Gyerek- és diákkoromban sosem volt a szó klasszikus értelmében vett hobbim. Valahogy nem találtam olyan tevékenységet, amire szívesen fordítottam volna a szabadidőm nagyobb részét, amiért igazán lelkesedni tudtam volna hosszabb ideig.
Ez az ügynökségi életem sűrűsödésével változott meg. Egyre nagyobb szükségét éreztem, hogy legyen egy olyan aktivitás az életemben, amiben kikapcsolhatom az agyamat és üresen lebeghetek – ezt az érzést végül a futás hozta meg számomra.
Egészen különleges érzés, amikor az első kilométerek alatt még zsibongó gondolatok egyszer csak varázsütésre eltűnnek és azt veszem észre, hogy robotpilótában rakom egymás elé a lábaimat. Mintha tényleg lebegnék és egy szűrőn át, kívülről szemlélném a világot. Több félmaraton is került azóta futócipőimbe, de még mindig nem bírtam megunni azt az euforikus érzést, amikor átszakítom a virtuális célszalagot.
A Covid alatt aztán minden megváltozott, mert hosszú évek tervezgetése után örökbe fogadtunk egy „első látásra szerelem” kiskutyát.
Aramis fél éves kora ellenére nehéz csomaggal érkezett, ami egyben azt is jelentette, hogy minden szabad percemet lefoglalta az ő tanítása, támogatása, a közös, mindenki számára élhető ritmusunk kialakítása. Így aztán ugrottak a fejszellőztetős, átszellemülő, szabadon futós órák, pedig stresszből és becsatornázatlan energiákból gyűlt fel elég.
Cserébe kaptam viszont egy igazi hobbit, ami olyan módon tölt fel mentálisan és fizikailag, ahogyan a futás sosem tudott.
Bár a saját kutyámmal egészségügyi okok miatt nem futhatok, több egyesületnél, menhelyen is van lehetőség a bent lakó kutyákkal foglalkozni. Tavaly így csatlakoztam az Eszkuláp Egyesület (innen van Aramis is) önkéntes csapatához, ahol rendszeresen sétáltatom a menhelyi kutyusokat.
Van, akivel az őszi HDR Base (Hard Dog Race) versenypályáját is teljesítettük és most készülünk a következő, áprilisi futamra – hacsak addig gazdihoz nem költözik.
Mentorként az új örökbefogadókat is támogatom, hogy minél zökkenőmentesebben vegyék az első akadályokat.
A Morphónál ráadásul annyira támogató csapatban dolgozhatok, hogy a kollégák is nyitottak egymás hobbijaira – az Eszkuláp Mikulás napi nagy kutyás sétájára például többen is elkísértek, hogy szuper délelőttöt szerezzenek a menhelyi ebeknek.
És ha már hobbi, a kutyák iránti rajongásom csak úgy lehetett teljes, hogy tavaly elvégeztem a SciDog Padawan képzését, ahol etológiából, tanuláselméletből, neurobiológiából, asszertív kommunikációból és hasonló, a korábbi bölcsész énemtől fényévekre álló tudományokból kaptam okítást.
Úgyhogy, amikor nem a saját, vagy a menhelyi kutyák bűvkörében töltöm az időmet, a kutyasuli kampuszán lehet megtalálni. Semmi nem tölt fel úgy, mint egy kutyaovis foglalkozás a sok pihe-puha babakutya között.
És legyetek gazdik, ha tehetitek, mert örökbe fogadni menő ?.
A PTE Bölcsészkarára jártam angol-kommunikáció szakra, itt találkoztam először a PR-ral, egy szabadon választható kurzus formájában. Egy rövid ideig gyakornokoskodtam az Irodalom és Művészetek Házában, ahol az eseményekhez kapcsolódó feladatokban és szükség esetén tolmácsolásban segédkeztem.
11 éve dolgozom ügynökségeknél, ennek több mint a felét töltöttem a Morphónál, ahol mindig is account feladatokkal foglalkoztam, előbb juniorként, majd account, jelenleg pedig senior account munkakörben. Nagyon szeretem ezt a mindig változatos világot, sosincs két egyforma nap vagy ügyfél.
A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.
