A cikk eredetileg a Kreatív 2025/3-4. számában jelent meg.

Milyen indíttatásból választottad épp a textiltervezést?

Eredetileg kertészmérnöknek készültem, de az érettségi évében kiderült, hogy súlyos allergiám van, ezért a továbbtanulást újra kellett tervezni, és végül művészettörténet-esztétika szakra jelentkeztem. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert az ottani tanulmányaim alapozták meg az anyagokkal kapcsolatos ismereteimet. Bár nagyon élvezem az elméletet, másfél év elteltével úgy éreztem, megőrülök gyakorlat nélkül, és beiratkoztam egy OKJ-s nőiszabó-képzésre. A következő két évben párhuzamosan tanultam a szabászatot és a művészettörténetet. Mivel az OKJ-s képzést kedvtelésből végeztem, olyan projektekbe fogtam, amelyekben maximálisan ki tudtam élni magam. Ennek is köszönhető, hogy a mestermunkámra felfigyelt Kisfaludy Márta, aki akkor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatója volt, és azt üzente, hogy ezt az irányt érdemes lenne továbbvinni. 

Mi volt ez a mestermunka?

A feladat egy háromrészes ruhakollekció tervezése volt. Csakhogy engem a divattervezésnél sokkal jobban érdekeltek az anyagok, a felületek. Mivel akkoriban sokat foglalkoztam a 20. századi művészettörténettel, a munkához a Bauhaus-iskola esztétikájából és Kandinszkij festészetéből merítettem inspirációt. A projekt inkább művészeti és anyagalapú kísérletezés volt, amihez úgy használtam a varrógépet, mintha ecset lenne, és a varrott szálakkal pászmákat húztam. Így született meg egy olyan háromdimenziós kollázs, amely mellesleg ruhaként is hordható. 

Kisfaludy Márta adta az inspirációt, hogy a MOME-n folytasd?

Igen. Számomra óriási meglepetés volt, hogy amit ösztönszerűen csinálok, az visszhangot kelt. Korábban sose gondoltam arra, hogy a MOME-n tanuljak, de akkor eldöntöttem, hogy felkészülök a felvételire. A rákövetkező évben elkezdtem az egyetemen az alapképzést, és párhuzamosan befejeztem a művészettörténet szakot. 

Mikor és miért szerettél bele a gyapjúba?

Ez hosszabb folyamat volt. Az egyetemi évek alatt sok kisebb feladatban nyúltam a gyapjúhoz, de ezek még nem voltak tudatos lépések.

A diploma után egy évvel jelentkeztem a doktori iskolába, ahol már azzal a szemlélettel folytattam a tanulmányaimat, hogy valamilyen élő, ipari problémára szeretnék reagálni. Ekkor találkoztam a Kőszegi Nemezgyárral, ami az utolsó aktív hazai textilipari üzemek egyike. 

Elmentem hozzájuk, és megkérdeztem, van-e hulladékuk. Egy nagyon kedves öreg bácsi volt a vezető, aki azt mondta, hogy természetesen minden támogatást megadnak, vigyem, hasznosítsam a maradék anyagot. Ezután kezdtem gondolkodni azon, hogy mit csináljak belőle.  

A műhelyedben beszélgetünk, sokféle szín- és anyagminta között, ezek a kísérleteidet mutatják?

2020 környékén még nem volt számomra annyira fontos, hogy milyen festékanyagot használok, így az első időszakban mindenfélével kísérleteztem. Az érdekelt, hogy mit tud a gyapjú, ha megszínezzük, és kerestem azt az esztétikát, amit képviselni szeretnék. Kiderült, hogy a gyapjú mindent tud: a pasztelltől a nagyon élénk árnyalatokig gyönyörűen mutatja és tartja a színeket. Aztán két évvel később a mesterdiplomámhoz már 95 százalékban növényi festéssel színeztem a paneleket. Azóta is folyamatosan kísérletezem a növényi festékekkel, azon belül hangsúlyosan az invazív növényekkel. Ilyen például a durván agresszív aranyvessző, a japán keserűfű, a parlagfű vagy az alkörmös. Magyarországon 17 kiemelten invazív növényt listáznak, igyekszem ezekre koncentrálni, és közben felhasználom a kezem ügyébe eső tradicionális festőanyagokat is, például a hagymahéjat vagy a csalánt. Azért ez összetett téma: például kézenfekvőnek tűnik a parlagfűvel foglalkozni, de ha jobban beleásod magad, kiderül, hogy ez egy olyan növény, amit jobb nem bolygatni, mert attól csak intenzívebben terjed. Úgyhogy az le is került a listámról. 

