A Better Call Saul legutóbbi részében az egyik főszereplő, Gus Fring (Giancarlo Esposito) besétál egy puccos étterembe, és a pulthoz érve vörösbort rendel. Kontextus nélkül nem megjegyzendő momentum, de a képernyő túloldalán egy bizonyos Ted Gioia és fia feszülten figyeli a részletet. Gioia stoperrel méri, hogy milyen hosszan használják fel saját zenei szerzeményét a jelenetben. Egy egész percnél áll meg az óra. Nem is olyan rossz egy olyan dal esetében, amiről szerzője is szinte rég elfeledkezett, és csak véletlenül vett fel még 1986-ban.

Tanulságos történet Ted Gioia-é, aki jazz-zenészként volt aktív a nyolcvanas és kilencvenes években, később pedig zenetörténészként és kritikusként szerzett nevet magának. Volt néhány zongorára írt, a jazzközegbe nem annyira illő dala, amikkel sosem tudott igazán mit kezdeni, de amikor egy kis maradék stúdióideje maradt, azért feljátszotta többek között a Sunday Waltz című dalát is. 

Valószínűleg örök feledésbe merült volna a szám, csakhogy egy japán terjesztő ki akarta adni a dalt is tartalmazó lemezt Tokióban. Gioia-nak hosszas kutakodás után sikerült kideríteni, hogy a Mainstream Records-nál vannak a jogok, így került kapcsolatba a kiadót alapító Bob Shad, ez egykori soul és jazz legenda unokájával, Mia Apatow-val (a filmes Judd Apatow testvérével), aki jelenleg a kiadó ügyeiért felel. Mivel Mia Apatow-nak tetszettek Gioia dalai, beajánlotta a számokat sorozatokhoz és filmekhez. Így jutott az egyik globális sikersorozat legutóbbi epizódjába egy kis híján örökre elásott dal – az előadó közbenjárása nélkül.

A dal Gioia saját hírlevelében elmesélt története is mutatja, hogy szerencse, véletlen találkozások és némi szimpátia is kell ahhoz, hogy egy több évtizede felvett dal akár csak éttermi háttérzeneként bekerüljön egy menő sorozatba. Nem mindenkinek jöhet össze csak úgy Kate Bush-sztori, sőt a Kate Bush-sztori jó eséllyel évtizedenként egyszer jön össze bárkinek.

Detektívek és jogászok egyszerre

Ahogy az egyik legkeresettebb zenei supervisor (ők foglalkoznak a sorozatokban, filmekben szereplő dalok felkutatásával, jogosításával), Jen Malone (Eufória, Yellowjackets, Atlanta) fogalmaz, néha annyira abszurd és kimerítő egy-egy jogtulajdonos felkutatása, hogy legszívesebben csak annyit mondana nekik: kérlek, hadd fizethessünk neked több ezer dollárt, csak jelezz vissza egy igent. 

„Néha annyira nehéz kideríteni, hogy egy-egy szám jogai kinek tulajdonában vannak, hogy a munkánk nagy része nyomozás a Facebookon, Twitteren, Instagramon, lehetséges leszármazottak, rokonok után” – meséli Malone.

Malone a barcelonai Primavera Sound szakmai kísérőprogramjának vendégeként Ciara Elwis (Tönkretehetlek, Szexoktatás) és Letizia Pacchioni (Mood) társaságában mesélt szakmája kulisszatitkairól.

Sok korábbi, vagy alig ismert dal futott fel az utóbbi években reklámoknak, sorozatoknak, vagy TikTok-kihívásoknak köszönhetően, de Kate Bush számának sikere túlszárnyalta a legdurvább a várakozásokat. A legutóbbi hírek alapján nem csak a slágerlisták élére került vissza a Running Up That Hill a Stranger Things egyik kulcsjelenetének köszönhetően, de Kate Bush egymilliárd forintnak megfelelő összeget kereshetett csak a streaming lejátszásokból.

Kate Bush mellett a Stranger Things egy másik jelenetének köszönhetően szintén a listák élére vissza kerülő Metallica esete is egyedinek számít azonban a sync (a zenék jogosításnak iparági elnevezése) piacon. Mindkét előadó ugyanis saját maga birtokolja felvételei master jogait, ami alaposan megkönnyíti azt a folyamatot, ami sok esetben hasonlít inkább valódi nyomozásra.

