A hozzám hasonló városi, privilegizált (értsd: akiket nem fenyeget közvetlenül a mélyszegénység), mindenféle kreatív szakmában dolgozó férfiak 35 éves korukra általában el tudják mondani, mi kapcsolja ki őket, lemezgyűjtés, karbonvázas országúti bicaj, mechanikus karórák, súlyosabb kapuzárási pánik esetén sportautó és/vagy chopper vásárlása, bütykölése, ilyenek. Eljöttek ezek nálam is (jó, az utóbbi kettőt szerencsére megúsztam), de hogy mi kapcsol ki és mi tölt fel, azt 40 éves koromig nem tudtam volna megmondani. Sőt, kis túlzással azt sem tudtam, milyen, amikor kikapcsol az ember, ahhoz ugyanis zavartalan flow-élmény kell, ez meg nekem valahogy sosem adatott meg, túlgondoltam és -szorongtam én ehhez mindent.

Kínálkozó lenne azt mondani, hogy a választott szakmám, mit szakmám! nagybetűs Hivatásom nyújtja ezt a flow-élményt, és ez nagyon ritkán meg is esik: pár havonta akad egy-egy ihletett pillanat, amikor minden összeáll és már a kattintás mozzanatában érzem, hogy megvan A Kép, de kikapcsolódásnak ezt azért nem nevezném, ahogy az utómunkát és a socialra posztolást sem, azt meg végképp, hogy frissítgetem a Face-t és az Instát, hátha kapok annyi lájkot, ami legitimálja, hogy fotósként gondolhassak magamra, miközben persze folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy a lájkok nem jelentenek semmit. 

Jó, visszaolvasva ez negatívabb lett, mint amilyennek szántam, egyébként nincs baj, sőt: annyi van, hogy a munkámat – az írást és a fotózást – mára tényleg munkaként kezelem, egyrészt úgy, hogy adok neki kereteket – időben, mentálisenergia-befektetésben –, másrészt úgy, hogy kikérem magamnak a „de jó neked így, hogy a hobbid a munkád!” című jószándékú, de végtelenül toxikus, kizárólag az (ön)kizsákmányolást tápláló bullshitet. Ha viszont a munkám nem a hobbim, hanem „csak” a munkám, akkor kellene valami hobbi is, nem?

Kiderült, hogy ez nem is egyszerű, ha az ember elkezd abból élni, amit korábban valóban hobbiként művelt. Próbálkoztam én becsületesen mindennel, a mai napig rendezgetem a bakeliteket, amikor berobbant a Covid, gyorsan vettem egy országúti bicajt, szegény egy évig szenvedett alattam, és a becsületemet is megtépázta, hogy minden aerodinamikus volt rajta, csak én nem, az obskúrus horrorfilmek módszeres fogyasztásával meg inkább nem büszkélkedek, mondjuk a hetvenes évek olasz zombifilmjeiről és giallójairól simán indíthatnék egy blogot, ha 2024-ben még menő lenne blogot indítani.

Aztán eszembe jutott, milyen érzés volt 1994-ben, 13 évesen, moziban lekamerázott, tehát rettenetes minőségű, ezerszer másolt VHS-kazin megnézni a Jurassic Parkot. Mindenki odavolt tőle (én is), mindenki dínószakértő akart lenni (én is), ám nekem becsípődött egy kérdés, ami a többi gyereknek nem: Hogy csinálták?! Miniatűrök, stop-motion animáció, ezeket mind ismertem, a CGI-t pedig akkoriban kilométerekre ki lehetett szúrni (nem is próbáltak úgy tenni, mintha valódi lenne, lásd a korszak másik kikezdhetetlen remekművét, a Fűnyíró embert), a Jurassic Park viszont teljesen új élmény volt. 

Semmit sem értettem. Mivel ez nem a DVD-extrák, és végképp nem a YouTube-ra feltöltött „behind the scenes” videók kora volt, két év telt el, mire megtudtam, hogy ezek bizony számítógépes trükkök. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy ezzel akarok foglalkozni. Az aktuális havi ebédpénzemből megvettem az egyetlen magyarul hozzáférhető szakkönyvet (mekkora botrány volt otthon!), összecsencseltem a 3D Studio nevű szoftvert (a 90-es évek floppys-cédés szürkepiaca elképesztően élénk volt még Budafokon is) és nekiláttam. Ez kitartott az egyetem alatt is (magyar nyelv és irodalom, társszak nélkül, értsd: nem csináltam semmit négy évig), immár a Maya nevű még bonyolultabb szoftverrel, akik látták a dolgaimat, azt mondták, ezzel kellene foglalkoznom.

