Vajon tényleg búcsút lehetne inteni egy ikonikus amerikai találmánynak, a hányászacskónak, azaz tacsizacsinak? A The Last Barf Bag épp ezt a kérdéskört boncolgatja, gyógyszergyári termékmenedzserek és szenvedélyes tasakgyűjtők szereplésével. 

„Kedves Dramamine! A terméketek jól működik, talán túlságosan is jól. Ha az emberek nem hánynak, hányószacskóra sincs szükségük, de mi lesz akkor ezzel a nagyszerű eszközzel?” – teszi fel a kérdést kézzel írott levelében az egyik lelkes gyűjtő. A választ igazából a cég sem tudja, de illetékesei törekednek arra, hogy kitalálják új hasznosítási módját - és ez lehet szélzsák vagy éppen (még meg nem emésztett) étel tartója. 

A hányászazskót 1949-ben szabadalmaztatta Gilmore Schjeldahl, és a légitársasági alkalmazottak hatalmas megkönnyebbüléssel fogadták a találmányt. Akkoriban ugyanis a rázós kifutók és az átható kerozinszag sokak gyomrában indított el kellemetlen folyamatokat. A repülőgépeken ma is szériafelszerelés az ülések háttámlának zsebébe rejtett szükségkellék, de szemmel láthatóan, jóval kevesebb fogy belőle. 

A filmből kiderül például, hogy a kategória abszolút jolly jokere a NASA által kifejlesztett, űrhajókon használt spéci változat (ami nyilvánvalóan a zéró gravitációban sem engedi kiröppenni a tartalmat), és a vintage darabok itt is sokat érnek. És a design szempontjából pedig nem mindegy, hogy rendeltetésszerű használat esetén mit is lát használója. Aki pedig igazán szakszerűen szeretné angolul megnevezni ezen eszközt, egy középkori latinra szakosodott professzor javaslatára használja a nausivat kifejezést. 

Aki kíváncsi további részletekre, itt beleshet a kulisszák mögé, és még akár designos darabot is vásárolhat.