Az Assume That I Can című szpotban egy Down-szindrómás nő minden sztereotípiát kiüt a szó szoros értelmében. A szokásostól eltérően nem egy mézes-mázos, vattába csomagolt, csupa mosoly főszereplőt látunk a világnapra készült kampányfilmben (amit az olaszországi CoorDown-alapítvány jegyez), hanem egy dühös, kissé arrogáns lányt, aki azt üzeni: ha azt feltételezed róla, hogy nem képes rá, akkor ő is így tesz: hiába szeretne, nem iszik Margerita-koktélt, hiába lenne önálló, hagyja, hogy ágyba dugják a szülei, hiába ütne bele egy jó nagyot a boksz-zsákba, nem csinálja, hiába tanulna Shakespeare-t, marad a Boci, boci tarkánál, mert a tanára csak ennyit néz ki belőle. És persze nem káromkodik, mert azt aztán főleg nem gondolja róla senki. De miért ne tehetné? A Down-szindrómások világnapjaként megjelölt március 21-ére (a 3.21: a kromoszóma elváltozását szimbolizáló dátum) most egy olyan érzékenyítő kisfilmmel sikerült felhívni a figyelmet, ami túlmutat a fogyatékkal élők eddigi megjelenítésén és ábrázolási módjain. 

Ezekről a bizonyos módokról a bolognai egyetemen 2023-ban publikált tanulmányban értekeznek hosszasan azzal a céllal, hogy a fogyatékkal élőkkel  szembeni előítéleteket vizsgálják, legfőképp azt, hogy a médiában miként erősítik ezeket a sztereotípiákat, és milyen ábrázolásmód lenne a kívánatosabb. A tavaly szeptemberben közzétett esszében számba veszik a hagyományos média évezredforduló idejére tehető változását (mármint az egyre bátrabb, de még mindig megkérdőjelezhető szemiotikai irányokat), majd  a 2010-es években bekövetkezett közösségi média térnyerését és annak hatását. 

Formaldehidben tárolt csodagyerekek

Nem túl hízelgőek a tanulmány megállapításai. Annak ellenére sem, hogy átlagnézőként már legalább túljutottunk azon a ponton, hogy az orvosi képek alapján gondolkodjuk a fogyatékkal élőkről (ami a huszadik században még általánosan jellemző volt).  A Claudio Paolucci, Paolo Martinelli és Martina Bacaro által jegyzett tanulmány* abból indul ki, hogy a fogyasztói kultúra helyett most már részvételi kultúráról beszélünk. Vagyis, a társadalom tagjai nem csupán fogyasztásukon keresztül határozzák meg magukat, hanem véleményformáló, értékteremtő emberként, akinek választásai és válaszai nem csak gazdaságiag, de szociálisan is meghatározóak és formálóak (ahogy az úgy nevezett cancel culture éppen ennek a negatív előjele – a szerk.).

A legrégebbi, orvosi szemmel való – csúnyán kifejezve – stírölést a huszadik század végén felváltotta egy másfajta, a fogyasztói kultúrával összhangban álló szemléletmód: a fogyatékkal élőket célcsoportként fedezték fel, illetve, mint olyan marketingkommunikációs eszközhöz kapcsolható speciális csoportként, amely által valamit állíthatnak és sugallhatnak magukról a vállalatok. (A tanulmányban legfontosabb forrásként Rosemarie Garland-Thomson: Seeing the disabled: Visual rhetorics of disability in popular photography című munkáját idézik, ez magyarul nem jelent meg, de a cím így fordítható: Így látjuk a fogyatékkal élőket: a fogyatékkal élők vizuális retorikája a fotográfiában – a szerk).

A fogyatékosság első sztereotípiája Garland-Thomson kategorizálása alapján a csoda, a csodálat. A „csodagyerek” retorikája egy drámát épít fel a képeken keresztül, nézője a hétköznapi szereplő és csodálattal tekint a képen látható személyre. A fogyatékkal élő ezeken a képeken szupererővel rendelkezik, „aki fogyatékossága ellenére is képes olyan valószínűtlen célokat elérni, mint a hegy megmászása kerekesszékben” – állapítják meg a tanulmányban.