Akkor a kertészkedés, a biológia mégiscsak visszatért az életedbe. De a növényi kísérletezés hogy működik az allergiáddal?

Képzeld, az teljesen elmúlt! Valószínűleg pszichoszomatikus volt, azt jelezte, hogy nem arra kell mennem. A gyapjúnak egyébként állítólag van egyfajta levegőtisztító hatása is, antiallergén, megszűri a polleneket – tényleg csodaanyag. Annyira komplex, annyi sok jó tulajdonsága van, hogy számomra teljesen érthetetlen, hogyan jutottunk el odáig, hogy ma veszélyes hulladéknak minősül. 

Hogyan történt, hogy sokkal hamarabb választunk viseletnek egy kőolajszármazékot, mint egy természetesen megújuló nyersanyagot? Ez a kérdéskör indított arra, hogy a mesterdiplomám évében elkezdjem megvizsgálni az anyaghasználati kultúránkat.

 Milyen anyagokkal vesszük körbe magunkat? Egyáltalán, tudjuk, hogy mit viselünk? A döbbenetes az, hogy fogalmunk sincs róla. Ekkor találtam rá tervezőként az anyagtudatos gondolkodás témájára, ami sokkal tágabb területet nyitott meg előttem, mint gondoltam volna.

A természetben elképesztően okos rendszerek működnek. Ha közel megyünk hozzá, kicsit csendben maradunk és figyelünk, akkor rengeteget tanulhatunk belőle, és rájövünk, hogy egy csomó dologra egyáltalán nincs szükségünk. Ha ezt hajlandóak lennénk bevallani, akkor teljesen más irányba indulhatnánk. De szerencsére a belsőépítészeti piac sokat változott az elmúlt három-négy évben: megjelentek a zöld standardok, és az emberek elkezdenek foglalkozni azzal, hogy természetes anyagokkal vegyék körbe magukat.

Textiltervezőként hogyan tudsz ehhez kapcsolódni? 

Ezért indultam el a gyártástechnológia-fejlesztés irányába: nézzük meg, hogy ha halmazállapotot, megjelenési formát váltunk, akkor változnak-e az anyag tulajdonságai. 

Belekezdtem egy kísérleti folyamatba, amelyből megértettem a gyapjú alapvető tulajdonságait, működését, azt, hogy hogyan mozdul, mit akar, mit tud, és ehhez hogyan tudok bármit hozzáadni. 

Másfél-két év alatt kialakult az a gyártástechnológia, amellyel 5-6 centiméteres anyagvastagságot tudok elérni, szemben a tradicionális nemezeléssel és filcgyártással, amivel maximum két centis vastagságot lehet előállítani. Ezt az eljárást azóta szabadalom védi. Az így előállított gyapjúanyag a vastagságának és a belső szerkezetének köszönhetően nagyon jó hangelnyelő tulajdonságokkal rendelkezik. 

Az anyagfejlesztésnél eleve az volt a cél, hogy jó hangszigetelő legyen?

Nem, az volt a cél, hogy az anyagot megismerjem annyira, hogy lássam, milyen irányba érdemes fejleszteni. Azt korábban is tudtuk a gyapjúról, hogy nagyon jó a hőtartása, de az akusztikai tulajdonsága nem volt annyira kézenfekvő. 

Amikor az általam létrehozott anyag már elég stabil volt, akkor végeztünk egy profi akusztikai bemérést, ami azt mutatta, hogy tudja azt, amit a piacon jelenlévő, kőolajszármazékokból készült hangszigetelő anyagok, tehát a helyükre léphet.

Egyébként az anyagfejlesztésnél nagyon fontos a komplex gondolkodás. Ne csak azért csináljunk valamit, mert nincs jobb ötletünk. Ha hiszünk benne, hogy ezek a megújuló anyagok be tudnak épülni a világunkba, és a használatukkal közelebb kerülünk a természetes rendszerekhez, akkor hozzuk ki belőlük a legtöbbet, és váltsuk ki a nem lebomló anyagokat. 