Naná, hogy újságíró lettem.

Nem kezdek húszezer leütéses meditációba arról, hogy hogyan halnak meg az álmok 30 éves korunkra, már csak azért sem, mert nem halt meg semmi, voltak szép pillanatok így is (és alighanem még lesznek is), igaz, ha nem tanultam volna meg közben fotózni is az írás mellé, most alighanem egy multiban ülnék elhízó- és kiégőfélben, és a hat százalékos fizuemelésemnek örülnék. Szóval nem halt meg az álom, csak várt pár évtizedet.

Beiratkoztam egy suliba, kéthetente minden hétvégét péntek öttől vasárnap ötig egy osztályteremben töltöttem nálam húsz évvel fiatalabbakkal, ráadásul főleg olyan dolgokkal foglalkoztunk, amelyek nem érdekeltek, pontosabban nem gondoltam, hogy valaha is érdekelni fognak: logikai láncok, képletek, primitív programozás, és mindenféle egzakt tudomány, szóval úgy tűnt, nem kapták meg a memót, hogy én Igazi Művész akarok lenni! A harmadik hétvégén aztán már két pofára zabáltam az egészet, újra élveztem csúcspontokat, éleket tologatni, sokszögeket szőni, a szavakat is imádtam, texel, subdiv, keyframe, blend shape, edge loop, normal map. 

Kiderült, hogy modellezni igenis könnyű, elegánsan modellezni viszont brutális kihívás, figyelni kell a topológiára, az élek ritmusára, hogy csak négyszögekből építkezzünk, hogy a hús-vér, azaz később animálandó figuráknál az izomcsoportok mentén pakoljuk sűrűbben a poligonokat, ehhez persze már anatómia kell, ahhoz meg biológia, és akkor a fényekről, kamerákról, részecske- és rugalmastest-szimulációkról még nem is beszéltünk. Kéthetente a suliban minden hétvégén szabad voltam; így tűnt fel, hogy ezen alkalmak között nem vagyok az. Ha nem tűnik fel, nem tudom, mi történt volna.

A vizsgamunkámra már teljesen rácsúsztam, másfél hónapig napi öt, aztán még két hétig napi három órát aludtam (ez egyúttal egy kicsit felkészített a gyerekvállalásra is, legalábbis ezt mesélem mindenkinek, aki teljes joggal rákérdez, hogy ennek meg mi értelme volt), a végeredmény mai szemmel cringe, de akkor nagyon büszke voltam rá. 

Most jönne az a rész, hogy – mivel ez, szemben az újságírással és a fotóriporterkedéssel, egyelőre piacilag értelmezhető tudás – körbeküldtem azt a másfél perces kisfilmet és egy hónappal később már egy menő vizuáliseffekt-cégben dolgoztam fel magam legalulról. Nem jön ez a rész, és most, egy év távlatából egyáltalán nem bánom. 

Azóta is tanulok, figyelem magam, mi érdekel a legjobban, miben vagyok a legjobb, egy ideig mondogattam ilyeneket, hogy „még fél év, és tartok már ott, hogy portfólióval jelentkezzek”, egy ideje pedig ezt sem mondogatom. Az az érzésem ugyanis, hogy azonnal tönkretenném az egészet, ha ezt a sok munkát és tudást beváltanám corporate aprópénzre, ha mások elképzelései szerint dolgoznék határidőre, odalenne a flow. Ahhoz pedig túl értékes az egész. Ha munkaerő-piacilag nem lesz ebből semmi, de kigyűrődhetek vele heti háromszor, akkor is hálás vagyok magamnak, hogy újra felfedeztem ezt kívülről nézve dögunalmas, belülről végtelenül szórakoztató elfoglaltságot.

Nem utólag akarok ideológiát erőltetni a sztoriba, tényleg úgy érzem, hogy így a legjobb. Esetleg, ha minden jól megy, barátokkal összehozunk egy kisfilmet, lehet, hogy felkapja majd az algoritmus, pár napig téma lesz, megjelenik egy-két „a semmiből, az otthoni gépeiken, szabadidejükben hozták össze, máris a Pixar kihívóiként emlegetik őket” tematikájú kis-közepes cikk (miközben természetesen senki nem emleget majd minket így), lehet, hogy ebből sem lesz semmi, és ez teljesen jól van így. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell és minden jó lesz úgy, ahogy lesz.

A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.