Ha Beyoncé rábólint, akkor nekünk is oké

Az Eufória legelső részében rövid időre Beyoncé Hold Up című dala hallható, de ahhoz, hogy a főcímben megszólaljon a szám, bonyolult út vezetett. A jogosításért Jen Malone felelt, akinek nem feltétlenül csak azzal kellett szembenéznie, hogy egy Beyoncé-dal ma valószínűleg a legdrágábban megszerezhető portéka egy zenei supervisor számára. 

A Hold Upban ugyanis két hangminta is szerepel, ilyen esetben pedig egy supervisornak a két hangminta jogosítását is ugyanúgy végig kell vinnie. Magyarán producerektől, megosztott kreditektől függően akár egyetlenegy szám esetében akár 10-15 félnek megy ki a kérelme. 

„Ha Beyoncé rábólint, akkor nekünk is ok. Végülis Beyoncé mindannyiunk főnöke” – mondta a legtöbb érdekelt fél Malone-nak, így a supervisornak ebben az esetben a lehető legrészletesebben le kell írnia milyen kontextusban, melyik jelenetben, milyen hosszan szerepel a dal. Majd vár (ebben az esetben egy Beyoncé-) reakcióra. Néha egy nap alatt jön a válasz, néha hónapokig semmi. 

A sorozatiparban az idő luxusnak számít, így a zenei felelős általában egy B-terv jogosítását is elindítja, nehogy dal nélkül maradjon a rendező és vágó. Beyoncé ebben a speciális esetben áldását adta a dalhasználatra, de a supervisornak a legtöbbször számolnia kell azzal, hogy visszautasítják a kérést. 

A főleg a kilencvenes évek zenéit használó Yellowjackets sorozat utolsó részében például kifejezetten Enya egyik dalát kérte a showrunner. 

„Enya menedzsmentje először nemet mondott a kérésünkre. De azt tanácsoltam a showrunnernek, hogy írjon egy levelet Enyának, amiben maga magyarázza el a dal jelentőségét a sorozat történetében. Ezután két hétig teljes csönd volt, miközben szorított minket az idő. Végül 3 nappal a legvégső határidő előtt jött egy levél, hogy Enya meggondolta magát, és hozzájárul a dalhoz.”

„Nincs belőle sértődés, teljesen érthető, ha egy művész nem járul hozzá a dala felhasználásához. Még szép, hogy ő akar dönteni arról, hogy egy sorozat vagy film hogyan mutassa be újra és helyezze új kontextusba a művészetét” – érvelt a beszélgetésben Ciara Elwis, aki épp ezért rendkívül részletes, minden apróságra kitérő hosszú levélben kér hozzájárulást egy-egy dalnál. 

„Ha nagyon részletesen megindokolod, miért pont ez a dal a fontos a sorozatnak, akkor nehezebben mondanak nemet a kérésre.”

A supervisorok szerint bármennyire reménytelennek is tűnik egy helyzet, nem szabad köntörfalazni, nem szépíthető a felkért előadó felé, ha egy szám egy szexualitást, erőszakot vagy drogozást bemutató jelenetben szerepel például. 

Elég csak az Eufória 2. évadának nyitószekvenciájára gondolnunk: ez a jelenetsor mindent kipipált a fenti felsorolásból – van benne sörétessel szétlőtt pénisz, erőszak, kiskorú gyerek drogok közelében. Képzelhetjük, hogy hangozhatott a kérvény a jelenetsorban felbukkanó 5-6 szám jogtulajdonosai felé. 

Azonban pont az ilyen rizikós jelenetek hozhatják meg a sikert egy-egy előadónak. Az Eufória első évadában egy, a nézőt erősen próbára tevő erőszakos jelenetében például ellenpontozásként egy rádióbarát, nyolcvanas évekbeli békés, anya kedvence dala szólt az Air Supply zenekartól. Pont ez az ellenpontozás emelte ki a dal szerepét, amely így másodvirágzásnak indult egy új generáció körében.

