A hétfőt – zeitgeistunk nem túl szép, de annál többet használt szavával élve – tematizálta L. Simon László elbocsátása, menesztése, kirúgása, ledarálása, elküldése, talán leírása vagy megszégyenítése. Még a 13. évben is nehéz megemészteni, hogy a rendszer egy jól kipróbált emberét valóban egy szélsőséges jobboldali politikus trollkodása juttatta ide.

Október végi hír, miszerint az éves rendes World Press Photo (WPP) kiállítás néhány képe, ami egy idős, Fülöp-szigeteki LMBTQI+ közösség mindennapjait ábrázolta, túl sok volt Dúró Dórának, a Mi Hazánk elnökhelyettesének. Ezért a gyermekvédelminek hívott, valójában a transz- és melegellenes törvényre hivatkozva felügyeleti eljárást kezdeményezett Csák János illetékes miniszternél: 18 éven aluliak meg ne tekinthessék ezeket a fotókat. (Felmerült, hogy lefóliázzák? Micsoda kortárs installáció lehetett volna.)

Szintén jól ismert fejlemény, miszerint a kiállításnak helyet adó Nemzeti Múzeum főigazgatója – a kultúrharcos NER-ben sok egyéb pozíciót is megjárt –  L. Simon László reakcióként azt lépte: nemár. Mivel a múzeum dolgozói nem kérhettek el személyi igazolványt a belépéshez, a hülyeséget (pardon), nem tudták jogszerűen végrehajtani.

1
A WPP-nek remek hírverést csinált az ügy (amire amúgy egy posztjában maga L. Simon is felhívta a figyelmet), a múltheti záróhétvégén is kígyózó sorok álltak a Nemzeti előtt. Én is benne voltam egy kígyózó sorban. Korábban is rendszeresen látogattam a World Presst, hogy megkapjam az éves rendes adagomat a szétlőtt katonákat és civileket, határoknál szétválasztott családokat, természeti katasztrófa elől menekülőket, a kapitalizmus poklaiban szenvedőket vagy az egyszerűen megnyomorítottakat ábrázoló, válogatott fotókból. A képeket készítő fotós újságírók munkája felbecsülhetetlenül fontos, a World Press Photo hangosan képviseli a sajtószabadság értékeit világszerte.

2
Számítottunk sorbanállásra, de arra nem, hogy az intézmény egyáltalán nem lesz felkészülve a látogatókra. Különböző infók terjengtek az emberek között. Online jegyesek bemehetnek, az online-osoknak külön sor van, már nem is adnak ki jegyet, de kiadnak jegyet. Anyway, mázlink volt, egy mögöttünk álló lány korábban véletlen hat jegyet vett kettő helyett, nekem pedig a remek press kártyámmal ingyen bejárásom volt, így némi biztiőrbácsis feszkózós jelenetet követően bejutottunk. Bent meleg volt!

3
A Nemzeti jóval kevésbé alkalmas a World Press bemutatására, mint évekkel ezelőtt a Néprajzi volt, dehát annak nemzeti okokból költöznie kellett a parlament elől, ki a Ligetbe. 

A Nemzeti kiállító tereiben tömött csoportokban hömpölyögtek az emberek, majd különböző rafkós technikákkal próbálták befogadni a képeket, és elolvasni a WPP-n elhanyagolhatónak nem tekinthető képaláírásokat.

4
A kiállítás egy részén külön tábla foglalkozott a sajtószabadság helyzetével. Gondoltam, ebben a furcsa kelet-európai szituációban, Dórának köszönhetően ez a sok ember kicsit képbe jöhet arról, amivel mi oly sokat foglalkozunk: hogy a sajtószabadság, röviden összefoglalva, nagy szarban van. A tábla viszont nem emelte ki az itthoni siralmas állapotokat (furcsa). 

Aki nagyon szerette volna, kisilabizálhatta az infografikán, hogy ez a kis ország Európa közepén a kelleténél jóval pirosabb árnyalatú (nagyon piros: nagyon nagy baj, halvány rózsaszín: nincsen baj). 

Persze a mediatudatosság fejlesztése önmagában nem egy WPP-kiállítás dolga, valószínűleg kiegészítgetni sem lehet egy-egy táblát csakúgy. Bár tök jó lett volna, ha a látogatók meghallhatják, amit amúgy a kiállítás kontextusa ordít.

5
Miután az előzetes várakozásoknak megfelelően a kiállítás rendesen lehozott minket az életről, amin mostanában amúgy sem vagyunk annyira rajta, bepróbálkoztunk a büfében. Ott kisebb könyörgés után hozzájutottunk egy padlizsános szendvicshez. Tele volt a múzeum, döngették a kapukat az emberek, aznap meghosszabbított nyitvatartás is volt – de a büfé, az amúgy már bezárt.

Mit akarok mondani ezzel az egésszel?

L. Simon László nem amiatt alszik most rosszul, mert én fáztam kicsit a sorban, később meg éhes maradtam. L. Simon Lászlót valószínűleg nem érdekli, hogy a büfé nem keresett plusz pénzt, és hogy a Nemzeti szervezési kapacitásán egyértelműen túlmutatott egy átpolitizált esemény. Azt sem hiszem, hogy L. Simon László abszurd humor küszöbét elérte volna, hogy a World Press Photo egy sajtószabadságot amúgy két lábbal taposó ország nemzeti múzeumában valósult meg (ismét). A Nemzetiben, ami amúgy Petőfiről és a 12 pontról híres. 

L. Simon László nem amiatt forgolódik álmatlanul az ágyában, mert a 12 pont első mondatát szomorúan temette a World Press Photo infografikáján egy kicsi, Magyarország formájú pötty sötétpiros színe.

L. Simon László amiatt alszik most rosszul, mert az ő főigazgatói regnálása során előfordulhatott, hogy 18 éven aluliak egy kiállítás keretében idős transzvesztitákat láttak fotókon. Ő pedig ezt a felsőbb hatalom tiltása ellenére megengedte. Nem kellett volna.

Új tanuláság most sincs, csak régi. Nézzétek meg Hanna Reyes Morales képeit a Golden Gays közösségről.

Kép: Hannah Reyes Morales / World Press Photo