Tatabányán jártam gimnáziumba. A városban lévő két jóhírű gimi minden évben megrendezte a Mikulás Kupa nevet viselő labdarúgó mérkőzést, ahol diákok és tanárok mérhették össze erejüket. Nem vagyok nagy rajongója a labdajátékoknak, de ez az esemény új korszakot nyitott az életemben.
Félidőben hiphop táncprodukcióval készültek a diákok. A koreográfia első mozdulatai láttán eldöntöttem, hogy meg fogok tanulni táncolni. Szerencsémre a városban volt egy tök jó hiphop tánciskola, és a meccset követő héten már az egyik órán igyekeztem megkülönböztetni a jobb kezemet a bal lábamtól.
A tánc a szenvedélyemmé vált, így érettségi után Budapesten folytattam a tánctanulást. Elmerültem a különböző stílusokban, így a hiphop tudásomat balettel, jazzel, néptánccal és kortárstánccal bővítettem, ez utóbbi volt a kedvencem. Mindez 10 éve volt és sokáig nagyon meghatározó önkifejezési forma volt számomra.
Az évek során nagyon sok mozgásformát kipróbáltam és elmondhatom, hogy az aktív kikapcsolódás az, ami feltölt. Van egy túracsoport, aminek tagja vagyok.
A Sporttársak – ezek lennénk mi – egy széleskörű baráti, túlnyomórészt kreatívokból álló csapat és Magyarország bebarangolását tűztük ki célul. Az elmúlt pár évben tavasztól őszig folyamatosan voltak túrák és szabadon csatlakozott az, akinek épp ideje engedte. Így mindig változatos volt a társaság.
Ezek a gyalogtúrák jó alkalmat teremtettek a gondolatainkban való elmélyedésre, a magyar táj megcsodálására és nem utolsó sorban a mély, baráti beszélgetésekre. Előfordult, hogy túlélőmódba kellett kapcsolnunk, amikor rájöttünk, hogy letértünk a kijelölt útvonalról és térerő hiányában a GPS sem volt segítségünkre.
Télen, amikor nem tudok túrázni, a másik két hobbimnak hódolok, snowboardozom és síelek. 22 évesen tanultam meg „hódeszkázni”, és őszintén nem volt szerelem első siklásra (vagy esésre). Nagyon fájdalmas és idegesítő élménysorozat volt a tanulási fázis. Kicsit egokérdést csináltam belőle, hiszen azt gondoltam, van annyi testtudatom, hogy könnyen vegyem az akadályokat. Hát nem. Kitartó voltam és nem adtam fel. A kezdeti nehézségek ellenére szerencsére hamar belerázódtam. Pár év után új kihívásokra vágytam, így sílécet ragadtam.
2019-ben diplomáztam a Metropolitan Egyetem media design szakán. Jelenleg az ACG Reklámügynökségnél dolgozom art directorként.
Akkor történt, hogy egy félrekommunikálás következtében – miközben igyekeztünk megtalálni a barátainkat a pályarendszeren –, sikerült felkeverednem egy szaggatott vonalas fekete pályára.
A pálya legdurvább letörésének (rövid, meredek szakasznak) a tövében volt a hütte és a barátaink, legalábbis úgy hittük. Vettem egy nagy levegőt és lecsúsztam nulla tapasztalattal. Jelentem, túléltem sérülés nélkül és igen, a pajtások egy teljesen másik helyen flying hirscheztek. Azóta ez a történet egy vicces sztorivá cseperedett, de remélem, mások megfontoltabbak nálam.
Egy új, éppen felfedezés alatt álló sport a kick box. A munkám miatt szinte egész nap gép előtt ülök és sokszor a stresszel is dealelnem kell. Ez a mozgásforma zseniális a gőz kieresztésére!
Amellett, hogy rúgás- és ütéskombinációkat gyakorlok, durva kardió gyakorlatokkal is megsoroz az edzőm. Sokszor az ájulás kerülget, annyira fárasztó, de nagyon élvezem. Tetszik, hogy változatos, technikás sport, emiatt azt érzem, hosszútávon tudom motiválni magam az űzésében.
A mindennapok során igyekszem nyitott szemmel járni és számomra érdekes dolgokat fotózni. Ez nem azt jelenti, hogy egy gépparkkal járok tejet venni, általában ehhez a művelethez elég a zsebemben található telefon. Ha megtetszik valami, lefotózom és gyorsan lövök hozzá még két másik képet. Ezt azért teszem, mert az instaprofilomon egy hármas szabályrendszert követek, azaz egyszerre három képet posztolok. Mindhárom kép egy tematika köré csoportosul, keretet adnak neki. A témaválasztás nagyon random, bármi lehet megfelelő alapanyag, ami elkapja a tekintetemet és látok benne valami izgalmasat.
Új skilleket tanulni, magamat fejleszteni mindig izgalmas kihívás volt számomra. A jövőben biztos sok új, jelenleg még ismeretlen terület felfedezésére adom a fejem.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy kipróbáljam – mondja a reklámszakmáról Kitai Dániel, az ACG art directora, aki ezüstöt nyert a tavalyi Zsenge Pengén, az E.ON-nak készített installációjukkal pedig aranyat a JCDecaux pályázatán.
Hogyan talált rád a reklámszakma?