Az új gyártástechnológiával egyedi készítésű akusztikai paneleket hozol létre, amit SoundWool márkanéven forgalmazol. Tőled tudom, hogy ezt a burkolatot hivatalosan nem hangszigetelőnek, hanem zengéscsillapítónak nevezik, de mi a különbség?

Hangszigetelő anyagra akkor van szükség, ha a kívülről érkező zajt szeretnéd kizárni a szobából, tehát az a célod, hogy a fal elnyelje a zavaró hangokat. A zengéscsillapítás pedig a bent keletkező hang pattogását, utózengését szünteti meg. Klasszikusan ilyen tér a koncertterem, de irodai környezetben, a tárgyaló- és előadótermekben is komoly problémát okoz az utózengés. Ma már tudjuk, hogy a kisbabáknak is nagyon jót tesz, ha nem visszhangos, zengő térben sírnak. 

Briketteknek nevezed azokat a préselt modulokat, amelyekből felépítesz egy-egy panelt. A brikettek színezése és egyedi összeállítása adja a designt? 

A briketteket moduláris rendszerben építem fel. Elvághatom őket keresztben, átlósan, különbözőképpen sorolhatom, kiemelhetem a síkból, és rendelhetek hozzájuk harmincféle színt – ami gyakorlatilag végtelen mintalehetőséget ad. Ez is egy lépés a tudatosabb designszemlélet felé: nem feltétlenül attól lesz jó valami, ha ajánlunk belőle kismilliót, inkább alakítsunk ki egy okos, variálható, átlátható rendszert. Amikor konkrét helyre készítek panelt, akkor egy akusztikus beméri a teret, és leírja, hogy mekkora felületet kell elhelyezni ahhoz, hogy megszűnjön a zaj. 

Több egyéni kutatási projekted fut párhuzamosan, építed a saját vállalkozásodat, és a MOME-n is tanítasz. Az egyetemen mivel foglalkozol?

Oktatóként a tervezői felelősségvállalás és a fenntartható tárgyi kultúra nézőpontjai és módszertana érdekel. 

Három kollégámmal együtt kutatjuk is ezt a területet, illetve dolgozunk egy oktatási módszertanon, ami arról szól, hogyan lehet holisztikus szemlélettel megközelíteni a megújuló nyersanyagok használatát, és ezt a tudást eredményesen és hitelesen átadni a diákoknak. 

Az elmúlt öt évben Európa nagy művészeti egyetemei elkezdtek ezzel a témával foglalkozni. Tanítanak, kísérleteznek, és mindenkinek megvan a saját víziója arról, hogy ezt hova szeretné kifuttatni. Ebben a diskurzusban veszünk részt mi is a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel. Nekünk is van egyfajta elképzelésünk a tervezői felelősségről. Azt remélem, hogy a klímacélokkal összhangban egy idő után alapvető elvárás lesz a világban a tudományos anyaghasználat, amivel foglalkozunk. 

Hogyan határoznád meg, tulajdonképpen ki vagy te? Művész, kutató, anyagfejlesztő, üzletember, oktató? 

Nagyon hálás lehetek azért, hogy sok mindenben el tudok mélyedni. Talán ez az oka annak, hogy se művésznek, se tervezőnek, se vállalkozónak nem tekintem magam. Vannak napok, amikor oktató vagyok, máskor elmerülök egy képzőművészeti munkában. Egyik nap gyapjút mosok, növényt gyűjtök, máskor egy gazdasági szakemberrel vagy belsőépítésszel tárgyalok, konferencián adok elő, ökológiai kérdésekkel foglalkozom, kiállításra készülök, vagy publikációt írok. Hogy ki vagyok, az attól függ, milyen nap van éppen. 

Ahhoz, hogy hosszú távon beérjenek ezek a dolgok, apránként mindegyikkel foglalkoznom kell. Ez rengeteg jelenlétet igényel, de mivel nagyon szeretem, van rá energiám. Valószínűleg soha nem fogok klasszikus képzőművészeti karriert befutni, mert nem erre vágyom, az én utam inkább az, hogy sokrétűen éljem meg a kreativitásomat.

Fotók: Mohai Balázs