A részvétkeltéstől az egzotikumig

A második sztereotípia a fogyatékkal élők ábrázolásában a szentimentalizmus, ami a sajnálat és a szánalom alapérzéseivel machinál, és főképp olyan kampányokban éltek/élnek vele, amelyek a fogyatékkal élők megsegítésére irányulnak. A főszereplőket ezeken a képeken rokonszenves, de tehetetlen, védelemre és segítségre szoruló áldozatként állítják be. Ez Garland-Thomson szerint a 19. századi burzsoázia paternalista (jótékonysági) modelljének kontextusából táplálkozik, és általában a szociális és egészségügyi területeken használják fel, legtöbbször adománygyűjtésre. A néző ebben az esetben elegendő távolságra van ahhoz, hogy „elköteleződjön”, de pont annyira közel, hogy empátiát érezzen és anyagi támogatást nyújtson.  A bolognai kutatók szerint ez a sztereotíp ábrázolás a profitorientált szférában is nyomon követhető. Ide sorolják például a Benetton híres 1989-es divatfotóit, amelyeken Down-szindrómás gyerekeket mosolyogva és divatos ruhákat viselve fotózott le a legendásan megosztó Olivier Toscani. A cél itt sokkal kevésbé az érzékenyítés, inkább a divatmárka humánus imázsának erősítése a profitorientált és náluk embertelenebb divatvállalatokkal szemben. Az elemzők egyébként ugyanehhez a retorikához sorolják a híres 2016-os Fisher Price reklámot, melyen egy magyar kislány, az akkor 2 éves Havasi Boglárka Lili szerepelt.  

A harmadik sztereotípiakép az „egzotikus”. Ezen az etnográfiai retorikán keresztül a fogyatékkal élők megjelenítése „idegen, gyakran szenzációt keltő, akár erotizált vagy szórakoztató jellegű ” (Garland-Thomson 2001: 343). Ez az ábrázolás a néző kíváncsiságra alapoz, a szemlélő biztonságos távolságban tartja magát az egyértelmű fogyatékosságokon keresztül megnyilvánuló diverzitástól. Ennek a sztereotípiának is vannak történelmi hagyományai, Garland-Thomson szerint a tizenkilencedik századi imperializmus kontextusában született, mostanra modulálódott, de egyáltalán nem tűnt el. Ez történik, amikor a divatvilágban a kifutókra hívják a fogyatékkal élőket. Az ábrázolásmód azért kérdéses, mert kiemeli, fókuszba helyezi a fogyatékosságot, és azt sugallja, hogy a fogyatékkal élőkre csak és kizárólag testi állapotuk miatt érdemes odafigyelni. 

A normalizálás igénye

A negyedik, érzékenyítésre sokkal alkalmasabb ábrázolásmód a valósághű. „Az előző modellekhez képest a realisztikus minimálisra csökkenti a távolságot a néző és a nézett között, és kapcsolódási pontokat hoz létre" - írja Garland-Thomson. Ezeken a képeken a fogyatékkal élők testi jeleit nem rejtik el, de nem is hangsúlyozzák. A legfontosabb üzenet, hogy a fogyatékkal élők ugyanolyan hétköznapi problémákkal, személyes - és nem feltétlenül világmegváltó - célokkal rendelkeznek. A hétköznapiság ebben az értelemben azt is jelenti, hogy ezek a célok és problémák nem – vagy nem feltétlenül - kapcsolódnak a testi fogyatékosságukhoz. 

Ennek a narratívának azért kellene sokkal hangsúlyosabban megjelennie a médiában, mert  nem csupán a fogyatékosságot mint általános emberi tapasztalatot osztja meg a nézőkkel, „hanem lehetővé teszi a fogyatékossággal élő embereknek, hogy a hétköznapi világ részeként képzeljék el magukat, nem pedig egy különleges, speciális embercsoportként, akik érinthetetlenek” - fogalmaz Garland-Thompson. 

Fuckin’ Shakespeare? Szabad ilyet?

Ennek a négy sztereotíp ábrázolásmódnak az ismeretében a legújabb Assume-kampányt is érdemes újra megnézni: a normalizálásra törekszik, sőt kikényszeríti, dühösen kikiáltja. A kisfilm jelenetei között talán a szülőknek szóló a legmeghökkentőbb, hisz arra hívja fel a figyelmünket, hogy még a legközelebbinek vélt, szülő-gyerek kapcsolat sem mentes a sztereotípiáktól.  Durván hangzik, hogy fuckin’ Shakespeare? És már túlzás, hogy minden egyes kampány kötelező eleme a bokszzsák, ha fel akarják hívni a figyelmet egy speciális csoport problémáira? Talán durván hangzik, ahogy a bokszolós klisé is túlzásnak tűnhet. De ha ezzel eléri azt, hogy formáljon a gondolkodásunkon és közelebb hozza a fogyatékkal élők valódi problémáit, akkor miért is ne?

Cikkünk végén ajánljuk a valósághű ábrázolására törekvő Egyesület az Inklúzióért friss kampányát, amit itt olvashatsz el. 

*A teljes tanulmány a Researchgate.net oldalon elérhető, címe: Can we really free ourselves from stereotypes? A semiotic point of view on clichés and disability studies