Ez egy vicces történet. 2019-ben diplomáztam a METU-n médiadesignerként. Az egyetem abszolút új kezdet volt számomra, hisz aránylag későn, 24 évesen vetettem bele magam a digitális művészetek világába. Akkor még felszínes tudásom volt arról, mivel foglalkozik egy reklámügynökség, ez alapján nem éreztem magamhoz túl közel az ügynökségi létet, de a gondolat, hogy kipróbáljam, nem hagyott nyugodni. A diplomaszerzéshez szakmai gyakorlatra volt szükségem, és ez egy remek alkalomnak tűnt a határaim feszegetésére. Tét nélkül kipróbálhattam magamat valamiben, amiről azt gondoltam, nem nekem való. Így lettem gyakornok az ACG-nél. Ma már hálás vagyok az akkori Daninak, amiért komfortzónán kívül mozgott, hirtelen rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és úgy egy hónap után a kreatívigazgatónk, Nagy Laca, pozíciót ajánlott.
Előzetesen milyen kép élt a fejedben a szakmáról?
Stressz, lehetetlen határidők, megoldhatatlannak tűnő kérések. Mindezek mellett elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hangunk sok emberhez ér el, és lehetőségünk van olyan kampányokon dolgozni, amivel nehéz sorsú emberek életét tudjuk megkönnyíteni és szemléletet tudunk formálni. Azt hiszem, ezt szeretem a leginkább a munkámban.
A METU volt az első egyetem vagy fősuli az életedben?
Igen, előtte a kereskedelemben és a vendéglátásban dolgoztam. Az utolsó munkahelyemen menedzserkedtem, de a kreativitásomat ez nem elégítette ki, többre vágytam. A METU-n azért választottam a médiadesignt, mert a képzés nem egy kifejezett szakterületre összpontosít. A 3D tervezéstől, az álló- és mozgókép-manipuláción keresztül a honlapfejlesztésig mindenben kipróbálhattam magam, és mivel ez volt az első szárnypróbálgatásom alkalmazott művészként, úgy gondoltam, szükségem van egy szélesebb perspektívára, hogy érezzem, mi áll hozzám igazán közel.
Ezüstöt nyertél a Zsenge Pengén film kategóriában. Ez volt az első ilyen jellegű verseny itthon, neked mi tetszett benne a legjobban?
Nagyon jó volt, hogy egymásra épülő, gördülő briefet kaptunk. Az külön izgalom volt, hogy olyan produktumnak kellett készülnie, ami a nap végén akár meg is valósulhatott volna. A kétnapos megfeszített munka tök jó összekovácsoló erővel bírt, együtt sírtunk, együtt nevettünk Ott Gáborral, és azt hiszem, bátran mondhatom az ő nevében is, hogy jó érzéssel gondolunk vissza a leadott anyagra.
Az E.ON számára készített zöld megállóról mi is írtunk, ami aranyat nyert a JCDecaux Innovate Awardson. Mi volt a legnagyobb kihívás a projektben?
Maróti Timitől jött az input, és együtt álmodtuk meg a zöld oázisunkat. Imádom, amikor valami szokatlan megoldáson gondolkozhatunk. A megálló koncepciójával nagyot álmodtunk, de akkor még nem voltunk tisztában a technikai korlátokkal. Sok kompromisszumot kellett kötnünk, eredetileg egy faltól falig benövényesített szpot volt a fejünkben, de a megálló teherbírása ezt nem tette lehetővé. Ráadásul a megálló télen valósult meg. A projektben élő növények hangját alakítottuk zenévé, ezért nem jöhetett szóba vágott virág, csak olyan növények, amelyek túlélik a novemberi éjszakákat.
Van esetleg valamilyen zenei kötődésed, amit tudtál hasznosítani a projektben?
Konkrét zenei kötődésem nincs, de szeretek kísérletezni, és nem megszokott médiumokat használni. Ennek jó példája a 2019-ben készült diplomamunkám, amelyben egy agyszenzor segítségével három tudatállapot, a koncentrált, a frusztrált és a meditált állapot aktivitását mértem. Az adatokhoz valós időben vizuálokat generáltam, és projektorral kivetítettem azokat. Amikor egy-egy tudatállapot aktív volt, a vizuális leképeződések életre keltek animáció formájában. Mindig is szerettem a médiumok határait feszegetni, a buszmegállós projektben is ezt a fajta izgalmat láttam, és remélem, még sok hasonlóan érdekes projektet tartogat a jövő.
Milyen szakmai célok lebegnek a szemed előtt?
Én ebből a szempontból, azt hiszem, kicsit kilógok a tömegből. Nem egy pozíció megszerzése jelenti a fő motivációmat. Inkább az fontos számomra, hogy amit csinálok, azt hasznosnak, izgalmasnak érezzem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert vannak olyan ügyfeleim, akikkel együtt, egy jobb jövőért dolgozunk.
Nagyon koncepciózusnak tűnik az Instád. Ez csak hobbi, vagy több annál?
Hobbifotósnak tartom magam, és a teljesség igénye nélkül csinálom. Nem tervezem meg előre, nincs a hátam mögött egy géppark. Egy vezérelv van: hármasával posztolok. Ha látok egy érdekes témát – ez lehet egy forma, szín, öreg néni vagy röntgenfelvétel az állkapcsomról –, a telefonommal lefotózom. Ami izgivé teszi, az az, hogy zömmel olyan képtriók láthatók az oldalamon, amik egy témát 3 különböző képben mutatnak be, és nem egy képet darabolok fel három részre.
A Recharge rovat támogatója a Yettel.
