, ha egyszer úgy döntenék, hogy átrakom őket egy alternatív, papírformájú, publikált valóságba. 

Csak amikor végképp nem segít semmi más, akkor ülök le a kis 61 billentyűs Yamaha szintetizátoromhoz. Totál amatőr vagyok, és kb. kettő dolgot tudok eljátszani rajta, abból is az egyik Billie Eilish, de olyankor nem az számít: csak az van a szemem előtt, hogy abban a fél-egy órában senkinek a hangját – a sajátomat se – akarom hallani. Csak a zenére figyelek, újra és újra rácsodálkozom, hogy állnak össze a hangok dallammá, és határozottan az az érzésem, hogy a csend is együtt hümmög a billentyűimmel. Még az írás és a naplózás iránti szeretetem ellenére is imádom ezt: hogy amikor szomorú vagyok, nem én beszélek magamhoz, hanem a zene és a csend hozzám. Megerősítő. Olyan, mint hogyha azt mondanák: magányos vagy. És ez tök oké. 

És nekik elhiszem. Megnyugszom. Kikapcsolom a szintetizátort, beülök az ágyba olvasni, és hallgatom, ahogy zuhognak a ki nem mondott szavak. Rám. Rá. Ránk. 

És aztán az egész kezdődik elölről.