A történet a magyar sajtó nagy átlagának szakmai színvonaláról, etikai tartásáról, a választási időszakban mindennél fontosabb politikai függetlenségéről szól, és érdekes módon még arról is, ahogyan a saját tevékenységének nyilvánosságát, átláthatóságát, ellenőrizhetőségét és bírálhatóságát látja.

Szegény nyugdíjast a kampány kellős közepén az ország legnagyobb politikai napilapja rángatta ki a civil ismeretlenségből, „leleplezte”, hogy ő szerepel a Fidesz óriásplakátjain, mint a négy éve egyre rosszabbul élő, gáz- és szívgyógyszer áremelésektől sújtott komor arcú öreg. Most persze hagyjuk figyelmen kívül azt a dilemmát, hogy a reklámokban szereplő arcoknak tényleg úgy kell-e élniük, ahogyan a hirdetések mutatják. (Csak szólok: a kutyák imádják a macskaeledelt!)

Fontosabb ennél az, ahogyan B.-né egy finom koncepció mentén a hírek sűrűjébe került, majd ahogyan az újság – ugyancsak egy már letűntnek hitt korszakot idézve – igyekezett elkerülni a nyilvánosságot.

A lap a szakma legalapvetőbb követelményeit figyelmen kívül hagyva nemhogy kettős ellenőrzést, de még egyszerit sem végzett, pusztán a szomszédok (!) megerősítésére hivatkozott. B.-nével tehát senki sem beszélt, miközben a cikkben anyagi helyzetét taglalták, ami bizony még Péterfalvi Attila ombudsman telefonos segítsége nélkül is könnyen beláthatóan érzékeny adat. A Népszabadság ezután február 22-i számában úgy kért elnézést, hogy jelezte: azért B.-nének is illene önkritikát gyakorolnia, hiszen „lecsapta a kagylót”. Az eredeti cikk mindenesetre még ezen sorok írásakor is teljes terjedelemben olvasható a lap internetes oldalán.

A szerkesztőség az MTI napi eseményeket jelző összefoglalójában jelezte: a Fidesz egyik képviselője délutánra a lap székházába hozza F.-nét, a plakátok igazi szereplőjét, az esemény azonban „nem sajtónyilvános”. Milyen gyönyörű is ez a TASZ-nyelvezet, amellyel a legnagyobb napilap, és az állami hírügynökség kéz a kézben megmondja nekünk, hogy hol van a kérdések, az elszámoltathatóság határa. Bizony ott, a székház sokat látott lépcsőinek legalján.

Hibázó szerkesztőségek máshol is vannak, ajánlom figyelmükbe az eseteket bőségesen taglaló www.regrettheerror.com oldalt, amelyen például éppen most idézik a tekintélyes San Francisco Chronicle esetét. A lap a címlapsztoriban, első oldalas fotóval „leplezett le” egy erőszakos módszereket alkalmazó rendőrt: a leleplezés ugyan igaz volt, de a képen egy ártatlan taxisofőr szerepelt, ami az egész cikk és az újság hitelét ásta alá. A különbség az, hogy San Franciscóban ez fontos közügy – a lapnak is. Máris vannak „felelős” szerkesztők, kártérítést fizető kiadói vezetők és megkezdődik egy kemény küzdelem azért, hogy helyreállítsák a hitelüket.