Insight: Van az, hogy elhúzódnak a kampányok és nem igazán jön új szembe új insight, cserébe indult a kreatív versenyszezon. Ez inspirálta a májusi insight szöveget, ami a 90-es évek hangulatába ránt vissza.
Tompa szúrást érez a szívében, füle kegyetlenül zúg. Csak szűrten hallja az ünneplő társaságot, ahogy a szavak végén felszalad a hangsúly. Arca ledermed. Kiejti a kezéből a telefont. A zsinór visszarántja a kagylót és a falnak csapja. A még élénken habzó pezsgő a szőnyegre folyik. Senki sem gondolta volna. Mindenkinek az volt a megérzése, hogy ő lesz a befutó.
Az egész egy szolid váróbulinak ígérkezett barátoknak és azoknak, akiket a menedzsere még fontosnak érzett. Végül személyzet is érkezett a pezsgő és konyak kiszolgálására. A stáb győzte meg arról is, hogy külön ruhát varrasson az alkalomra. Végül nem azt vette fel. Nem talált magára a feszes, indokolatlanul csillogó anyagban, amikor délután elment a próbára. Rángatta magán elszabaduló indulattal, ami verejtékben csapódott a hátára.
A hívást fogadva végül úgy nézett ki, ahogy mindig is szokott. Kényelmesen, bő polár pulóverben, fehér edzőcipővel, kiengedett hajjal. Már így ment le kávéért is a vendégek érkezése előtt. Alkoholról még szó sem volt, a kutya sem volt vele, mégis összemosolygott a szembejövő emberekkel. A walkman új kedvencét pörgette. Lépteinek magabiztosságát a szám ritmusa adta. Legyőzhetetlen volt. Meg is dobta a haját, amikor egy címlapon meglátta magát. „Ma dől el, egy ország szorít érte” – olvasta, a szájával némán formálva a szavakat.
Fokozott hangulatban érkeztek a vendégek a lakására; aki számít, ott volt. A rendszerváltás óta ez az első alkalom, hogy magyarként, főleg nőként, esély van nyerni. Mondani se kell, mit jelentene ez az országnak. Nyerni fog, mindenki ezzel köszönt neki két arcra puszi között.
Szerény mosolyokkal fogadta a bíztató előrejelzéseket. Korábban előfordult negatív vélemény is a munkájáról, de ilyenkor mindig volt mellette valaki, aki szerint nincs jelentősége az ilyen megnyilvánulásoknak. Csak arra gondolhatott, hogy ez a döntés lejátszott.
Amikor alábbhagyott az érkezők hulláma, az új Alanis Morissette számra bólogatott a hifitoronynak támaszkodva. Még az MTV sem játszotta, neki is a kiadó küldte. És igen, nem érdekli, ki mit mond, itt nem fog pop szólni, mégiscsak az ő lakása. Pukkant egy újabb üveg pezsgő, nagy éljenzés követte. Egy fotós az arcába csattintotta a vakut. Ekkor csörrent a telefon. Mindenki izgatottan elnémult, és a közel állók sem nyúltak a készülékért, hanem jelentőségteljesen az est főhősére néztek. Ő pedig felállt és lassan odasétált. Testén végigfutott egy hideg borzongás, szíve azonnal a szájában dobogott.
Fogadta a hívást, de az első szó után, már nem hallotta, mit mondanak a vonal túlsó végén. Csak Alanis folytatta a háttérben, hogy „It’s not fair, to deny me”.
Elengedte a kagylót, és az csak esett le a semmibe, a mélybe. Milyen tehetetlen érzés, hogy már nem lehetett utánanyúlni, mert neki fog csapódni a falnak. Milyen üres volt a kéz nélküle. Holnap majd jön, hogy egy nemzet csalódott, vagy hogy a döntés mentálisan elintézte az országot.
A hívásra beállt csendnek a leejtett kagyló koccanása vet véget. Aztán ahogy felnéz, egyszerre mindenki őt figyeli. A fotós újra exponál. Kontrollálhatatlan arca egyszerre képpé merevedik, értelmes szóra így esély sincs. Csak néz bénán, kiégve. A vendégek kapcsolnak, hogy ez ennyi volt, folytatódik a beszélgetés minden másról. Ott sincs már, se ő, se a szoba. A hangok értelmezhetetlen masszává olvadnak. Hamar nem tudják, mit ünnepelnek, hogy mi az apropó. Észre sem veszik, hogy csak úgy dzseki nélkül kifut az utcára. Egy taxis dudája pofozza fel, már nem azért ami történt, csak mert kilépett az útra. Nem őt választották, de az utas ettől még nem fog késve célba érni. Leereszkedik a járdaszegélyre és végre kifújja a bennmaradt levegőt.
Illusztráció: Kühnel Szabó Anita