Malone emellett még az Atlantát hozza fel példának, amikor egy szinte lehetetlennek tűnő jogosítás is összejött végül. „Stevie Wonderről tudni lehet, hogy nagyon ritkán ad engedélyt a dalaira. Eleve nehéz esetnek tűnt, de az Atlanta Teddy Perkins című epizódjában rendkívül fontos szerepet játszott két száma is. A főszereplők konkrétan Wonder-dalokról beszélgetnek a forgatókönyv szerint, így mindent meg kellett tennünk a jogosításért. De azt sem hallgathattuk el, hogy a szám közben az egyik szereplő fejbe lövi magát. Nem lepődtünk meg, amikor elutasító választ kaptunk.” Csakhogy az Atlanta abból a szempontból különleges, eset hogy az egyik alkotója/főszereplője, Donald Glover maga is elismert zenész.

„Donaldnak határozott elképzelései vannak, de nagyon nyitott az ötleteinkre, egyáltalán nem uralja le zeneileg a sorozatot, igazi csapatjátékos. Ritkán kérünk tőle segítséget, ő csak az utolsó utáni megoldás, de Stevie Wonder esetében muszáj volt hozzá fordulnunk. Ő hívta fel Stevie Wondert, és sajnos nem hallottam, mi hangzott el ebben a telefonbeszélgetésben, de később megkaptuk a jóváhagyást a dalokra.”

Egyszer jó lehet valahova playlist 500 dallal

„A munkánk során sokszor egy szép indie-folk dalt kell keresnünk egy-egy epizód lezárásához, de nincs ezzel semmi baj, ezt is szeretem csinálni. De vannak ennél rendhagyóbb feladataink, például amikor szembemegyünk a konvenciókkal” – meséli Ciara Elwis, aki erre a Tönkretehetleket hozza példának. 

Elwis a sorozat írójával, főszereplőjével, Michaela Coellel már a sorozat előkészítési fázisában megbeszélte, hogy nem arra használják majd a sorozatban a zenét, hogy érzelmeket húzzanak alá. Azaz, nem rágják a néző fejébe, egy-egy jelentnél szomorúnak, boldognak vagy feszültnek kell-e lenniük. 

A Tönkretehetlek ehelyett azt az utat választotta, hogy a karakterek elképzelt playlistjeit alkotta meg, és eleve helyhez kötött zenéket választott. „A sorozat rendkívül London-centrikus, így a zenéket is ebből a zenei közegből válogattuk. Így is voltak azért nehézségeink az epizódokban érintett nehéz témák (drogok, abúzus) miatt. 

A Prodigy például nem akart semmilyen szinten drogokhoz kötődni, így őket is hosszasan kellett győzködni a sorozat kontextusáról, és nem volt egyszerű egy vallásos, gospel-dal jogosítása (It’s Gonna Rain) sem a sorozat profánsága miatt sem. De Michaela számára rendkívül nagy jelentősége volt ennek a dalnak, így meg tudtuk győzni a jogtulajdonoskat. A karrieremben erre a jogosításra vagyok a legbüszkébb, mert nagyon sokat adott hozzá a történethez.”

Arról is szó esett a beszélgetésen, hogy a supervisorokra egyfajta új kurátorként, kapuőrként tekint ma a zeneipar. Rég elfelejtett dalokat röpítenek soha nem látott magasságokba, ismeretlen kortárs alkotókat tesznek világhírűvé. Mindhárom supervisor szerint ebben a jelenségben alaposan benne van a social media felerősítő szerepe, de sohasem borítékolható előre, melyik dal fog rezonálni a közönséggel, nem lehet előre meghatározni, miből lesz újra sláger. 

A Running Up That Hill esetében is sorsdöntő volt szerintük, hogy a Stranger Things alkotói a történetbe ágyazva használták a dalt. Jen Malone az is hangsúlyozta, hogy sokszor az is a szemük előtt lebeg, hogy befutás előtt álló titkos favoritokat mutassanak be.

 „Nekünk az is óriási siker, ha egy előadóra a sorozat miatt figyelnek fel. Büszkék vagyunk, amikor például egy Megan Thee Stallion szintű előadóra számára még az áttörés előtt csapunk le - jóval olcsóbban, mint mások később. Ez a felfedezés a kedvenc része a munkámnak”

 – mondja nevetve Malone, aki hozzáteszi, jelenleg is van egy 500 dalt tartalmazó dallistája olyan számokkal amelyeket jó lenne egyszer felhasználni.

A teljes beszélgetést itt lehet végignézni.